Ki ad rangot a józan észnek?

MIKLÓSI PÉTER

Önnel akár magyarul is cseveghetnénk. Hol tanulta meg a mi nyelvünket?

Uzapanyitban, a szülőfalumban és persze Rimaszombatban. Sőt, kamaszként valamennyicskét cigányul is tudtam. Apám elhatározásából aztán tizenöt éves koromban Vágújhelyre költöztünk, amelyhez az érettségimet is beleértve szintén szép emlékek fűznek.

Novemberben már negyedszázada lesz a ’89-es rendszerváltásnak. Vannak fenntartásai az azóta tapasztalt fejlődéssel szemben?

Természetesen, hiszen az elmúlt huszonöt évben történtek nem igazodhattak mindenki egyéni vágyaihoz, mint ahogy a dolgok sem alkalmazkodtak mindig a szeplőtlen erkölcsi normákhoz. Így hát 1989 novembere óta nemcsak a demokrácia gyökeresedett meg, s egyben a világ nyílt ki előttünk, hanem bizony enyhe káoszba is csöppentünk. Persze, tárgyilagosan mérlegelve a derűsebb mindennapok vannak túlsúlyban a hétköznapok sötét árnyaival szemben, hiszen a rendszerváltás szele kisöpörte az előző évtizedek merev, áporodott légkörét. Az már a mi hibánk, ha nemegyszer gyámolatlanul elnézzük a közéleti közelharcok szereplőinek „vitézkedéseit”. Nyolcvankilenc után, különösen 1998-ig, ugyanis olyan erők is hatalomra jutottak, amelyek nálunk akár törvényszegő gátlástalanságok révén több tekintetben helytelen útra terelték az új idők fejlődési irányát. Ehhez, számomra alapvető dilemmaként, megjelent az összeférhetetlenség, a kirekesztés, az emberek közötti meg nem értés.

Az ilyesmi azért megvolt a múltban is. Hogy azt ne mondjam: mindig is.

Igen, de egyúttal – fékezőleg – létezett egy erkölcsi princípium, hogy az emberek férjenek a bőrükbe, és értsék meg: nincsenek egyedül a világon, így nem lehet minden csakis az övék, a hétköznapok sarkigazsága pedig a természetes együttélés valósága. Manapság viszont tájainkon ennek fordítottját látni. Ráadásul leginkább azoknak körében nem él ez a modus vivendi, akiknek a társadalmi erkölcsben és gondolkodásban példát illenék mutatniuk.

Szókimondóbban: egy ország hírnevét a saját kormánya vagy parlamentje tudja a leginkább tönkretenni?

Hogyne. Bár ez nem csupán szlovákiai, hanem regionális gond. Olyasmi, mint amikor egy társaságban ötven ember közül egyvalaki ostoba. Ilyenkor a külső szemlélő az egész kompániát az egy szál ostoba szerint ítéli meg. Elegendő egy-egy személy vagy egy kormányzat a higgadt és szabálytisztelő többség lejáratásához.

És tágabb összefüggésekben? Miért lett mára globálisan is gond az ostobaság?

Ebben megtette a magáét például az internet, hiszen a világhálón manapság bárki névtelenül fröcsöghet. A társadalmak, a nyilvánosság pedig nincs fölkészülve arra, hogy az anonimitásnak ekkora özönével szembesüljön. Riasztó, ha az ember egyszerűen nem tudja, voltaképpen kivel is beszél, kivel „vitázik”.

No meg aki manapság mobillal, okostelefonnal fényképez, az már „fényképész”, aki gyerekgitárt penget, az már „zenész”, aki egy-két kínrímet fabrikál, az már „irodalmár”...

... és lehetőleg még celeb is! De hát ez hagyján, őszintén szólva én a politikusokra neheztelek. Az ő tisztük lenne az ország színe-javát képviselni, ám hol van ez az elit?! És ez nagyon bánt. Tisztelet a kivételnek, de többségükből hiányzik az elvszerűség, a respektus, az ítélőképesség, az érvelés hitele és kultúrája, hogy ne soroljam tovább. Ez a szomorú valóság. Sovány vigasz, hogy másutt, például Magyarországon vagy részben akár Csehországban sem jobb a helyzet.

Mi a véleménye a fűt-fát ígérgető populistákról, akik egyben uralni kívánják a médiát, közben Brüsszelt szidják, az Európai Unióval hadakoznak...

