„…jól kell sáfárkodni az embernek az életével”

Ennek szellemében például 1960-tól húsz éven át tanított a budapesti Ferenczy Képzőművészeti Körben. A művészpálya, sokoldalú alkotótevékenysége mellett – ezt nagyon sokszor háttérbe is szorítva – szervezett, szervezett és szervezett...

Amikor a Műcsarnok vezetésével bízták meg, csaknem hat év alatt óriási energiával tette a dolgát. Irányításával évente közel 300 kiállítást hoztak tető alá, korábban mellőzött alkotóknak is lehetőséget adva... Segítő kezet nyújtott szülőföldje tehetséges fiataljainak: Érsekújvárott alapítványt hozott létre, Dunaszerdahelyen a Kortárs Magyar Galéria kezdeményezője volt. Könyvekben vallott életéről, az immár történelmet jelentő időkre, társadalmi viszonyokra világít rá rendkívül pontos, érzékletes megfigyelései, értékelései közreadásával. (…)

Milyen korszakokra bontaná életútját, munkásságát?

Nagyon meghatározó a gyermekkor, egész részletekbe menően irányt ad az ember életének. A gimnazista évek is egy kerek egész, az ifjúkortól a férfivá válásig. Aztán külön szakasz a főiskolai évek, egy különös kor ez az ember életében, amikor megérik a hivatásra és vele együtt az öntudata is megszilárdul. A katonaságban – mint egy külön világ – szinte más ember jelenik meg. A váratlan helyzetek, az élet kicsisége, semmisége, hogy minden megtörténhet, porszem vagy a nagy egészben, minden pillanatod adomány, nem tudod, mi lesz holnap. Ezt követi az érett korszak, az alkotói korszak. Ez az embert az élete végéig elkíséri. Az alkotás, az alkotói világ valójában nem változik, a százéves – gondoljunk Lossonczy Tamásra – ugyanazokat éli át, és a mozgatórugói ugyanazok, mint harminc évvel ezelőtt. Sőt, talán más, különösebb dolgok eszébe sem jutnak. Most, hogy monográfiám megjelent, magam döbbenek rá, hogy mennyi mindent csináltam: festettem, rajzoltam, műfajokat képviseltem, gyakoroltam, és ezzel párhuzamosan szerveztem, és mindig – hogy ezt a fura szót használjam – a köz javára, másokért, az ügyért. A képzőművészeti élet, kultúra ügyéért, s ebben benne van az ezért tevékenykedő emberek sokasága. Ekkor tudatosodott bennem, hogy tudok valamit csinálni, egyetemes értékű valamit, ami nem függ politikától, nem függ semmitől, hanem örök érvényű, mindig igaz. Ez az alkotói korszakomnak egy sajátos vonása.

Az említett könyvből kiderül, e fáradozás különösen sokat hozott a vidéknek...

Egyetemes érvényű például a magyar képzőművészeti élet decentralizációja. Arra törekedtem, hogy a fővárosi központ mellett legyen ugyanolyan – a társadalomnak az általános műveltséget jelentő – nagy hatású centrum Debrecenben, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Pécsett, Miskolcon. Ezeknek a városoknak ugyanakkor a karakterei, adottságai egészen mások, a fővároshoz mérve sajátos világot képviselnek, centrumoknak tekinthetők. Törekedtem arra is, hogy legyenek művésztelepek, melyek gazdagítani tudják a képzőművészeti kultúrát.

Erőteljes volt pályája során a szülőhelyért végzett munka. Ennek csak egy része a nagy földije, Kassák Lajos érsekújvári kultuszának ápolása.

Igen, a jeles avantgardista piktor számos munkáját és dokumentumát sikerült elhelyeztetnem a helyi képtárban. Felfedeztem továbbá, hogy milyen hasznos lenne Szlovákia déli részén létrehozni egy kortárs magyar galériát. Sikerült is ezt megvalósítani a Csallóköz fővárosában, Dunaszerdahelyen. Ugyancsak fontosnak tartottam egy alapítvány létrehozását Érsekújvár magyar diákjai számára, hogy tudatuk erősödjék, identitásuk megszilárduljon, miközben ki vannak téve az asszimilációs lehetőségnek. Tanulják meg az állam nyelvét, a második, harmadik idegen nyelvet, ugyanakkor természetesen maradjanak meg a magyar anyanyelvük mellett. A monográfiám kapcsán utólag rádöbbentem, milyen fontos volt számomra a személyes kapcsolatok bővítése. Az biztos, hogy a népek közötti barátságért az emberek egymás közti kapcsolatainak szélesedése tehet a legtöbbet. Amikor járni kezdtem Liptóba, a hegyekbe, nagyon jól megértettem magam a helyiekkel, a szlovák emberekkel.

