„Kellenek új kórházak, de akkor zárjuk be a régieket”

A szlovákiai magyar közbeszédben van egy olyan vélekedés, hogy a déli régiókban található kórházak elhanyagolt állapotban vannak. Ezt többek között az INEKO gazdaságkutató intézet és a Dôvera Egészségbiztosító éves értékelőire alapozzák, amelyekben a magyarlakta vidékeken található intézmények rendszerint a lista középső, vagy inkább a hátsó részében foglalnak helyet, néhány kivételtől eltekintve. Ön korábban parlamenti képviselőként is foglalkozott az egészségügy problémáival, sőt, idegsebészként dolgozik a kassai kórházban. Mit gondol, valóban nincsenek jó állapotban a déli kórházak?
A kórházakkal kapcsolatban valóban léteznek konkrét, objektív mutatók alapján készített értékelések, és ezekkel nem is érdemes vitatkozni. Én semmiképpen sem szeretném kétségbe vonni például az INEKO intézet méréseit. A Dôvera értékelése sem elhanyagolható, de ezzel kapcsolatban kiemelném, hogy elsősorban a páciensek elégedettségét méri, ők pedig nemcsak a személyzet munkáját értékelik, hanem az elszállásolás feltételeit, és egyéb tényezőket is, amelyek nem csak az orvosokon és a nővéreken múlnak. Kétségtelen, hogy a déli intézmények többsége a listák második felében kap helyet. Ugyanakkor én azt is hangsúlyoznám, hogy a teljes szlovákiai kórházhálózat elhanyagolt. Átfogó egészségügyi reformot utoljára 2004-ben hajtott végre a Dzurinda-kormány, amelynek célja a kórházak adósságának végleges felszámolása, illetve az intézmények modernizálása lett volna. Sajnos ez a reform végül nem teljesült be. Azóta pedig jöttek-mentek kormányok, amelyek különféle adósságmentesítésekkel és változásokkal próbálkoztak, de a helyzet még mindig, 18 év elteltével is súlyos. Az európai uniós forrásoknak köszönhetően ugyan sikerült felújítani vagy felépíteni néhány osztályt és kórházi részleget, de ezeket csak apróbb kozmetikásoknak nevezném.

Ha már az uniós forrásoknál tartunk, nemrégiben az Új Szó arról írt, hogy a magyarlakta területek kórházai talán nem részesülnek az Európai Unió helyreállítási csomagjából. A Szlovákiai Városok Uniója és a Szlovák Kórházszövetség ugyanis azt állítja, hogy a források lehívása során az állami intézmények lesznek előtérbe helyezve. Ez a déli országrész lakói számára rossz hír, hiszen itt főként magánkórházak vannak. Az említett két szervezet szerint azzal, hogy a minisztérium az állami kórházakat részesítené előnyben, diszkriminálja azokat a betegeket, akik olyan régiókban élnek, ahol elsősorban magánkézben lévő intézmények vannak. Önnek mi a véleménye erről? Az uniós forrásokat valóban az állami kórházak fejlesztésére kellene használni, vagy a magánkórházaknak is ugyanúgy kellene adni?
Vladimír Lengvarský egészségügyi miniszter nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a következő két hét folyamán bemutatja a kórházak felújítására vonatkozó tervét, úgyhogy akkor már konkrétumokat is fogunk tudni. Az utóbbi időben olyan információkról lehetett hallani, hogy valóban támogatnák az állami kórházakat, de a magáncégek által üzemeltetett intézményeknek is jutnának források. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy az egymilliárd eurós támogatás valóban egy hatalmas összeg, de nézzünk szembe a tényekkel. Ha a kormány úgy dönt, hogy a helyreállítási alapból építi fel a Rázsochy Kórházat, akkor ennek az összegnek legalább az egyharmada ide fog elfolyni. Szó volt még a turócszentmártoni, a besztercebányai és a kassai állami intézmények felújításáról is, és ebben az esetben az említett egymilliárdból már nem is maradna olyan sok pénz. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az állami közbeszerzések lassúak, sokszor drágábbak is. A magáncégek egyszerűen jobbak az új intézmények felhúzásában, ezt ki kell mondani.