Egyszerűen allergiás vagyok rájuk, önimádatukban erkölcsiségük alapjául csak saját hasznosíthatóságukat tekintik. Ez az utilitarista viselkedésmód súlyos károkat okoz a társadalomnak. Szlovákiában a mečiarizmus volt ennek a legjellemzőbb és tragikus iskolapéldája.

Adam Michnik szerint nem minden populizmus nacionalizmus, de minden nacionalizmus populizmus. Mennyiben van igaza a jeles lengyel demokratának, aki egyúttal megjegyezte: a körülmények irányozott összjátéka révén – a demokrácia is meghalhat!

Ez annyira precíz felismerés, hogy nincs mit hozzáfűznöm. Napjainkban is látni, tapasztalni ilyen akarnokságot.

Nincs itt az ideje mind a magyar, mind a szlovák oldalon kissé mélyebben eltűnődni ezen?

Gondolom, már nem az én tisztem ötletekkel szolgálni. Ami pedig a történelmet illeti, annak tárgyilagos áttekintése és a józan konklúziók levonása a szakmailag érettebb, szélesebb látókörű fiatal történésznemzedék dolga. Szerintem ők már törekednek is erre. Kutatják a problémák eredőit, keresik a kölcsönös félreértések gyökereit. Ez a generáció okvetlenül szerencsésebb, hiszen negyedszázada tárva előttük a világ, s onnan újra hazajövet több újat, más szellemiséget hoznak magukkal. Remélhetőleg számukra már nevetségesnek tűnnek majd a meddő viták.

Nem túlzottan optimista? A szlovák fiatalok Kotlebát küldenék az Európai Parlamentbe, a komáromi Selye Egyetem hallgatóinak egy számottevő hányada részére pedig ma a Jobbik a legnépszerűbb párt!

Ezt már aligha én fogom megoldani. Rám is lassacskán az vonatkozik, amire a Vatikánban a néhai Martini bíboros utalt könyvében, ahol arról is szól, hogy inkább már a túlvilágon van több barátja, mintsem idelenn a földön. Én szintén csupán a fiatalok elfogulatlan gondolkodásában bizakodhatok. Mert ha ők sem a közeledést, a régi haragvások alóli feloldozást, hanem a kotlebai meg a jobbikos stílust fogják forszírozni, akkor itt bizony még gyalázatos dolgok történhetnek.

Noha skandallum akad jelen időben is! A szlovák kormányzat részéről például a Pered község nevét érintő helyi népszavazás eredményének lekezelő elutasítása, magyar részről pedig a lánglelkű nemzetegyesítés rámenős erőszakolása.

Bármilyen erőhatalom eleve idegen tőlem. Mindenkinek önmagában kell eldöntenie: hol, hogyan, milyen falunévvel, mely állampolgársággal, milyen közegben akar élni. Meggyőződésem, hogy az emberek felnőtt ésszel képesek felmérni lehetőségeiket, illetve azok korlátait. És hogy különbséget tudnak tenni szabadság és szabadosság között, mert akkor felismerik a megértés és a kölcsönös engedmények kiindulópontjait.

Nem holmi kincstári optimizmus beszél önből?

Szeretem optimistán nézni a világot. Ahogy horgászni is csak optimizmussal lehet reggelente elindulni. De ismerem a saját lehetőségeim határait. Mert hiába vagyok én derűlátó, ha az emberek elutasítják a kölcsönös közeledést, a megegyezést, úgy szinte fölösleges minden törvény s egyéb jóindulatú rendelet.

A szembenállás nincs már kódolva a zsigereinkben? Legalábbis Trianon óta?

Úgy vélem, válaszolhatok nyíltan és Andrei Plesu professzorra, a kiváló román entellektüelre, filozófusra, esztétára, politikusra, lapkiadóra utalva. Ő egy igazi világpolgár, aki européerként természetesen román is, a gondolatvilága pedig felülemelkedik a társadalom nacionalizmusain, mindennemű kicsinyességein. Vele egyetértésben mondhatom, hogy az első világháborút követő időkben a magyarok pontosan azt kapták vissza, amit ők éreztettek a többi nemzettel korábban, a Monarchia kiegyezés utáni évtizedeiben. Ki kell mondani: mind a Trianon előtti, mind az azt követő korszaka kegyetlen, Európának ebben a szögletében helyenként irgalmatlan időköze volt. Napjainkban ennek az időszaknak témáit vizsgálja immár megfontoltabban, körültekintőbben a történészek új nemzedéke; ami azért lényeges, mert a társadalomnak el kell jutnia arra a nívóra, hogy magyarok és szlovákok ne frusztráljuk egymást. Hogy a magyaroknak joguk van szabadon megünnepelni valamennyi ünnepüket, miként a szlovákoknak is a sajátjaikat, mert azok a nemzet, az ország, a haza fejlődésének jelentős mérföldkövei.

