Karinthyék úgy éltek, mint egy kuplerájban

„Néha úgy érzem, hogy nálunk talán nem is történtek olyan hétköznapi dolgok, amelyek mindenki másnak a nyugodt családi légkört jelentik”Somogyi Tibor felvételeA gyermekorra óta benne bujkáló kételytől, vajon méltó-e a nagy elődökhöz talán csak akkor sikerült megszabadulnia, amikor megírta a család történetét naplórészletek, beszélgetések és fiktív történetek alapján elbeszélő könyvét, az Ördöggörcsöt. Garancia így sincs sem arra, hogy mi, olvasók megértjük a Karinthy-titkot, sem arra, hogy az író végre megtalálja a helyét ebben a furcsa, túl tehetséges és túl bolond famíliában. De, mint mondja, egy olyan családban, ahol mindenki mondja a magáét, már az is nagy dolog, ha elfogadják az embert.

Ahogy olvastam a könyvét, többször is eszembe jutott, milyen keveset tudhattunk meg az iskolában Karinthy Frigyesről, a művek születésének körülményeiről és hogy a rárakódott mítosz mennyire eltakarta az embert. Ön is elgondolkozott ezen, amikor kisdiákként a nagyapjáról tanult?

Amikor én jártam iskolába, a nagyapám még nem volt annyira a tananyag része, csak a hatvanas években került méltó helyére. De az egyik magyartanárnőm már akkor is oktatott stílusparódiát, ezen belül pedig Karinthyt, és ilyenkor megjegyezte a többiek előtt, hogy ő a Marci nagyapja. Az irodalomórákon akkoriban nem esett szó magánéleti vonatkozásokról, én inkább nevem közismertségével küzdöttem, mint a különböző társasági pletykákkal. Eleinte büszkeséggel töltött el, hogy a családom ilyen híres, később, amikor már cukkolási témává vált, inkább feszélyezett.

Nem volt elég dicső ősnek a nagyapa, ott volt még az édesapa, Karinthy Ferenc is, a 60-as évek Budapestjének legendás alakja, aki nemcsak az írásban és a vízilabdában volt nagyon tehetséges, hanem élni is utánozhatatlanul tudott.

Hatéves voltam, amikor megírta a Marci című novelláját, és emlékszem, hogy én ezt akkor kikértem magamnak, mert úgy éreztem, hogy szemérmetlenül kiszolgáltat a nyilvánosságnak. Már ilyen kicsi gyerekként is volt bennem valamiféle dac, hogy nem akarok az ő írói szempontok alapján megfigyelt és gátlástalanul felhasznált eszköze lenni. Ha elég vagány lettem volna, akkor azt mondom neki, hogy kérem a jogdíj felét is, hiszen ez a novella a kettőnk műve! Nota bene, húsz év múlva, amikor az ő darabjával, a Gőzzel nyitott a Karinthy Színház, akkor lemondott a jogdíjáról és kedvesen azt mondta, hogy ez részéről visszamenőleg a neveltetési költségeimhez való hozzájárulás.

Kevés irodalmi dinasztiáról forog közszájon annyi anekdota, mint a Karinthyakról. Ki lehetett hámozni ebből a legendáriumból olyan egyszerű emberi történeteket, amelyek egy átlagos családdal megtörténnek?

Néha úgy érzem, nálunk talán nem is történtek olyan hétköznapi dolgok, amelyek mindenki másnak a nyugodt családi légkört jelentik. A Karinthy család olyan volt, mint egy kupleráj, amelyben mindenki túl tehetségesnek és önzőnek született ahhoz, hogy másokra figyeljen. Egy ideig számomra is érdekes volt, hogy mindenhol a felmenőimről meséltettek, vagy nekem meséltek róluk százszor hallott történeteket. De egyszer csak elértem azt a kort, hogy magamat szerettem volna megmutatni és ez nagyon nehéz volt ilyen figurák között, akik még a haláluk után is rátelepszenek az utódok életére. Az unokaöcsém Daniel, aki Párizsban él, például azért nem szeret Magyarországra jönni, mert úgy érzi, itt mindenki többet tud a családjáról, mint ő maga. Rengeteg történet maradt fenn róluk és némelyik annyira poénos, hogy szinte hihetetlen. Eleinte próbáltam szétválasztani a realitást és a fikciót, de aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen. Az egyetlen amit tehetek, hogy megpróbálok megfelelni ennek a mítosznak.

Gyakran mondják az írók: az írás számukra terápia. Gondolom, az ön esetében ez fokozottan igaz volt. Képes most már megértő, megbocsátó szeretettel szemlélni elődei gyarlóságait?

