Ki áll a pápáról szóló hírek mögött?

VRABEC MÁRIA

Mert azoknak, akik nem érik be a felszínnel, az is megfordul a fejében: miként lehetséges, hogy ahányszor csak a pápa megsimogat egy gyereket, felhív valakit telefonon vagy szóba elegyedik egy hajléktaklannal, arról máris tudomást szerez a sajtó.

A kommunikációs probléma

A válasz egyetlen név: Greg Burke. Ő az, aki kitűnő érzékkel és rafináltan néhány hét alatt megoldotta a Vatikán „kommunikációs problémáit” – és az egész világgal elhitette, hogy a botrányokban fuldokló és egyre inkább bezárkózó katolikus egyházat egyetlen ember meg tudja változtatni.

Az 53 éves amerikai újságíró sikerének az a titka, hogy a túloldalról is látta a Szentszéket – a Times magazint, a Fox News hírtelevíziót és a Reuters hírügynökséget tudósította a vatikáni történésekről. Többek között ő számolt be a tengerentúli nézőknek a VatiLeaks botrányról, az európai pedofil papokról, valamint Benedek pápa hírhedt regensburgi beszédéről is, amelyben a katolikus egyházfő az iszlámot bírálta. Burke pontosan látta, hol vannak a Szentszék kommunikációs tanácsadóinak a hiányosságai, és újságíróként azzal is tisztában volt, mi kell ahhoz, hogy a nép ne csak elfogadjon, hanem rajongva szeressen egy vezetőt – legyen az adott esetben az egyház feje.

A twitterező Benedek

Az már a vatikáni bürökraták szemfülességét dicséri, hogy 2012 júniusában, tehát még XVI. Benedek pápasága idején felkérték őt a Szentszék „új mediális arculatának kialakítására”. A minden hájjal megkent újságíró – és nem mellesleg meggyőződéses Opus Dei-tag – hatalmas kihívásnak tartotta a feladatot és elfogadta a megbízást. „Pontosan tudtam, mit akar a sajtó, és hogy nekem csak a keze alá kell dolgoznom” – árulta el első jelentős sikere, a pápai Twitter-fiók létrehozása után Burke. A twittterező agg Benedek azonnal magára vonta a világsajtó figyelmét és egy csapásra javított a régimódi, már-már maradi egyháztudós képén. Arra ugyan Burke sem tudta rávenni, hogy egyházi híreken és elmélkedéseken kívül mást is megosszon a világhálón, de nem is kellett sokáig törnie a fejét, mivel tehetné Benedeket még népszerűbbé, mert ő 2013 februárjában lemondott.

Ferenc mint Superman

Az új pápa viszont ideális alkat egy hatalmas médiakampányhoz, amelynek nem titkolt célja, hogy gyökeresen megváltoztassa a katolikus egyházról az utóbbi években kialakult, nem épp hízelgő képet. Latin-amerikai temperamentuma, szerény életvitele, karizmatikus személyisége mind jó alapot szolgáltatott ahhoz, hogy Burke úgy „adja el” őt a sajtónak, mint egy köztünk járó szentet és Supermant egyszemélyben. Utóbbi képében nemrég egy római ház falára festett graffitin jelent meg a Szentatya, híres fekete bőrtáskájával, amelyet mindenhová maga visz. Előbbiként pedig rendszeresen mutatkozik Rómában, ahol gyerekeket ölelget, bőrbetegekeket simogat, rabok lábát mossa... Emellett vénséges Fiaton furikázik, papagájjal pápamobilozik, majd milliókat érő Harley Davidson motorbiciklit árvereztet el. Ha pedig történetesen viszszavonul a Szent Márta házba, mindig lehet tudni, kivel beszélt telefonon, kinek írt levelet, mit ebédelt vagy mikor járt személyesen a vatikáni garázsokban.

Szerény, közvetlen

és vidám

A mindent elsőpró médiahadjárat rögtön Jorge Mario Bergoglio pápává választása után elkezdődött, amikor a vatikáni sajtóiroda közzétette, hogy Ferenc pápa személyesen mondta le Buenos Airesben az újságelőfizetését. Majd a közvélemény tudomást szerezhetett arról, hogy személyesen telefonált a cipészének, és maga fizette ki a vatikáni szállását is. Burke kezdetben csak a pápa szerénységét, közvetlenségét és víg kedélyét hangsúlyozta, a megválasztása utáni első vatikáni hírek pedig ennek köszönhetően mind arról szóltak, hogy a szegényekhez és az elesettekhez közeli egyházat akar.

A médiatanácsadó azonban jól tudta, hogy tettek nélkül a mégoly tetszetős szavak is hamar feledésbe merülnek, így hamarosan arról is olvashattunk, hogy a pápa tömegközlekedési eszközökkel utazik, nem hajlandó a pápai rezidencián lakni és hajléktalanokkal reggelizik. Hogy ezekben az egyesekben csodálatot, másokban inkább csodálkozást kiváló cselekedetekben mennyi a spontaneitás és mit tesz a pápa Greg Burke ajánlására, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, de tény, hogy sikerült a Vatikán arculatának javítása.

