Kényszerstátusmagyarságra ítélve

Jelenés (tus)Csótó LászlóLépten-nyomon hallhatjuk, hogy a szlovákiai magyarnak végre nem kell azzal kelnie, hogy mit is talált ki ellene a nacionalista szlovák kormányzat (1995–98), vagy milyen kijelentést tett irányába V. M. Valóban, a szlovák kormány és kormányfő részéről ilyen veszélynek nem vagyunk kitéve, de most más irányból leselkedik ránk ugyanilyen veszély, újabban a Magyar Köztársaság „polgári“ kormányának elnöke lep meg bennünket nap mint nap kijelentéseivel. Bár azokat elsősorban a magyar belpolitikai csatározások részeként kellene tekinteni, valós következményeik azonban a határon túl érezhetőek. Szemünk láttára, néhány hét alatt omlott öszsze az éveken át gondosan épített magyar külpolitika, annak három meghatározó pillére közül most kettő, a határon túli magyarok irányába érvényesített politikai stratégia és a szomszédsági politika, került válságba a kedvezménytörvény miatt. Mivel e törvény és megvalósításának módja külpolitikai szempontból ballépésnek bizonyult, természetesen nagy hullámokat vert a magyarországi belpolitikai életben is, egyik közvetlen megnyilvánulása az eddig magabiztosan kormányzó és a pártpreferenciákat uraló Fidesz térvesztése az áprilisban esedékes parlamenti választások előtt. Mindenki számára meglepő tény, hogy a magyar külpolitika irányítói hajlandóak a belpolitikai pártpreferenciák szolgálatába állítani tevékenységüket, s a külpolitika valódi irányítását kiengedték kezükből, lásd a kormányfő által Szlovákia ellenébe kihúzott NATO-kártyát és a Csehországgal kapcsolatban, majd gyorsan Szlovákiára is kiterjesztetett beneši dekrétumok ügyét. Orbán Viktor magyar kormányfő immár ominózus brüsszeli válasza, valamint annak érdemi részének kétszeri megerősítése ugyanazon hét folyamán senkit sem hagyhatott kételyekben afelől, hogy a beneši dekrétumok ügye a belpolitikai presztízsveszteséget hivatott ellentételezni. Ám ez ügyben a magyar kormányzat elsősorban Csehország szőlőjét veri, akivel állítólag hagyományosan kitűnő kapcsolatokat tartanak fenn. Aki csak egy kicsit is figyeli a német–cseh és osztrák–cseh szakértői és politikai tárgyalások történetét az elmúlt tizenkét évben, az jól tudja, hogy milyen nehéz volt előrelépést elérni a mára „kiégetté” vált beneši dekrétumok restitúciós követeléseket érintő passzusaiban. Az sem utolsó szempont, hogy ki, mikor, miként (milyen csúsztatásokat alkalmazva) és kivel együttműködve veti fel a kollektív bűnösség elve alapján fogant törvények érvénytelenítését. Megfelelő partner-e ehhez az a Jörg Haider, aki elvitatja a karintiai szlovének azon törvényes jogát, hogy kétnyelvű helységneveket használhassanak, illetve az az Edmund Stoiber bajor kormányfő, aki Haiderrel együttműködve a csatlakozni kívánó ország számára a lehető legkeményebb feltételeket kívánják megszabni? Helytálló-e az a magyarországi populizmus, hogy a dekrétumokról úgy értekeznek politikusok, mintha azok alapján Csehországban vagy Szlovákiában még mai is megfosztanák állampolgárságuktól vagy vagyonuktól a magyarokat és a németeket? A jobboldali populizmus és Haider esetében az idegengyűlölet igen fura konstellációt teremtenek a magyar kormányfő kijelentéseinek. Ez a társaság nem segíti elő a dekrétumok körüli ma is létező párbeszédet, sőt a második világháborút lezáró egyezmények revideálására tett kísérletek blokkolhatják azt.