Ha nem lenne Oidipusz-komplexusom, ez a könyv sem jött volna létre. De, most már értem, hogy akármennyire kevésnek tűnt nekem kisgyerekkoromban az apai törődés, amit kaptam, az apám részéről mégis a maximum volt. Elfogadtam azt is, hogy nem hasonlíthatom össze a családomat a többivel, valamiről örökre lemaradtam, sok más téren viszont olyan élmények és benyomások értek, amelyekért bárki irigyelhetne. Furcsa ellentmondás, de ez a rendetlen, bohém család mégiscsak szélvédett hely volt számomra, hiszen apám a rendszer kegyeltje volt és bár ezzel a kiváltságával soha nem élt vissza, élni nagyon tudott vele. Az egész élete az irodalom és a színház körül zajlott, gyerekkoromból is arra emlékszem leginkább, amikor Weöres Sándor, Örkény István, Major Tamás nálunk volt és valami tréfán törték a fejüket vagy épp valamelyik kávéházba indultak. Ez a hihetetlen szellemi vibráció nagyon inspiratív volt számomra, csak épp a minden normális családra jellemző bensőséges szeretet és összetartás hiányzott. Nálunk ehelyett fanyar iróniából és egymás froclizásából volt mindig több a kelleténél, és ebben a harsány nyüzsgésben egyáltalán nem volt könnyű magamra találni. Az önkeresésem abban nyilvánult meg, hogy elvonultam a lakásunk toronyszobájába és színházasdit játszottam a barátaimmal. Ez is nagyon izgalmas hasonlóság a nagybátyám, Karinthy Gábor sorsával, aki egy másik toronyszobában küzdött az őrületével, de én idáig nem akartam eljutni, ezért választottam a színházat.

A könyvéből az is kiderül, hogy kamaszkorában már szinte kizárólag csak a színház érdekelte, reggeltől késő estig próbákon, előadásokon ült. Az édesapja nem próbálta önt erről a pályáról eltanácsolni – akár azért mert a saját felségterületének tartotta, akár mert túl jól ismerte ezt a könyörtelen világot?

Egyáltalán nem örült a választásomnak. Nagyon jól látta, hogy a színház miatt teljesen elszakadtam a valóságtól és gyerek létemre is szigorúan vetélytársának tekintett. Azt már megint csak a Naplójából tudtam meg, hogy féltett is ettől a belterjes magyar színházi világtól, amelynek nem csak a tehetséghez van köze. Igaza volt, mert később, végzett rendezőként sem találtam benne a helyem. Még idejében rájöttem, hogy számomra az a legjobb megoldás, ha magamnak csinálok színházat, így jött létre 1982-ben a Hököm Színpad, majd 1988-ban a Karinthy Színház – Magyarország első magántársulata.

ĺró soha nem akart lenni?

Voltak zsenge próbálkozásaim, de apám mellett még az is gondot jelentett, hol publikáljak, mert azokat a lapokat, ahová ő írt, kisajátította magának. Hamar elment az egésztől a kedvem, de ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, a család történetét meg kell írnom. Egy kis iróniával akár azt is mondhatom, hogy ez az a nagy mű, amelyre nagyapám és apám is egész életében készült.

A helyenként egészen pikáns történeteket olvasva, számomra is az volt a leginkább megdöbbentő, mennyire a nyilvánosság előtt élte ez a család az életét – ide számítva Karinthyné Böhm Aranka csapodárságát, Gábor betegségét vagy akár Cini nőügyeit is. Olyanok voltak akárcsak a mostani médiasztárok.

Ha akkor lett volna bulvársajtó, biztos bőven szolgáltattak volna témát, de így is közszájon forogtak a történeteik. Az akkori való világ biztos a Hadik Kávéházban zajlott volna és nem kellett volna ismeretlen embereket bevinni, mert a kor legnagyobb irodalmi személyiségei ott tréfáltak, civakodtak, ölelték és csalták egymást a tükörablak előtt. Elég volt az utcán sétálni és látni lehetett, hogy Karinthyék épp jóban vannak, vagy Aranka megint mással kacérkodik, Frici pedig erről szándékosan nem vesz tudomást és a társaság többi tagja pont melyiküknek drukkol. Nagyon kevés intim dolog maradt titokban, mert amit nem mondtak el ők, azt elmondták azok, akik kapcsolatba kerültek velük. Mintha csak a saját életükről szóló, nagyon szórakoztató filmben szerepeltek volna mindannyian és ebbe az unalmas családi jelenetek nem fértek bele. Apám elmondta, hogy az apja egyszer vitte őt magával egy vidéki útjára. Életében először és utoljára akkor töltött vele kettesben egy napot, és ha visszagondolok, velem és Cinivel sem volt ez másként. Ő is gyakran vitt magával a színházba vagy a sportuszodába, de nem azért, hogy együtt legyünk, mint apa és fia, hanem mert az olyan jópofa volt. A társaságában én nemigen szólalhattam meg, rögtön letromfolt valami poénnal, és kamaszként még nem voltam annyira dörzsölt, hogy szellemesen visszavágjak. Ahol csak megjelent, ott ő volt a főszereplő, az élet császára – ma már tudom, hogy el kellett volna tanulnom tőle ezt a képességet.

