Kecskekolbász, kávétorta

SCHREIBER LÁSZLÓ

Mint kiderült, egy iskola kapualja volt az, ahová Búvady és Istenes András, a fotóriporter behúzódott, mert már nagyon lőttek előttük is, mögöttük is, ráadásul a kis piros Ford hátsó ülésén két húszliteres kanna heverészett színültig benzinnel. Élő embert egyébként sem lehetett látni az Ilidzsától az óváros felé futó sugárúton, előttük egy kis kék villamos süttette magát az eső után nedvesen, zöldessárgán fölcsillanó májusi nappal: néhány hete hagyták ott a nyílt pályán két megálló között.

Búvady ugyan volt békebeli sorkatona, de meg nem tudta volna mondani, hogy miféle fegyverek dobolnak, durrognak, ugatnak és kelepelnek körülöttük. Pedig szerette megnevezni a dolgokat, tudni a nevüket, idegen helyeken nem átallott ilyen ostoba kérdésekkel megállítani védtelen járókelőket: Kérem, uram, ezt a fát maguknál hogyan hívják?

– A városi harcokban az az érdekes, hogy sohasem tudod, honnan lőnek – mondta Istenes, két ujja között szakszerűen gyúrva egy rossz szerb cigarettát, hogy a finánclábak ki ne szúrják a durva papírt.

– Ez tényleg... nagyon érdekes – felelte Búvady kissé kiszáradt szájjal. Gondolt is rá, hogy iszik egy korty erős paprikával jól megbolondított, pompás újvidéki paradicsomlevet, de aztán inkább letette a fal mellé a literes palackot, amit ki tudja miért, már vagy félórája a kezében szorongatott: olyan helynek látszott 1992 májusának legvégén Szarajevó, ahol paprikás paradicsomlé nélkül is a szokásosnál könnyebben rottyinthat a gatyájába az ember.

Halkan, diszkréten kocogtatták mögöttük az üvegajtót, a kis, magasan csendülő hangok mintha egyúttal szerényen elnézést is kértek volna a zavarásért. Amikor Búvady megfordult, a szemétől egy arasznyira láthatta finoman hozzáütődni az üveghez a géppisztoly csövét. Nézte a csövet, tulajdonképpen belelátott a csőbe, és nézte a középkorú férfi arcát, nagy fekete bajuszát. Az meg nézte Búvady arcát és nagy szőke bajuszát. Aztán leengedte a géppisztolyt, és kurtán, sürgetően intett, hogy gyorsan menjenek be.

Ahmed Hadzsihasszanovics barátságos, mosolygós moszlim rendőr volt, szívesen látta Búvadyékat. Úgy kalauzolta őket az iskolában, mint szívélyes igazgató a külföldi vendégtanárokat. – Itt most gyorsan kell átfutni – mondta mintegy szabadkozva a rendetlenség miatt, amikor a merőlegesen elforduló folyosó végét egykor lezáró üvegfal szilánkjaihoz közeledtek. Búvady gyorsan futott. És, mi tagadás, miközben futott, gyorsan és meggörnyedve, mint start után közvetlenül a százas sprinterek, és legalább annyira dobogó szívvel is, felmerült benne egy kérdés: mi a – mondjuk most így – fészkes fenét is keres ő itt?!

Az üvegfal maradékától húsz méterre állt a füvön egy kis Volkswagen, Búvady jól látta orrán az ezüstszínű emblémát. És jól látta, hogy mind a négy ajtaja csukva van, és mind a négy ablaka nyitva. És mind a négy ablakon egy-egy férfi lóg ki derékig, kezük a füvet érinti, és egyiknek sincsen feje. Búvady jól látta: az üvegfal tövéből felmeredő és a plafon felől lemeredő üvegdárdák, mint a nyíl mutattak rá a kis fehér kocsira.

Fönt, a harmadik emeleten, a 6. osztályban Ahmed Hadzsihasszanovics bemutatta őket a parancsnoknak, sorra kezet fogtak a többi moszlim harcossal is. Az osztályban rend volt, a táblát tisztára törülték, a krétadarabok ott hevertek a helyükön, a Tito-képet is éppen csak leakasztották a falról és odatámasztották a katedra tövébe. Csak az ablakpárkányra felállított géppuska dörgött veszettül a zárt térben.