Ferenc pápa imázsa pedig még a vártnál is sikeresebb lett – tavaly, alig fél évvel azután, hogy elfoglalta Szent Péter trónját, már ő lett az év embere. Pápasága alatt a Vatikánba háromszor annyi turista és zarándok látogatott el, mint az előző év azonos szakaszában, az őt ábrázoló kegytárgyakból pedig több fogy, mint azokból, amelyeken az egyetlen „versenytárs”, a hasonlóan népszerű II. János Pál pápa látható. Mindez nagyrészt a Szentszék Burke vezetése alatt teljesen megújult sajtóosztályának köszönhető, amely az utóbbi hónapokban valóban nyitott a világ felé. Már nem elhallgat és utólag magyaráz, mint eddig volt szokás, hanem maga szabja meg, miről szóljanak a hírek – sőt, a rosszmájúak szerint gyártja is azokat.

Burke és az Opus Dei

A nagy kérdés az, mennyire látja át ezt a mediális játszmát a pápa. Greg Burke mostanáig mesterien adagolta a meglepő és mulatságos, a megható és tanulságos történeteket Ferenc életéből, és az emberközeli, „normális” egyházi vezetőkre kiéhezett emberek minden mennyiségben szívesen fogadják ezeket. Még az sem akasztotta meg a vatikáni PR-masinéria kerekét, hogy Burke-ről kiderült: 18 éves kora óta tagja a sokak által fanatikusnak tartott Opus Dei mozgalomnak. Egyike azoknak a befolyásos világi személyiségeknek, akik nem a mozgalom valamelyik központjában élnek, hanem civil pályán dolgoznak, de cölibátust fogadtak és betartják a prelatúra szigorú szabályait. Ezekben a napi többszöri imádkozás, a rendszeres lelkigyakorlat, a világi örömökről való lemondás mellett az önsanyargatás is szerepel. Talán nem olyan drasztikus módon, ahogy azt Dan Brown A Da Vinci-kódban leírta, de az Opus Dei szektára emlékeztető praktikáiról, a tagok életébe való beleszólásáról, azok személyes szabadságának korlátozásáról sokat megtudhatunk a Camino című spanyol filmből is.

Szektások

vagy mélyhitűek?

Az alkotás valós történetet mesél el: a 14 éves Alexia Gonzalez-Barros, egy Opus Dei-tag gyermeke 1985-ben, rákban meghalt. A kislánynak élete utolsó hat hetében Miguel Angel Monge – abban az időben a Navarrai Egyetem oktatója és az Opus Dei lelkésze – volt a lelkigondozója. A film megrendítő alapossággal ábrázolja, miként rendeli alá a kislány szenvedését még az édesanyja is az egyház azon céljának, hogy a gyermeket holta után szentként tisztelhessék. A betegségre és fájdalomra mint Isten akaratának eszközére tekintetnek, és ugyanezt az emelkedettséget a szenvedő kislánytól is elvárják. Még nagyobb kegyetlenségről számolt be két éve a párizsi bíróságon Catherine Tissier, aki 1985-től, 14 éves korától volt az Opus Dei tagja. Elmondása szerint a mozgalom által működtetett intézményekben rabszolgaként dolgoztatták, soha nem volt szabadnapja, a fizetését sem vehette fel, mert azt a számlájáról visszautalták a szervezetnek. A csontsovány, lelkileg megtört nőt a szülei 2001-ben menekítették ki az Opus Deiből, és csak évek múlva mert feljelentést tenni. Mivel papíron minden rendben volt, a bíróság az Opus Deit felmentette az illegális foglalkoztatás és az emberi méltóság megsértésének vádja alól. Konzervatív egyházi körökben a szervezet ma is nagy elismerésnek örvend, alapítóját, Josemaría Escrivá de Balaguert II. János Pál pápa 2002-ben szentté avatta.

A bíborosok kivárnak

Greg Burke-nek aligha fog ártani a tagsága az ellentmondásos szervezetben, de abban nem lehetünk biztosak, hogy Ferenc pápának a túl nagy médiafegyelem végső soron nem árt-e többet, mint amennyit használ. Bennfentes vatikáni tudósítók szerint Ferenc kifejezetten élvezi a nyilvános szereplést. Nyilván ezzel él – vagy él vissza – a népes PR-stáb, amely naponta elárasztja a világsajtót a pápa mindennapjainak meglepő és mulatságos részleteivel. Hogy ez meddig fokozható, meglátjuk. Nagyon vékony az a mezsgye, amely a közvetlenséget és a bohóckodást elválasztja. A közvélemény egy idő után jóllakik a jópofa pápáról szóló hírekkel, arról nem is beszélve, hogy Vatikán befolyásos személyiségeinek egy része máris rossz szemmel nézi a nagy felhajtást.

Sokaknak nem tetszik a Ferenc körül kialakult személyi kultusz, de nemtetszésüknek egyelőre csak névtelenül adnak hangot, látszólag igazodnak a közvetlenség divatjához. Bizonyos rangon felül ugyanis az egyházban mindennél fontosabb képesség: alkalmazkodni az aktuális elvárásokhoz és kivárni. Nincs nehéz dolguk a bíborosoknak, prelátusoknak és prefektusoknak, mert a Burke által festett színfalak mögött minden úgy folyik tovább mint eddig. A lényeges dolgok megváltoztatására Ferenc pápának a sok szereplés mellett nyilván nem marad ideje.