Amilyen távolságtartással elemezte önt és amilyen tárgyilagos hangnemben írta leveleit a tizenéves fiának, az bizony nem árulkodik mély apai érzelmekről.

Én is csak később, a Naplóját olvasva értettem meg, hogy tulajdonképp nagyon szeretett engem. Igaz, nagyon sajátos módon, alig-alig megvallva és kimutatva, mert ezt nyilván nem tartotta elég macsó dolognak. Akkor nagyon fájt ez nekem, magányosnak éreztem magam és biztos nem véletlen, hogy csak akkor tudtam megbocsátani az apámnak, amikor már ő is magányos és szomorú öregember volt. Megtörte az élet, az apja szellemével való állandó hadakozás, a Gabi-probléma, és végül a rendszerváltás, amely számára elsősorban azt jelenthette, hogy véget ért az a világ, amelyben tájékozódni tudott és amelyben biztos helye volt. Néhány röpke pillanatra kerültünk csak igazán közel egymáshoz, de pont ezeknek a pillanatoknak köszönhetően érzem, mit mulasztottunk el. Most már a cikizése is hiányzik, mert már vissza tudnék vágni, de amikor valóban fricskázott és szórakozott az esetlenségemen, akkor csak annyit fogtam fel az egészből, hogy bánt engem.

A saját lányával való kapcsolatában önnek sikerült kikerülnie ezeket a buktatókat?

Ő sokáig Amerikában élt és ott szabadabb életfelfogással és szellemiséggel vértezték fel, mint bennünket, itt, Közép-Európában, de a Karinthyak végletes természete rá is jellemző. Azt hiszem, ilyen habitussal csak akkor, ott a Hadik kávéházban, társaságban volt jó élni – bár, mint a mellékelt ábra mutatja, gyakran onnan is az elmegyógyintézetbe vezetett az út – , most ebben a racionális világban nehéz.

Bármennyire harsány is volt Karinthy Ferenc, a Naplójából tudni lehet, hogy amikor Déry Tibor az ĺtélet nincs című művében leírta az édesanyjával, Böhm Arankával töltött szerelmi légyottjait, az már őt is zavarta.

Benne is munkált valamiféle elfojtott bűntudat, vagy ki nem beszélt sérelem, de ő csak egyetlen egyszer nevezte ezt Ördöggörcsnek. Az élete nagy álma volt, hogy megírja a nagy művet Karinthy Frigyes életéről, de ennek csak töredékei születtek meg a novelláiban. Ilyen volt a Jó hiénák, A titkár vagy a Baracklekvár – ezekből született a Szellemidézés című darab, amelyben Balkay Géza és Esztergályos Cecília játszották a nagyszüleimet. Szóval nagyon sok mindent egészen fiatalon megírt az apám, de ahogy múltak felette az évek egyre szemérmesebb lett a családi dolgokat illetően. Déryre is haláláig haragudott, hiszen Tibor megmutatta neki készülő regényét és megkérdezte tőle, kiadja-e. Apám azt mondta neki, hogy szerinte ez sok még élő embert fog kellemetlenül érinteni és nem is valami gavalléros dolog egy férjes asszony félrelépéseit kiteregetni, de az ő ízlésére bízza, mit cselekszik.

A nők ugyan mellékszereplői a nagy Karinthyak életének és az ön könyvének is, de azért az kiderül, hogy nélkülük a férfiak se lehettek volna azok, akik. Ön is csak annyit tudott Karinthy Frigyes első feleségéről, Judik Etelről, az író testvéréről, a 17 nyelven beszélő habókos Mici néniről, aki a Mici Mackó névadója és tényleges fordítója, vagy akár Arankáról, aki koncentrációs táborban halt meg, amennyit megoszt az olvasókkal?