Mi az értelmiség szerepe ezekben a dilemmákban?

Szó ami szó, a jelen nem különösebben értelmiségpárti. Szerepét háttérbe szorítva mindenütt a pénz, a tőke az úr. Mégis azt hiszem, hogy az értelmiség szerepvállalása nélkül elakadnak a pozitív szándékok. Bár azt is látni kell, hogy olykor bizony épp az értelmiség soraiban találni a hangoskodókat, a megértést gátló politikusokat és más bajkeverőket – miközben a szlovák és a magyar tőke vidáman ölelkezik egymással. Viszont a higgadt értelmiség lába alatt nem eléggé szilárd a talaj, ahogy a közélet sem, vagy csak ritkán vet föl reményre jogosító kérdéseket.

Nem azért állunk így, mert mindennapjaink hangadói között rengeteg a kaméleon?

A köpönyegforgatásnak manapság egészen más jellemzői vannak, mint a múltban. Az állampárti időkben a gárdistából, bizonyos előjogokat remélve, hithű kommunista lett; 1989 után pedig a kommunistából már „csak” lelkes párttag és buzgón nemzetieskedő honfi, netán ideológiailag és nem is titkoltan elkötelezett nacionalista.

A civil szféra, a közgondolkodás miért annyira passzív, hogy még csak a közmorfondírozás szintjét sem üti meg?

Itt sohasem volt jellemző a spontán kiállás, a tömeges nyomásgyakorlás valamiért, kivéve persze a nacionalistákat. Ők viszont annál szívósabbak. Bántó ez a helyzet, többek között Malina Hedviggel vagy Bezák érsekkel kapcsolatosan is. Mellettük sem álltunk ki magyarok és szlovákok együtt, kellő számban, eljelentékteleníthetetlen határozottsággal. Ezért volt öröm hallani, hogy Andrej Kiska, tehát az új államfő már elöljáróban kijelentette: mielőbb véget kíván vetni Žák Malina Hedvig szégyenletes vesszőfutásának.

Tényleg, ön mit vár az ország új köztársasági elnökétől?

Az ő személye, reményeim szerint, elindítója lehet annak, hogy az emberek többet és nyíltabban beszéljenek a mindennapok dolgairól, a közélet kedélyborzoló ügyeiről. Hogy fölerősödik a közvélemény hangja, mert nemcsak Malina Hedvig vagy Róbert Bezák érsek társadalmilag visszhangtalanul maradt esete arcpirító, hanem égbekiáltó becstelenség például a Gorilla-ügy, aminek dicstelen eltussolása szintén kiváló példája a törvényesség semmibevevésének, a hatalmi ignoranciának és arrogáns nyelvöltögetésnek. Ezért szeretném, hogy Andrej Kiska hozzáállása a közélet sürgető gondjaihoz a közgondolkodást is fölpezsdítse. Ehhez elég talán Michal Kováč államfői hivatali idejének tapasztalataira gondolni, aki a mečiari gőgös populizmussal szemben is állta a sarat. A jövőben pedig Kiska úrnak kell majd az igazságok felszínre kerülését segítenie.

Az én dilemmám: Szlovákiában megvannak-e az előfeltételei annak a társadalmi légkörnek, hogy a heveny perbeszéd szeriőz párbeszéddé lényegüljön? Hogy az illúziókon vagy a múltba révedő féligazságokon lovagló, netán a tudatosan hazug s egyesek nárcizmusát fényező viták helyett a higgadt és hiteles dialógus jellemezze a közmorfondírozást!

Ha a párbeszéd hívei lesznek többségben, akkor van reménya józan beszédre. Ha mind szlovák, mind magyar részről az országos, sőt a regionális gondok megoldásában ők lesznek többen – a különböző problémák rendezésének pusztán jelszavas, ötmondatos vezérelvű híveivel szemben. Ehhez viszont az kell, hogy a párbeszéd támogatói követhető gondolatokkal és világos szándékkal legyenek kezdeményezői egy folyamatos dialógusnak. A dilemmák és a természetes döccenők dacára bízom a párbeszéd igényének felülkerekedésében.