Kihívások előtt a kisebbséginyelv-használat

A szlovákiai, valamint a romániai magyarnyelv-használat és -politika közti párhuzamok, valamint különbségek megvitatása volt Tóth Barnabás Felicián, a mozgalom magyarságpolitikával foglalkozó munkacsoportjának tagja által vezetett műsor témája. Két jogász volt a Facebookon közvetített beszélgetés vendége: a budapesti Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézetének munkatársa, Fiala-Butora János és a Pécsi Tudományegyetem Államés Jogtudományi Kara doktori iskolájának hallgatója, Bethlendi András.

Hasonló helyzet

Ami a magyar nyelv használatának általános és mindennapi körülményeit illeti, mindkét szakember hasonló helyzetről számolt be. Bethlendi András szerint mindez nagyban függ a magyar etnikum arányától egy-egy település esetében. Például Kolozsváron az idegen személyt jellemzően románul szólítja meg egy helyi magyar, de nyilván más a helyzet viszont az olyan „tömbök” területén, mint Székelyföld. Ugyanakkor szinte tünetértékű jelenségként említette, hogy az állami szervek esetében a román nyelv dominál, még akkor is, ha a törvény egyébként szavatolja a magyar nyelv használatát. FialaButora János nem lát lényeges különbségeket Szlovákia esetében, ő azonban kiemelte a hely- és személyismeret fontosságát is. Helyi szinten a helyi magyarok tudják, hogy ki beszél s ki nem magyarul, s ehhez igazítják a kommunikációjukat is.

Egyenlő lehetőségek?

„Nem egyértelmű az sem, hogy mi lenne az egyenlő helyzet” – mondta Fiala-Butora János azzal kapcsolatban, hogy mi volna igazából a kívánt nyelvpolitikai cél. A szlovák állam történelmi okok miatt az államnyelv használatát kényszeríti ki, s ennek módszerei legfeljebb finomodtak, de nem tűntek el az évtizedek során. „Bizonyos körülmények között a magyar nyelv használata is lehetséges, de a szabályozás erősen preferálja a szlovákot vagy a tételes szabályozás szintjén, vagy egyéb eszközökkel” – állítja. Példája szerint diszkriminációnak számíthat egy hivatalnok felvétele azzal a feltétellel, hogy tudjon magyarul, míg a szlováktudás kötelező jellegű egy ilyen munkahely esetében.

A román szabályozások némileg máshogy festenek Bethlendi András elmondása szerint. Szinte paradox az a helyzet, amiről beszámolt, ugyanis a törvény értelmében még akkor sem számít hivatalosnak a magyar nyelv használata, ha egy hivatal alkalmazza, megfelelve ezzel egyébként a törvényi előírásoknak. Ilyen rendelkezés például, hogy a hivatali dolgozóknak az érintett önkormányzatokban magyarul is kell tudni kommunikálniuk mind írásban, mind szóban.

Ugyanakkor utóbbival kapcsolatban már voltak perek is, amit a bíróság aztán diszkriminációnak minősített. „Maga a rendszer nem segíti elő azt, hogy megvalósuljon a magyar–román többnyelvűség vagy pedig a magyarok számára a hétköznapi, kézenfekvő magyarnyelvhasználat” – szólt a következtetése.

Hogyan kell érvelni?

Fiala-Butora János hosszan fejtegette azt az „univerzális” nézőpontot és tulajdonképpen érdekérvényesítési módszert, amelynek alapján a nyelvek közti egyenlőség, illetve annak megvalósítása kerül kihangsúlyozásra. Hozzátette, arra kell rámutatni, hogy az egyenlőség elve konkrétan hogyan sérül a nyelvhasználat esetében. Klasszikus emberi jogi megközelítésben – amit szerinte a nyelvi „többség” is jobban megérthet – nem egy „különleges” magyar helyzetet kell igazolni, hanem abból kell kiindulni, hogy az államnak mindenkit egyformán kell kezelnie – s ha ez esetleg nem teljesül, akkor ezt az államnak meg kell indokolnia.

Fiala-Butora felvázolta még a magyar nyelvi jogok ellen érvelő szlovák álláspontokat is, amelyek közül az egyik valamiféle szeparatista törekvéseket lát emögött, míg a másik esetben azt feltételezik, hogy Dél-Szlovákiában a szlovákok nyelvi elnyomásban élnek. „Miközben egy magyar faluba tévedő szlovák turistának sokkal több nyelvi joga van, mint a helybéli magyar lakosságnak” – utalt a nyilvános feliratok problémáira.

Bethlendi András „krónikusan hasonlónak” minősítette a romániai viszonyokat. Meglátása szerint a kisebbségi igényeket kielégítő szabályoknak abból kellene kiindulniuk, hogy az anyanyelv egy olyan adottság, amely különbözhet az egyes állampolgárok esetében, s nem elég az egyenlőség eléréséhez az, ha mindenkinek ugyanazt a jogot nyújtjuk formálisan, illetve fel kell számolni a román és a magyar nyelvek közti asszimmetriát. Például az interetnikus viszonyok „románul valósulnak meg”, ugyanis a többség nem tud magyarul. E téren a kolozsvári származású kutató szerint a többségi lakosságnak is célja lehetne a magyar nyelv elsajátítása, valamint fontos a kisebbségi nyelv védelme.

A fennmaradás útjai

Fiala-Butora János a nyelv és az identitás fenntartását döntések sorozataként látja. Ebbe például beletartozik a nyelv átadása – még vegyes házasságok esetében is –, az óvodai és iskolai beíratás, s e téren a hátrányos helyzet sok embert terelhet a nyelvelhagyás irányába. „Arra is szükség lenne, hogy éljünk a meglevő lehetőségekkel, s erősítsük ezeket” – állítja. Szerinte a szlovák állam a magyar alkalmazottakra tekinthetne inkább egyfajta „erőforrásként”. Kívánatos példaként a finnországi és a dél-tiroli eseteket említette meg.

Bethlendi András szerint két út áll az állam előtt: az egyik a kollektív jogok megadása, a másik a kisebbség érdekeinek és igényeinek bevonása az „állami projektbe”. A jelenben a román állam azt sem hagyja, hogy ezek regionális szinten, kollektív jogokra alapuló struktúrában megvalósuljanak. Ami a magyar politikumot illeti, fontosnak tartja, hogy legyen stratégiai elképzelése arról, hogy melyik területen mit akar elérni a jövőben. Lényeges a román társadalom felé irányuló kommunikáció is, amellyel le lehetne építeni a magyarokkal szembeni „gyanakvást”.

Szlovákia kapcsán Fiala-Butora János elmondta azt is, hogy nem támogatást, hanem megértést várhatunk azoktól a még kisebbségben levő szlovák progresszív erőktől, akik elfogadják az univerzalista érvelést. Igor Matovič kormányfő közelmúltbeli gesztusairól azon a véleményen van, hogy azok jelképesek, a konkrét dolgok még nem látszanak, s egyelőre szkeptikus afelől, hogy sor kerülhet-e majd tényleges pozitív lépésekre.