Életük bizonyos szakaszairól szinte semmi nyom nem maradt. Aranka életének utolsó heteiről is csak azt tudjuk biztosan, hogy 1944 július elején deportálták. A barátai a zalaegerszegi kórházban szereztek neki állást, ez az eldugott vidéki intézmény alkalmas is lett volna arra, hogy bújtassák – csak Aranka extravagáns személyisége nem volt alkalmas arra, hogy észrevétlenül meghúzza magát. Az egyik légitámadás alkalmával például felrohant a kórház tetőteraszára és öklét rázva átkozta a bombázó repülőket meg az egész háborút. Keringenek róla legendák, hogy Auschwitzban felpofozta Mengelét, aki szemet vetett rá, de azt is többször hallottam, hogy amikor a többi zsidóval együtt a vagonba terelték, azt kiabálta, hogy engedjék haza, mert ő a legnagyobb magyar író felesége. Számomra az utóbbi történet hihetőbb és épp az a drámai benne, hogy a 20. századi magyar sors minden keserű iróniája benne van.

Magyarországon nagy szenzációnak számított a könyv megjelenése után, hogy Karinthy Frigyes apja, Kohn József zsidó volt, aki 1886-ban fogta a négy lányát – két fia, Frici és József csak ezután született – és kikeresztelkedett a Deák téri evangélikus templomban. Önt ez a felfedezés szintén meglepetésként érte? Egyáltalán fontosnak tartja?

Csak olyan mértékben fontos, amennyire a Karinthy család élete a többségbe való beolvadás vágyáról is szól. A családban ezt mindenki sejtette, csak a nyomai nem voltak meg. Most megvannak, de az hogy előkerült a keresztlevél, csupán bulvárszintű megközelítése a dolognak, a lényeg nem a titok leleplezése, hanem az, hogyan és milyen okokból menekül egy család a saját gyökerei elől. Karinthy Frigyesnek evangélikusként kellett élnie, hogy majd zsidó magyar íróként megírhassa az életművét. Ez nagyon izgalmas történet és nincs még vége, velem is folytatódik, hiszen az Ördöggörcsöt sem azért írtam, hogy eddig nem ismert tényeket hozzak nyilvánosságra. Nagyapám és apám zsenialitásán ez mit sem változtat, engem az íráskészség képessége vagy képtelensége és a középszerűségtől való örök félelem érdekelt, amely minden családtagomban ott munkált. A család története csak ürügy és az anekdoták is inkább afféle ostyaként szolgáltak, amelyekben be lehetett adni az olvasóknak azt a sok vívódást, amely a tehetség természetes velejárója.

Azért be kell ismernie, hogy íróként ritka szerencsés ember, mert az első téma magától adódott. Amikor elhatározta, hogy könyvet ír a nagy elődökről, abban még a lázadás volt több, vagy már a tiszteletadás?

Tulajdonképpen nem is volt semmiféle elképzelésem, csak úgy elkezdtem gyűjtögetni a történeteket, és lassan kiderült, nem önálló sztorikról van itt szó, hanem egy nagy, összefüggő családregényről. Húsz évig erről szólt az életem és volt, amikor úgy éreztem, ha még sokáig kutatom a múltat, magam sem menekülhetek a családi végzet, az ördöggörcs elől. Talán nem is lehet teljesen a titkok mélyére hatolni – sem ami a könyv főszereplőjének, Karinthy Gábornak a valódi énjét vagy a kórlapjainak az eltűnését, sem ami az őt ápoló Benedekék szabadkőműves mivoltát illeti.

Tehát ön sem tud többet Ka-rinthy Gáborról, mint bárki, aki elolvassa a verseit és ismeri az életrajzát?

Csak annyival, hogy értem, mert időnként átérzem a félelmeit. Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy az apja árnyéka nyomasztotta őt jobban vagy az egész világ, hogy elmebeteg volt, vagy önként választotta a bezártságot és boldog volt benne. Azt hiszem leginkább szeretetre és elismerésre vágyott, de a magyar irodalomtörténet sokáig nem tudott mit kezdeni vele. Az apja, Frici korán meglátta benne a költői tehetséget, és a hozzáértők mindig is tudták, befejezetlenségében is egész életművet alkotott.

Most legalább úgy érzi, ezzel a könyvvel vége a Karinthy család történetét végigkísérő örök elintézetlenségnek?

Nem lehet ezt véglegesen lezárni. Az eddigi traumákat összesítettem, a görcsöket megpróbáltam lazítani, aztán majd meglátom, hogy jönnek-e újabbak.