Olvastam egy helyütt: életének egy hároméves periódusa utóbb úgy tetszett, mintha legalább tíz év lett volna. Hol volt ilyen sok tennivalója?

Tatabányán, 1947-től. A főiskolai tanulmányok után kerültem oda. Tulajdonképpen három faluból, három telepből lett ez a város. Adott volt a feladat, a társadalmat megformálni, a kultúra palántáit elültetni. Volt mit tenni, egyebek közt a tehetségmentés érdekében. Kezdeményezésemre megalakult a Tatabányai Bányász Képzőművészeti Szabadiskola. Azt képzeltem el, hogy szabad a megnyilatkozás, a tanítás módszere, szabad a szakma megközelítése. A szabadságon volt a hangsúly. Csillésből, vájárból, bányatisztviselőből lett kitűnő művész, akik pedig megmaradtak amatőröknek, ők is fejlődtek a maguk módján. Egyik tanítványom, a tősgyökeres tatabányai Krajcsirovics Henrik a Képzőművészeti Főiskola után ide tért vissza, s harminc évig ugyanott tanította a fiatalokat. S bár sokszor, több megmérettetésben volt első a Szabadiskola (ma Bányász Képzőművészeti Kör), a legújabb sikere, hogy két hónapja az országos kulturális versenyen első lett, amit félmillió forinttal jutalmaztak.

Jelentőségét tekintve, úgy gondolom, a Műcsarnok (amelyhez akkor még négy fővárosi és egy vidéki kiállítóhely tartozott) igazgatása kiemelkedett a feladatok közül...

Erős, kemény korszak volt ez, mert 1956-ra esett. Első voltam itt, aki szakemberként dolgozott. Kezdettől a sokszínű, a stílusgazdag művészet fejlődését kívántam elősegíteni. A Műcsarnokból országos intézményt akartam csinálni, s ez sikerült, kisugárzott a tevékenységünk. Országos tárlatokat szerveztünk a nagy városokban is, évente mintegy háromszáz kiállítást rendeztünk, megteremtettük hozzá a feltételeket. Mindezt érdekes módon engedték, nem szóltak bele, sőt azt mondták, egészen jó gondolatok ezek. Ötvenhat külön világ lett, mint amikor a zsilipet felengedik, és zuhogni kezd a víz, úgy morajlott az elmulasztott kulturális életünknek a hulláma. Akik eddig nem állíthattak ki, azoknak egymás után csináltuk a kiállításokat… Sőt, már elkezdtem szlovákokat is meghívni, például Janko Alexyt vagy azt a Miloš Bazovskýt, aki a szlovák művészetnek mindenképpen a legnagyobbika... Cserébe pedig magyar művészek, többek közt Holló László, Jakuba János számára szereztem pozsonyi vendégtárlatokat. Létrehoztuk a területi szervezeteket, azoknak erős kiállítási lehetőségeket biztosítottunk, hogy megszűnjön a színvonalkülönbség. Mindezt csak úgy lehetett, hogy mertünk hozzákezdeni, s hittünk abban, hogy lehet eredménye.

A Hétköznapok című önéletrajzi írásában egyfajta azonosulásként véltem felfedezni a Bazovskýról írt sorokat: „Rengeteget rajzolt a természetben, de sohasem a naturalista látványt örökítette meg. Lélekkel, érzelemmel telítetten nézte, látta a világot…”

Mesteremnek és barátomnak is tekinthettem őt, mert elfogadott barátjának. Sokat barangoltunk együtt, bejárva Liptó, Árva, az Alacsony-Tátra hegyeit, völgyeit, és festettünk. Ragyogóan rajzolt, fontosnak tartotta a rajzot, a vonal szépségét. A főiskolán tanítómestereim, Aba Novák Vilmos, Kmetty János szintén nagymértékben hatottak rám, segítettek készségeim kibontásában. Becsültek, szerettek is. Hasonlóképpen meghatározó volt fejlődésemben Cs. Szabó László író és Gáborjáni Szabó Kálmán grafikus, didaktika tanár barátsága.