A helyzet súlyos, az indulatok elszabadultak, ezért jobb megnevezni a jelenlegi külpolitikai fagyos légkör okozóját, ez pedig a 2001 júniusában elfogadott kedvezménytörvény, illetve annak megvalósítása. Innen ered minden „bekeményítés”, a nemzetiek őrjöngése szlovák, román és magyar oldalról egyaránt. A törvényt azonban Magyarország parlamentje fogadta el, így következésképpen felelős is érte. A Velencei Bizottság 2001 októberében közzétett ajánlásai (lásd Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001/3), az európai szervezetek figyelmeztetései elegendőeknek tűntek arra, hogy a jogszabály hatálybalépése előtt az Országgyűlés módosítsa azokat a cikkelyeket, amelyeket az európai testület kifogásolt. Sajnos nem ez történt, sőt a törvény úgy lépett hatályba, hogy több végrehajtási rendelet késett. A nemzetközi jogásztestület kifogásainak egyik csoportja éppen az ajánlóirodákat érintette, illetve annak meghatározását, hogy ki esik a törvény hatálya alá. A Velencei Bizottság szerint „a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény 1. cikkelyének 1. §-a úgy értelmezhető, hogy a magyar igazolványért folyamodó nyilatkozata elégséges, úgy tűnik /20/, hogy a szomszédos országokban a magyar nemzeti közösségeket képviselő szervezeteknek vizsgálniuk kell a kérvényező magyar származását az előírt ajánlás kiállítása – vagy megtagadása – előtt. Ugyanakkor a törvény nem részletezi azt, hogy a kérdéses szervezetek milyen kritériumokat alkalmaznak ennek során.” (Fórum, 141) A 20. megjegyzés pedig kifejti, hogy a „törvény 20. cikkelye nem részletezi az ajánló szervezetek szerepét. A Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma azonban rámutatott a 2001. szeptember 14-i beadványában (CDL (2001) 93), hogy feladatuk lesz a magyar kisebbséghez való tartozás objektív kritériumai fennforgásának megállapítása.” (Fórum, 155) Ezzel kapcsolatban a dokumentum megállapítja, hogy a törvény „nem ruház semmilyen feladatot a magyar konzulátusokra és missziókra, de érdemi szerepet ad a külföldön élő magyarok szervezeteinek a folyamatban.” (Fórum, 143) Innen már csak lépés volt ahhoz a konklúzióhoz, mely szerint az „államok által más országokban bejegyzett nem kormányzati egyesületeknek biztosított adminisztratív, kvázi-hivatalos kompetenciák az államhatalom indirekt megnyilvánulásának formái: mint ilyenek, nem megengedettek, hacsak erre külön engedély nincs.” (Fórum, 148) Külön engedély pedig mind a mai napig nincs, tehát elégtelen volt az a kozmetikai javítás, mellyel csak átnevezték az ajánlóirodákat, a végrehajtási rendeletek pedig nem írhatják felül a törvényt, egy magasabb jogi normát. Nem véletlenül ez a szlovák–magyar vita egyik fő pontja, mert ha Szlovákiában a magyar igazolvány igényléséhez csak a kérvény kitöltése a magyar nemzethez való tartozás és a magyar nyelv tudása elegendő, akkor erre a tevékenységre nem kell tizenegy irodát működtetni. Ez a hivatali procedúra a konzulátuson is elintézhető, s minden exterritorialitásra irányuló vád könnyen kivédhető. Az az érvelés, amely a magyarul nem beszélő igénylőkről szól, inkább a kabaré műfajába tartozik, mert számuk elenyésző, s ha előfordul ilyen, akkor az érintett kérhet igazolást valamelyik magyar szervezettől, amivel igazolja magyarságát a konzuli hivatalban. Az irodák működtetése igen problematikus, pedig a törvény megvalósítása szempontjából nem meghatározóak, hacsak nincs mögöttes szándék, amely mást és többet szeretne elérni a kedvezménytörvény leple alatt. A Velencei Bizottság következtetései mindenképpen megszívlelendőek, mind Budapesten, mind Pozsonyban (főképpen az MKP háza táján), mert nem indokolt a probléma „vihar a biliben“ típusú kezelése. A Velencei Bizottság ugyanis kimondja a kisebbségek számára győzelemmel felérő konklúziót „hogy az anyaállamok szintén szerepet játszanak kisebbségeik védelmében és megőrzésében, az őket összekötő nyelvi és kulturális kötelékek szorosan tartásának céljával.” A Bizottság ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy „a kisebbségvédelem jelenlegi kereteinek tiszteletben tartása elsőbbséget kell, hogy élvezzen.” Következtetései és ajánlásai pedig az alábbi pontokban lettek összegezve (mivel eddig elhallgattuk ezeket a tényeket, csaknem teljes terjedelemben teszem közzé őket):