Vagyis ezek szerint ön nem tartja jó ötletnek, hogy elsősorban az állami intézmények részesüljenek az uniós forrásokból.
Úgy fogalmaznék, hogy nem tartom hatékony felhasználásnak. A beruházások szétosztásakor nem azt kellene figyelembe venni, hogy állami vagy magánkórház kapja-e a pénzt, hanem hogy milyen régióban van valóban szükség a támogatásra, és hogy azt az adott intézmény miként tudja felhasználni. A fő szempontnak a megfelelő egészségügyi ellátásnak kellene lennie, függetlenül attól, hogy ki az üzemeltető. Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy ezeket az uniós forrásokat 2026-ig fel kell használni, szóval sürget az idő.

Vladimír Lengvarský ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy a helyreállítási alapból akár 3-4 új kórházat is fel lehetne építeni a következő négy évben. Ön reálisnak tartja ezt az elképzelést?
Ez az idő nagyon kevés, ráadásul feleslegesen vesztegetik. A kormány már decemberben is tudta, hogy egymilliárd eurót használhatnak a kórházak modernizációjára, és most, fél évvel később még azt mondják, hogy két héten belül mindössze a terveket fogják bemutatni. Csak a közbeszerzési eljárás elhúzódhat fél évig, és akkor még nem beszéltünk magáról az építkezésről.

Mit gondol, szükség van egyáltalán újabb intézményekre? A kórházhálózat optimalizációjának ugyanis éppen az a lényege, hogy a szlovák egészségügyben lenne elég kórházi ágy, csak rendkívül rosszul használjuk ki őket, ezért is van szükség az intézmények csoportosítására. Van értelme jelenleg újabb kórházakat építeni?
Igen, én úgy gondolom, hogy kellenek új kórházak, de ezzel együtt merésznek is kellene lenni, és be kellene zárni azokat a létesítményeket, amelyeknek a felújítása vagy a modernizációja szinte ugyanannyiba kerülne, mint egy új intézmény felépítése. Abban igaza van, hogy nem kellenek plusz osztályok vagy újabb ágyak, hiszen a meglévők sincsenek jól kihasználva, de úgy gondolom, hogy nincsen értelme olyan épületekben fejleszteni, amelyek manapság legfeljebb csak múzeumnak lennének jók. Azt kell látni, hogy Szlovákiában a kórházak épületeinek átlagéletkora meghaladja az 50 évet. Az 1960-as és 1970-es években még teljesen más szempontok alapján építkeztek, manapság már máshogy vannak kialakítva a modern egészségügyi épületek. Tehát fel kellene építeni új kórházakat, ezzel együtt pedig néhányat be is kellene zárni, vagy teljesen átalakítani, mondjuk szociális intézményekké. A szlovákiai betegek is megérdemlik, hogy klimatizált szobákban feküdjenek, hogy ne öten vagy hatan legyenek egy szobában, és hogy ne a folyosóra kelljen kijárni a WC-re.