Művészetkritikusi megállapításokból idézek: „A tájkép... utóbb Luzsicza festészetének szinte kizárólagos témája lesz... Többféle módszerrel kísérletezve elemzés, értelmezés tárgyává teszi a tájat... Ahogy haladunk előre az időben, úgy válnak egyre bonyolultabbá mesterünk tájábrázolásai... Bátor fordulattal szembefordult korábbi, a szerkezetnek és a színfoltnak egyenlő rangot adó festőmódszerével, s olyan stílust munkált ki, amely döntően... a színek révén megvalósított térhatásokra épít... Amit létrehozott, teljesen az övé, sehova sem sorolható, senki más művészhez sem kapcsolható.”

Mint monográfiámból kitetszik, számos ábrázolási módszerrel éltem, s a valóság sokféle területe inspirált alkotásra. A munka, az ipari világ, a mezőgazdaság egyaránt adott témákat. Kétségtelen viszont, hogy tájképből van a legtöbb az életművemben. Ez számomra, aki vidéki gyerek voltam, természetes; állatokat gondoztam, együtt éltem a paraszti világgal. Amikor kezdtem, akkor sem jelentett naturalizmust a tájképfestés. Én sem úgynevezett naturális módon dolgoztam: síkokban, színfoltokban gondolkodtam, így teremtve világot magamnak. Nem a perspektivikus látásmódra törekedve, egyre inkább a két dimenzió felé mozogtam, ez számomra a modern festészet.

Ezerféle fejtegetést hallhattunk már az alkotás folyamatáról, lélektanáról... Ha nagyon röviden kellene ezt összegezni: végül is a laikus mit gondoljon felőle?

Az alkotói folyamatnál mindig a tudatosság érvényesül; a festő tudatosan kezd hozzá a munkához, no de nem automatikus kiszámíthatósággal alkot, mert az nem festés, nem művészet. Aztán az elképzelt világ megteremtéséért erőfeszítéseket téve, a talán már elavultnak tekintett fogalommal: bizonyos ihletettségi, tudatalatti szakasz(ok)ban születik meg végül a kép.

Van-e remény az önéletrajzi könyvek folytatására? Az 1992-ben lezárult Hétköznapok című kötet végén 1959 karácsonyáig juthatott az olvasó...

Remény az mindig van, csak ne félnék a kiadóktól, s attól az őrült munkától, ami egy könyv megjelenéséhez szükséges. A kéziraton nem múlna...

Sokak által kedvelt költő egyik könyvében így dedikált 1955-ben: „Szívbéli barátomnak, Luzsicza Lajosnak, kamaszlelkületem fiatalabb tükörképének – a »vén« Berda József”. Mit üzen a kamaszlelkületét ma is őrző festő a reá figyelőknek?

Létünk véges, ezért jól kell sáfárkodni az embernek az életével. Először is azt ajánlom a fiataloknak, tudjanak élni a pillanattal. A pillanatok tudatos halmaza adja az élet teljességét... Ezt már elkezdheted húszéves korodban, s akkor akkumulálódik minden, s folytathatod negyvenéves korodban... De ha üresjáratok vannak az életedben, az a legnagyobb felelőtlenség. Ha nem is tudod, mi történik veled. Ilyen is van, hogy elszalad az élet; a kenyérkereset, meg minden leköt és gúzsba köt, s már későn kezdesz csak eszmélni... Még egy szempont: nem feltétlenül törvényszerű, hogy ki honnan indul és hová jut el. Ezek befolyásoló tényezők. Tehát van, aki a hegytetőről indul el, s van, aki a sárból, a gizgazból, alulról... A madárvilágban, ugyebár, az ökörszem is megnyerheti a versenyt a sassal szemben, hogy ki tud magasabbra repülni. Ha elbújik az ökörszem a sas tollai között, s amikor az már kimerült, és nem tud repülni, ő kiszáll, és még magasabbra emelkedik... Fontos a tudatosság, az elhivatottság, a tehetség. A tehetségnek nincsenek határai. A lényeg, hogy az is számít, honnan jöttél, s mivel vagy megelégedve...

E végszó átvezet, illeszkedik utolsó kérdésemhez: milyen önértékelést adna magáról, életéről pár mondatban?

Úgy érzem, az egyetemes érvényű, igaz munkáért komoly megbecsülést élvezhetek. Mikor szülővárosom pár éve díszpolgárának választott, igencsak meghatódtam. Monográfiám decemberi bemutatóján a város vezetői, polgárai elhalmoztak a szeretetükkel, mondtam is, hogy ez azért már túlzás. Elért eredményeim, a szabadiskolai tevékenységtől alkotó munkámon, a szervezői tevékenységen át az alapítvány létrehozásáig természetesen elégedettséggel töltenek el. Ez, ugye, viszonylag szép teljesítmény a Nyitra partjáról jött gyerektől...

2005. március 18. (www.kaleidoskop.hu)