– Az állam kibocsáthat idegen állampolgárokra vonatkozó jogi aktusokat, amennyiben ezek hatása határain belül érvényesül.

– Amikor e jogi aktusok célja, hogy hatásukat idegen állampolgárokra nézve külföldön fejtsék ki, azokon a területeken, amelyek nincsenek lefedve az anyaországnak az érintett állampolgárság szerinti államok egyetértésének vélelmezését megengedő szerződésekkel vagy nemzetközi szokásokkal, az ilyen egyetértést bármely intézkedés végrehajtása előtt ki kell kérni.

– Az állam nem ruházhat kvázi hivatalos feladatokat egy más államban bejegyzett nem kormányzati egyesületre. (...)

– A kisebbségeknek nyújtott kedvezményes bánásmódot szabályzó egyoldalú intézkedések, a lakóhely szerinti állam azokba történő kifejezett beleegyezése, vagy azok hallgatólagos, de egyértelmű elfogadása nélkül nem érinthetnek olyan területeket, amelyeket kétoldalú szerződések már nyilvánvalóan szabályoznak. (...)

– Az anyaország által kibocsátott közigazgatási okmány csak tulajdonosának a vonatkozó törvények és rendeletek alapján járó kedvezményekre történő jogosultságát igazolhatja.

– A kisebbségekhez tartozó személyeknek az oktatás és kultúra területén az anyaország annyiban biztosíthat kedvezményes bánásmódot, amennyiben ez a kulturális kapcsolatok erősítésének legitim célját követi és e célhoz mérten arányos.

– Az oktatáson és kultúrán kívüli területeken kedvezményes bánásmód csak kivételes esetekben adható, amennyiben ez legitim célt követ és a célhoz mérten arányos. (Fórum, 152-153)Mindezt elolvasva állítható, hogy Magyarország csaknem minden pontban mulasztást követett el, illetve módosítani kényszerül a törvényt. Ám e módosításnak olyan következménye is lehet, hogy az irodahálózatról le kell mondani, a meghatározó szerepkört a konzulátusokra, külképviseletekre kell átruházni a törvény szövegében. Az olyan támogatási területeknek, mint a 18 §-ban kifejtett falusi turizmus, ugyancsak nincs helye e jogi normában. A kérdés, hogy mikor? Minden bizonnyal a választások után, függetlenül attól, hogy kié lesz a módosításhoz szükséges parlamenti többség.

