Julius Fučík: hős vagy áruló?

Július Fučíkot manapság illik elfelejteni. Ezért van itt az ideje, hogy megidézzük az igazi Fučíkot. Mert éppen hozzánk, magyarokhoz nem illő ez a felejtés, amely ugyanannyira mesterséges, mint amennyire sztálinista indíttatású kultusza volt.

Húsz évvel ezelőtt Prágában, a tudományos akadémia dísztermében nagy pompával emlékeztek meg Julius Fučík születésének nyolcvanadik és halálának negyvenedik évfordulójáról. Jelen voltam, emlékszem erre. A rendezvénynek kevés köze volt Fučík életművéhez, a rendezők inkább szentesíteni szerették volna a husáki rendszer konszolidációs irodalompolitikáját, amelynek csődjét akkor már csak a vakok és a dolgok haszonélvezői nem vették észre, vagy nem akarták észlelni.

Aztán „leleplezték”. A rendszerváltás után szinte természetesnek tűnt, hogy a bálványrombolásnak is be kellett következnie. Ha Julius Fučík volt az előző rendszer túlságosan is eszményített hőse, mellesleg a világ legtöbb nyelvére lefordított cseh író (magyarul például Győry Dezső, Peéry Rezső és Palotai Erzsi tolmácsolta, olyan írástudók, akiknek irodalomértését azért nehéz lenne kétségbe vonni), akkor szinte törvényszerűen következett a bukás. És Fučík nemcsak a kommunista antifasiszta ellenállás jelképe volt világszerte, hanem börtönnaplójának – mellesleg szövegösszefüggéséből tudatosan kiszakított – utolsó mondata: „Emberek, legyetek éberek!” egyik ideológiai indoklása is lett a személyi kultusz pereinek, az általános bizalmatlanságnak, a boszorkányüldözéseknek. Erről azonban Fučík, természetesen, nem tehetett. Ahogyan nem tehetett arról sem, hogy utolsó művét, a börtönből 167 cédulán kicsempészett naplóját, a Riport az akasztófa tövéből-t (korábbi magyar címén: Üzenet az élőknek) alapos cenzúrának vetették alá, akik 1945 után az első kiadást sajtó alá rendezték. És az sem írható az ő számlájára, hogy az eredeti kéziratot az özvegy senkinek meg nem mutatta, nehogy a hamisítások kiderüljenek, miközben Gusta Fučíkova évtizedekig elnökölt mindenféle nőmozgalmi meg „békeharcos” rendezvényeken a világ minden táján. (Mintha az özvegy kárpótolni akarta volna magát a halott férj kultuszával azért a kétségtelen realitásért, hogy az él# Fučík fűvel-fával megcsalta...) A Fučík-kultusz értelmi szerzője azonban, persze, nem az özvegy volt, hanem Václav Kopecký, a cseh kommunisták „ideológusa”, aki még a háború alatt Klement Gottwaldot igyekezett „megfúrni” a megfelelő szovjet államvédelmi hatóságoknál, a vezér ismert alkoholizmusára hivatkozva, később pedig fő szerepe volt abban, hogy a nacionalizmus a cseh kommunista ideológia egyik vezérmotívuma lett, és ugyancsak ő volt a kezdeményező a moszkvai emigrációban, amikor elfogadták Benešék tervét a németek és a magyarok kitelepítéséről.