A már említett helyreállítási alap legnagyobb beruházási tétele a kórházfelújítási csomag, közel 1 milliárd eurót akarnak elkölteni az épületek felújítására és a modern berendezések beszerzésére. A minisztérium úgy véli, hogy az egészségügyi dolgozók elvándorlásának egyik oka, hogy az itteni kórházak felszereltsége nem vetekedhet a nyugati standarddal, de ha sikerül ezen változtatni, akkor több orvos és nővér maradhat az országban. Mi a véleménye erről? Valóban úgy látja, hogy a jobban felszerelt kórházaknak köszönhetően marasztalni lehetne az egészségügyi dolgozókat?
Igen, ez egy fontos tényező, bár nem csak emiatt mennek el. Pár évvel ezelőtt az Egészségpolitikai Intézet (HPI) készített egy felmérést azoknak az orvosoknak a körében, akik külföldre mentek dolgozni. Megkérdezték tőlük, hogy mik voltak a fő indokaik az elvándorlásra. Az első helyen valóban a munkakörülményeket jelölték meg, a második helyen pedig a bérezés problémája állt. Ami a munkakörülményeket illeti, mondok egy konkrét példát: ha egy egészségügyi dolgozó megfordult a Bécsi Általános Kórházban, és látta az ottani helyzetet, jogosan tette fel magának a kérdést, hogy minek dolgozzon olyan helyen, mint mondjuk a pozsonyi Kramáre városrészben található Ladislav Dérer Akadémikus Kórház vagy a kassai Rastislavova utcában található öreg intézmény. Persze lehet ablakokat cserélni, vagy apróbb felújításokat végrehajtani, de attól az még mindig az a régi épület marad, amit 50–60 évvel ezelőtt építettek. Ez azonban csak az egyik része a problémának. A másik a régi műszerek kérdésköre. Én magam is voltam olyan helyzetben, hogy a kollégáimmal együtt azt mondtuk, nem vagyunk hajlandóak tovább a régi eszközöket használni, amikor a környező országokban sokkal modernebb és hatékonyabb műszerekkel dolgoznak. Ez nemcsak a munkánk megkönnyítéséről szól, hanem főleg minőségibb ellátást jelent a páciensek számára.

Említette a bérezést, ami Szlovákiában szintén régóta problémának számít. Ön szerint mennyire javult a helyzet ezen a téren az utóbbi években?
Szlovákiában mintegy tíz évvel ezelőtt bevezettek egy bérautomatát az orvosok, majd pár évvel később a nővérek és a többi egészségügyi dolgozó számára is. Ez azt jelenti, hogy a fizetések nagyságát a két évvel korábbi bruttó átlagbérhez igazították, és különféle szorzókat állapítottak meg a képzettség függvényében. Ez a rendszer jelenleg is működik, viszont a koronavírus-járvány jelentősen átrendezte a viszonyokat. A szomszédos országokban ugyanis – például Magyarországon, Csehországban vagy Lengyelországban – jelentősen megemelték az orvosok és a nővérek bérét. A szlovák kormány is hangsúlyozta a járvány idején, hogy mekkora „hősök” vagyunk, csak ez éppen a béremelésben nem látszott meg. Ez egyre nagyobb problémává válik. Vegyük például Komáromot: nagyon nehéz megmagyarázni egy ott élő nővérnek, hogy ugyan a híd másik oldalán jobban keresne, de ő inkább mégis maradjon itt.

Mennyire hatott negatívan a koronavírus-járvány a szlovák egészségügyben uralkodó munkaerőhiányra? Drámaian romlott a helyzet?
Azt kell, hogy mondjam, hogy a nővérek esetében igen, erősen lehet érezni, hogy a koronavírus-járvány után jelentősen csökkent a számuk. A nővérkamara is megerősíti, hogy százával távoznak el a szakképzett ápolók. Egy részük külföldre megy dolgozni, de ami ennél még sajnálatosabb, hogy sokan egyszerűen elhagyják az egészségügyi pályát, és más hivatást keresnek. Ez hatalmas érvágás a szlovák egészségügynek, hogy a szakképzett, tapasztalt munkaerő más területeken próbál elhelyezkedni. Jelenleg mintegy 31 ezer nővér dolgozik Szlovákiában, de emlékszem, néhány évvel ezelőtt még 36 ezren voltak. Ami az orvosokat illeti, a koronavírus-járvány után nem lehetett akkora elvándorlási hullámot érezni, mint a nővérek esetében. Még csak azt sem mondanám, hogy annyira kevés orvos lenne Szlovákiában, jelenleg körülbelül 20 ezren praktizálnak. A valódi problémát esetükben a generációs különbség jelenti. Az általános orvosoknál kifejezetten nagy probléma, hogy egy jelentős részük már 60 év körül van, nemsokára nyugdíjba mennek, utánpótlás pedig nincs. Ha a kormány nem fog lépni az egészségügyi dolgozók helyzetének stabilizálását illetően, egy-két éven belül problémás lesz olyan szinten tartani az egészségügyi ellátást, mint amilyenhez a koronavírus előtt hozzá voltunk szokva.