A kedvezménytörvény és annak következményeinek negatív hatása a nemzetközi és szomszédsági kapcsolatokra azonban nem meríti ki a kedvezőtlen következmények számbavételét. A legsúlyosabb ugyanis a határon túli magyarok megkülönböztetése, pontosabban a határon túl élő magyarok közötti diszkrimináció. Az elmúlt több mint egy évtizedben fokozatosan kiépült átlátható támogatási rendszer igénybevétele ezek után egy igazolvány birtoklásához van kötve. Már a jogi norma születésekor egyértelmű volt, hogy nem mindegyik határon túli magyar igényli majd a magyar igazolványt, ezért elhibázott a magyar állam támogatási rendszerének státustörvény alá helyezése. Éppen ez a logika teszi cinikussá azt a szlogent, amely értelmében „A státustörvény nem elvesz, hanem ad!“. Hiszen a támogatást igénybe vehetők körének igazolvánnyal történő szabályozása inkább a korlátozás tényét veti fel, mintsem a támogatási rendszer kibővítését. Ennek az egyik első bizonyítéka a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériuma Határon Túli Magyarok Főosztályának nemrégiben megjelent pályázati felhívása, amely értelmében a magyarországi nappali tagozatos teljes és a kiegészítő alapképzésre szánt magyar állami ösztöndíjat csak „a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény hatálya alatt álló magyar nemzetiségű személy“ pályázhatja meg (Új Szó, 2002. 02. 20.). Ezt a logikát követi majd a magyarországi PhD- és DLA-képzésre, a magyarországi részképzésre, a szülőföldön igénybe vehető hallgatói ösztöndíjra kiírt pályázat is. A várható fonák helyzetek természetesen nem csak az oktatásügyben jelennek meg, hanem a törvény szabályozta minden területen, így pl. már csak az a határon túli magyar művész, tudós részesülhet magyar állami kitüntetésben, aki státusmagyar! (Lásd a törvény 5. és 6 §-át.)

Érteni vélem az irántunk elkötelezettséget érzők igyekezetét, hogy a szlovákiai magyarság a sorsközösségi állapotból a tudatos akarati közösség állapotába lépjen át. Ám ezt kényszerhelyzet/ek teremtésével nem lehet elérni, mint ahogy a kommunista rendszer sem tudta ránk erőltetni a harmonikusan és sokoldalúan fejlett személyiség ideáját. Ezek a gondolatok legyenek bármennyire is önzetlenek, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy minden közösség hús-vér emberekből áll, és senki sem határozhatja meg ezen (akár nemzeti) közösségek tagjainak, hogy milyen értékrendet, politikai szemléletet valljanak. Ennek figyelmen kívül hagyása eredményezi, hogy a kedvezménytörvény az érvényre juttatott gyarmatosító filozófiájával mindössze a korábbi kollektivista, kommunista egynemű ideológia nemzeti színezetű prolongálása (lásd Törzsök Erika: Ragaszkodás a kelet-európai konstrukciók hagyományához, ÉS, 2001/26.). Részben elnéző tudok lenni azokkal szemben, akik a ’70-es és ’80-as években Magyarországra települtek, s most kemény munkájuk révén pozíciót elérve segíteni kívánnak nekünk, határon túliaknak, szlovákiai magyaroknak. Jó lenne, ha tudatosítanák Salat Levente szavait, hogy „aki elment, fittyet hány a szabadságeszme moralizáló kisebbségi koloncaira és szuverén egyéniségként rendezi be életét (...) Aki marad, nem a fanatizáló kitartásideológiák hatására dönt így, hanem azért, mert megtalálni véli számításait.“ (Erdély státusa, ÉS, 2001/46) Tehát a szuverén egyéniséghez való jog bennünket, akik maradtunk, is megillet! Mi élünk minoritásban, s ahogy a szlovák államtól, így mástól sem vesszük jó néven, ha erőszakosan akarják számunkra meghatározni életünk formáját és tartalmát. Ez a magatartás azonban a szlovákiai magyar közéleti szereplők, parlamenti képviselők és politikusok részéről elfogadhatatlan. Olyan törvényre adták áldásukat, amely a nemzetfogyatkozás idején megosztja a magyarokat, diszkriminál magyar és magyar között. Elgondolkodtató, hogy politikusaink a néhány tízezer magyar igazolványos szlovákiai magyar érdekében több százezer szlovákiai magyarról mondtak le.