Kiegészítések Perliczi János Dániel munkásságához

„A megyei főorvosi tisztségéből 1754-ben visszavonulva, eladta losonci kőházát és a Losonchoz közeli apátfalvi birtokára vonult vissza. Itt már csak magánpraxist folytatott és elsősorban tudományos munkásságának élt” – állítja Perjámosi. Nem a szőrszálhasogatás, hanem a valós tények ismerete késztet arra, hogy ezt az – egyébként több mint kétszáz éve téves és tévességében újra és újra megerősített – állítást cáfoljam és levéltári kutatáson (is) alapuló új ismeretekkel kiegészítsem.

Perliczi l754-es „visszavonulásának” dogmáját első életrajzírója, a kortárs Weszprémi István (1723–1799), Debrecen városának orvosa indította útjára. Weszprémit ma, a magyar és erdélyi orvosok életrajzait tartalmazó, latin nyelven – a kor „angolján” – megjelentetett négykötetes biobibliográfiai műve, a Succincta medicorum Hungariae et Transsilvaniae biographia alapján a magyar orvostörténet-írás atyjának tekintjük. A „Biographia” 1774-es I. kötetében jelentette meg az ominózus állítást Perlicziről: „1754-ben megvált a közszolgálattól, s a Losonc mellett fekvő, saját pénzén vett apátfalvi birtokára vonult, és azóta szinte csak magánkedvteléseinek él” (a könyv 1960-as magyar fordításának 269. oldaláról idéztünk). Ezt a közlést vette át szinte szó szerint Szinnyei (A magyar írók élete és munkái) és örökítik tovább – Szinnyeire hivatkozva – az alkalmi megemlékezők, magyarok és szlovákok egyaránt.

1754-ben Perliczi 49 éves, egy népes család feje: első feleségétől, a híres Moller Károly Ottó besztercebányai orvos (1670–1747) Anna Katalin nevű lányától hét gyermeke született. (Az adatot a mindmáig legmegbízhatóbb Perliczi-tanulmány szerzőjétől, Szelestei N. Lászlótól vettük át, aki dolgozatát az Országos Széchényi Könyvtár 1978-as Évkönyvében tette közzé). Egy ilyen népes család fenntartása nem kis anyagi ráfordítást igényel, így – csupán a logikára hagyatkozva is – megkérdőjelezhető Weszprémi állítása „a szinte csak magánkedvteléseinek élés” hitelességéről. Valószínűleg e logikátlanságot elkerülendő hivatkozik Perjámosi is Perliczi 1754 utáni „magánpraxisára”. E magánpraxis azonban nem újdonság Perliczinél, hiszen például már 1738-ban ismételten tanácsokkal látta el Teleki grófot felesége „jövendőbéli szülése iránt” (Perliczi Telekihez írt leveleit Magyary-Kossa Gyula tette közzé a Magyar Orvosi Emlékek I. kötetében, 1929-ben). Nem csupán magánpraxisa folytatódik azonban 1754 után, hanem „közszolgálati” tevékenysége is. Igaz ugyan, hogy az új főispánnal való konfliktusa miatt 1754-ben lemondott a megyei főorvosi tisztségről, a megye közegészségügye azonban nem nélkülözhette a tapasztalt, nagy tekintélyű Perliczi segítségét. Ezért Perliczi 1754 után is látott el „fizikusi” – mai fogalommal élve: tisztiorvosi feladatokat! Reiter László Nógrád vármegye levéltárában talált erre bizonyítékot: Perliczi 1764-ben egészségügyi tervezetet készített Nógrád vármegye számára, valamint összeíratta az itt működő egészségügyi személyzetet is (Reiter dolgozata „a nógrádi physicus”-ról a budapesti Orvosi Hetilapban jelent meg 1986-ban). Reiter további állítását, vagyis hogy Perliczi „1773-ban nemcsak Nógrád, hanem Kishont vármegye főorvosa is volt”, saját levéltári kutatás alapján jómagam is megerősítem, illetve pontosítom.