Kopecký utasítása szerint tüntettek el a szövegből minden olyan utalást, amely arra vonatkozott, hogy Fučík a Gestapo börtönében kereste a túlélés és a további küzdelem lehetőségét. Ahogyan ő írta: „A Gestapónál töltött hét hét sok mindenre megtanított... Megértettem, hogy olyan lehetőségem nyílt harcra, amelyben egészen mások a szabályok, mint a kinti világban alkalmazott eszközök, de az értelmük és az irányzatuk ugyanaz. A további hallgatás azt jelentette volna, hogy nem használom ki ezt a lehetőséget. Valami mást kellett tennem, hogy beszélni tudjak és minden helyen, minden szituációban teljesítettem ezt a kötelességemet. Nagy színjátékot kezdtem el.” Ez a kicenzúrázott részlet arra utalt, hogy Fučík a nácik börtönében vallott, de tudatosan manipulálta kihallgatóit. Talán személyes előnyökért is, de más okokból nem különben. Ferdinand Peroutka, a polgári újságírás kiválósága, aki annak idején a masaryki Csehszlovákiában keményen vitázott Fučíkkal, és a német megszállás után ugyanabba a börtönbe került, 1950 után, a Szabad Európa Rádió hullámhosszán arra emlékezett, hogy a Pankrác celláiban a foglyok morzejelekkel figyelmeztették egymást: „Vigyázzatok Fučíkra!”. Nem arról van szó, hogy Peroutka utólag bosszút állt volna egykori ellenfelén, vagy – mondjuk – a Szabad Európát akarta volna felhasználni a hős kompromittálására. Peroutka valóban hallhatott ilyen figyelmeztetést. De másként volt fogoly Peroutka és másként Fučík. Peroutkát arra akarták rávenni a németek, hogy adja ki újra, immár német fennhatóság alatt híres független hetilapját, a Přitomnost-ot, és amikor ezt megtagadta, visszavitték a koncentrációstáborba. Fučík ellen a vád fegyveres ellenállás volt és ki is végezték. Ne tagadjuk azt sem, hogy létezik egy felettébb zavaros ügy, amelyben egy Jürgen Serke nevű tájékozott német újságíró véleménye szerint Fučíknak meglehetősen gyászos szerep jutott. Állítólag terhelő vallomást tett egyik fogolytársa, Hugo Sonnenschein prágai német költő ellen, aki alapító tagja volt a csehszlovák kommunista pártnak, de szembefordult Gottwalddal, és ezért trockistaként 1927-ben kizárták. Ők együtt kerültek a Gestapo fogságába. Fučík, mint minden hithű kommunista, engesztelhetetlenül gyűlölte a trockistákat és a „párterkölcs” velük szemben minden eszközt megengedhetőnek tartott. Elképzelhető tehát, hogy Fučík vallott Sonnenschein ellen. Sonnenscheinről viszont kiderült, hogy együttműködött a Gestapóval. Tudott erről Fučík is, vagy csupán a trockista múlt motiválta, amikor „köpött”? Fučík egy másik fogolytársa, Alena Hájková, aki a bársonyos forradalom után a nevezetes mű hiteles szövegét kiadta, és annak idején szintén a Gestapo foglya volt, másképpen emlékezik: „Amit nem kellett beismernie, nem ismerte be. Mindenki ezt tette, amíg végleg össze nem omlott. Fučík nem omlott össze. Elterelte a Gestapo figyelmét olyan emberekről, akikre a Gestapo gyanakodott. Ha Fučík áruló lett volna, az nagyon sok ember számára lett volna végzetes, és ez nem következett be. Ezért gondolom, hogy valóban nagy tétben játszott. És sikeresen.” Fučík tehát megértette, hogy számára visszaút nincsen és valóságos színjátékot kezdett fogvatartóival. Ennek fényében másként is kell értelmezni a Riport zárását: „A függöny lehullik. Taps. Nézők, menjetek aludni! Az én színjátékom a végéhez közeledik. A többit nem én írtam. A többit már nem ismerem. Ez már nem színjáték. Ez az élet. Az életben pedig nincsenek nézők. A függöny felemelkedik. Emberek, szerettelek benneteket. Legyetek éberek!” 1942. április 24-én kezdődött ez a „játék”. Akkor bukott le. 1943. szeptember 8-án ért véget, amikor egy berlini börtönben kivégezték. Mindössze negyvenéves volt. Az idén kellett volna emlékezni születésének századik évfordulójára is. Egyedül a prágai liberális napilap, a Lidové noviny tette ezt meg.