A harcosok mint jó házigazdák el-elbeszélgettek a vendégekkel, de csak röviden, aztán mentegetődző mosollyal szaladtak vissza valamelyik ablakhoz, hogy leadjanak néhány lövést.

Amikor az iskola előtt elbúcsúztak, Ahmed Hadzsihasszanovics erőnek erejével egy szép darab kolbászt nyomott Búvady kezébe. A vékony, füstös kolbász szinte fekete volt.

– Kecskekolbász – nézegette Búvady, mert azt nem gondolta volna, hogy Ahmed Hadzsihasszanovics megeszi a disznót.

Két sarokkal arrébb, a Bristol Hotel gazdasági bejáratának félig nyitott ajtajából egy fiatal férfi integetett Búvadyéknak. A hidegháború idején a moszkvai Krokogyilban ábrázolhatták így a gonosz és kegyetlen Joe-t: egyik kezében géppisztoly, a másikban rövid karabély, az övében egy ócska revolver, két kézigránát meg egy irdatlan kés.

Bent, a szálló halljában három tanácstalan pincér és egy halálra vált macedón szállóvendég kuporgott a sarokban. Nézték a fejük búbjáig felfegyverzett hetven-nyolcvan moszlimot, akik időről időre kirontottak a fotocellás ajtón az utcára, és fától kapualjig rohanva tüzeltek vagy tíz percig, aztán visszatelepedtek a bárpulthoz, hogy igyanak valamit.

Egy tízéves kis utcagyerek is ott sürgölődött a hallban, majd pár percre eltűnt, aztán ragyogó arccal két hatalmas kerek tortát tornászott föl a bárpultra. A legöregebb pincér sóhajtva támasztotta homlokát a tenyerébe.

A bosnyákok jatagánjaikkal fölhasogatták a tortákat, udvariasan megkínálták Búvadyt is egy szelettel.

Akkor dobta ki a kocsiablakon a kecskekolbásszal együtt, amikor százötvennel porzottak kifelé a városból, és a kormányra hajló Istenes ajánlotta, hogy jobb kezével fogja meg a kapaszkodót, mert így a karjával egészen jól védheti a fejét.

Este Búvady szépen, na jó, nem szépen, de összehajtogatta a ruháit, és lefeküdt. Ahogyan besötétedett, lassan elhallgattak a szerb ágyúk, torkuk feketén nézte az óvárost, csak egy-két géppisztoly csattant föl, messze Ilidzsától. Mert hát, meg is mondták a helyiek, hogy Ilidzsa a legbiztonságosabb negyed, az egyik szállodában van a szerb főhadiszállás, a másikban az ENSZ-katonák laknak: itt aztán nem lesz lövöldözés.

De lett. Búvady zöld hajnalban arra ébredt, hogy belőttek a szobába.

A padlón hanyatt fekve öltözött föl, cibálta magára az este összehajtogatott inget, nadrágot. Kalimpált, mint egy hátára esett bogár, és úgy érezte magát, mint porcelán az elefántboltban.

Félóra múlva fehér, kétéltű páncélosok érkeztek a szálloda elé, kimenekíteni az ENSZ-erőket, és elhallgattak a fegyverek. A pincérek, portások, szakácsok és a szerb önkéntesek, akik addig vendégnek látszottak, komótosan fölsétáltak a szobájukba, és jöttek vissza fegyverrel.

Búvady akkor bicskájával nagy nehezen kifeszegette az ajtófélfából az egyik golyót.

A kezében szorongatta a város túlsó végén álló kórház kertjében délben, amikor már emelték ki a mentőkből az ilidzsai harcok sebesültjeit és halottait. És másnap is, amikor kisurrantak Szarajevóból, de még este Újvidéken, a söröző teraszán is.

Miután megérkeztek Budapestre, leitta és kialudta magát, aztán meglátogatta öreg barátnéját, aki a Karolina úti hematológián haldoklott.

Amikor elköszönt tőle, nála hagyta a rézgyűrűs, megcsavarodott ólomdarabot. Az volt ott a legnagyobb kincse, amelynek köze volt élethez és halálhoz.

Úgy érezte akkor.

Aztán egy év múlva fölriadt álmából.

– Haldoklónak golyót ajándékozni. Búdd meg, Búvady – morogta bele csatakos párnába.