Kishont – azaz Rimaszombat és környéke – ez idő tájt nem önálló vármegye volt, hanem az Ipolysági székhelyű Nagyhont kerülete (distriktusa). A két területet Nógrád megye választotta el egymástól (lásd a térképvázlatot). A kishontiak sose nyugodtak bele, hogy az egykori Rima vármegyéből csupán Nagyhont egyik kerülete legyen, s ezért magukat előszeretettel „Comitatus Hont minor” azaz Kishont vármegye képviselőiként szerepeltették. (A Honttól való elszakadási kísérleteiket – Perliczi halála után – 1786-ban siker koronázza majd: a „kalapos király”, II. József császár Kishontot Gömör vármegyéhez csatolja. A császár halála után azonban Kishont újra visszakerül Nagyhonthoz, és csak az 1802. IX. törvénycikk mondja ki véglegesen egyesítését Gömör megyével). Hont vármegye töredékekben fennmaradt és jelenleg a besztercebányai levéltárban őrzött irataiban kutatva találtam rá Perliczi kishonti „fizikusi” működésének nyomaira. Az 1771–72. évi megyei jegyzőkönyv (Protocollum) 119. oldalán, a Kishonti kerület ügyeit tárgyaló részben található az alábbi határozat: „…az orvosi fizetés kérdésében – mely fizetés a kerület határozata alapján a helyi sebészmesterre szállt át – azt határoztuk, hogy ez a fizetés november 1-ig Perliczius orvost illeti meg…” (az eredeti latin szöveg magyarra fordítását dr. Magyar László Andrásnak ezúttal is köszönöm). Kishont azonban valószínűleg nem teljesítette e megyegyűlési határozatot, mert 1773. december 13-án egy újabb bejegyzés került a „protokollumba”: „Perliczi Dániel orvos ügyében, ti. arról, milyen magatartást tanúsítson a Kishonti kerület gyógyításának ügyében, továbbá, amelyben lemond hivataláról, bepanaszolva az alkalmazott patikust: – a panaszt orvosolni kell, a folyamodó kétéves bérhátralékát meg kell ítélni neki…”.

A levéltári adatok alapján tehát bizonyítottnak tekinthető, hogy Perliczi „nyugdíjba” vonulása után is még sokáig – 1773-ban 68 éves fejjel is – látott el hivatalos orvosi teendőket, vagyis nem csak magánpraxist folytatott. E hivatalos tevékenység egyik legértékesebb levéltári bizonyítéka az az 1774. május 20-án Apátfalván (Losoncon) keltezett kétoldalas latin nyelvű dolgozat, melynek magyar címe: Alázatos tervezet a Kishont vármegyei egészségügy megjobbítása végett. E tervezetet szintén a honti (besztercebányai) levéltárban találtam meg. „Kishont Vármegye állapota mindeddig annyiban volt szerencsétlen, hogy, mivel a többi vármegyékhez képest is elmaradott volt, mind tanács mind segítőkészség tekintetében hiány mutatkozott benne: hiszen csupán sebészmestereket alkalmazott, nem volt területén egyetlen jól ellátott patika sem, és benső alkotmánya nem tette lehetővé, hogy neki elkötelezett, megfelelően bérezett orvost alkalmazzon…” – indítja tervezetét Perliczi (a latin eredetit ismét dr. Magyar László András ültette át magyarra). A gyógyszerészeti ügyekben is jártas Perliczi – ő alapította Losonc első patikáját – arra hívja fel a kishontiak figyelmét, hogy a patikaalapítás nem olcsó mulatság, és a patikusnak is feltétlenül fizetést kell adni, ha meg akarják őt tartani. Ha Kishont nem maga szerez magának patikust és orvost, akkor kénytelen lesz elfogadni a hivatalból kiutaltat, ám ekkor fennáll a veszélye annak, hogy „sem a nyelvet, sem a klímát, sem a helyi viszonyokat, sem pedig az itteni embereket nem ismerő” patikus, orvos kerül majd a megyébe. E sorokból Perliczi híres, 1751-ben az uralkodónőhöz, Mária Teréziához benyújtott, önálló magyarországi Orvosi és Sebészeti Főiskolát javasló tervezetének gondolatai köszönnek vissza. (E latin nyelvű tervezet magyar fordítását az akkor még orvostörténészként dolgozó Antall József – 1990-től Magyarország miniszterelnöke – tette közzé 1969-ben az Orvostörténeti Közlemények 51–53. kötetében.) Már akkor hangoztatta, hogy az ország egészségügyének egyik súlyos gondja a külhoni orvosi karokon végzett orvosok behívása, akik „nem ismerik sem az éghajlatot, sem az embereket, sem ezek nyelvét és életmódját”. Valószínű, hogy Perliczi Kishont számára készített tervezete is hozzájárult ahhoz, hogy 1776-ban végre orvos (Madács Péter) telepedett le a kerület székhelyén, Rimaszombatban.