Fučíkot nem lehet idealizálni, nincs is erre semmi szükség. Például a későbbi cseh Nobel-díjas, Jaroslav Seifert emlékezik arra, hogy Fučík ugyancsak mereven követte az úgynevezett szocialista realizmus szabályait és rajta kérte számon a proletárköltészet ideológiáját. Kétségtelen az is, hogy a Szovjetunióról szóló riportkönyvei meghamisították a valóságot. És amikor egy másik kommunista író, Jiří Weil 1937-ben megjelenteti a Moszkva – határ című regényét, amely hitelesen szólt az akkori szovjet életről, éppen Fučík támadja meg és vádolja hamisítással. Ugyanakkor kétségtelen az is, hogy Fučík 1939 augusztusában, amikor megtudja a Sztálin–Hitler-paktum tényét, erős kétségeit fejezi ki e lépés helyességét illetően. Annak ellenére, hogy fanatikus kommunista. Ugyanúgy, mint ezt Párizsban megtette Vladimír Clementis is. Clementist kizárták akkor a pártból, és későbbi pusztulásának is ez lehetett az egyik oka. Fučíkot is egy időre távol tartják az illegális munkától, de aztán a háború kitörése gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Érdemei? Bizonyos, hogy az elsők között ismerte fel Jiří Wolker költői nagyságát. És Fučík volt az, aki – minden dogmatikus meggyőződésével együtt – ki tudott és ki mert állni azért, hogy Hašek regénye, a Švejk a cseh irodalom egyik klasszikus alkotása. És ugyan fiatal kommunista hírlapíróként minősíthetetlen hangnemben támadta Karel Čapekot 1928-ban, az író halála után ő lesz az, aki megvédi Čapek emlékét. (Például Jaroslav Durych, a cseh katolikus irodalom vezéregyéniségével szemben, aki az élő Čapeknek ugyanúgy, mint a halott klasszikusnak bűneként tüntette fel következetesen antifasiszta magatartását.) Vitathatatlanul tehetséges kritikus volt. Ezt az a tény is bizonyítja, hogy a cseh irodalomtudomány olyan óriása, mint F. X. Šalda nemcsak tanítványai közé számította, hanem híres hetilapját, a Tvorbát is Fučík gondjaira bízta. Balogh Edgár megírta azt is, hogy az egyik prágai nyomdában Fučík a Tvorbát, ő pedig a magyar Az út friss számát tördelte, s ha éppen szüksége volt rá, a cseh szerkesztő szívesen kölcsönzött kliséket is neki.

Julius Fučíkról szólva nem feledhető az sem, hogy ő volt az, aki 1931-ben üdvözlő beszédet mondott a Sarló kongresszusán. Ezt mondotta: „a cseh munkásság s a cseh forradalmi entellektüelek üdvözletét hoztam el önöknek a Sarló kongresszusa alkalmából... Önök a nemzeti felszabadulásért küzdenek, a nemzetiségi elnyomás ellen harcolnak... Önök ismerik a cseh csendőröket és a cseh végrehajtókat, az elnyomásnak eme eszközeit. Nos, szükséges, hogy megismerkedjenek azokkal is, akik szövetségesei önöknek, akik tudják, hogy kötelességük önökkel együtt küzdeni”. Nemcsak Balogh Edgár, hanem mások is emlékeztek arra, hogy nem túlságosan sok olyan cseh értelmiségi volt, akik értették volna a magyar nemzetiség bajait a polgári Csehszlovákiában. Rendszerint azzal intézték el a panaszokat, hogy itt még mindig jobb, mint a Horthy alatt. Ami igaz is volt, de ettől a sérelmek valós sérelmek maradtak. Masaryk, Čapek, Emmanuel Radl professzor mellett Fučík azok közé tartozott, akik ezt megértették. És a történelem fintora, hogy Václav Kopecký, Fučík szentté avatási szertartásának celebrálója lesz a magyar nemzetiség jogfosztásának kommunista ideológusa.

Julius Fučík utóéletének egyetlen tanulsága lehet. Nem érdemes bálványokat építeni, kivált hamisításokkal. A valóság mindig erősebb lesz. Julius Fučík olyan cseh értelmiségi volt, aki megszenvedett nézeteiért és születésének századik, mártírhalálának hatvanadik évfordulója táján a dicshimnuszoktól, de a rágalmaktól is meg kell tisztítani emlékét.