Janiga József albuma

Századunk első fertályában néhány említésre méltó képzőművészeti kiadvánnyal gazdagodott gyűjteményem. Elsőként Feszty Masa (1895—1979) albumával, melyről a Könyvjelző hasábjain már bővebben beszámoltam, aztán Csontvárynak (1853—1919) albumát említeném. Ő is felvidéki volt, Kisszebenben született, s patikusként nagyon sok helyen tevékenykedett Lévától a Tátráig. Most pedig Janiga József (1946—2004) albumát tartom a kezemben. Janiga, akárcsak Szinyei Merse Pál, „a természet festője”-ként a szabad természetet tartotta igazi mesterének. Csallóköz-imádatával egyébként nem volt egyedül, vegyük csak Tallós Prohászka Istvánt, aki akár a mestere is lehetett volna Janigának. Azonos síkon mozogtak, mindketten a csallóközi tájat állították művészetük homlokterébe, emellett Tallós Prohászka művészeti kérdésekkel foglalkozó cikkeket és szépprózát írt, Janiga verseket.

Janiga Józseffel főiskolás korában ismerkedtem meg, pontosabban 1968 tavaszán, amikor a Csemadok járási konferenciája Nyitrán a titkárává választott. Néhány nappal a megválasztásom után meglátogatott Jóska, vele volt későbbi felesége, Éva is. A szó szoros értelmében együtt jártak, én legalábbis Nyitrán külön-külön egyikőjükkel sem találkoztam. Akkor a Csemadok székháza a főutcán volt a hentesüzlet fölött, az ódon ház első emeletének három helyiségébe naponta feljártak a fiatalok, mert sajátjuknak s otthonuknak tekintették. Itt beszélgettünk Jóskával, ismertem már a párkányi pedagóguspalántát, rokonszenves volt, mappája tele rajzaival, festményeivel. Azon tanakodtunk, lehetne-e a Csemadok titkárságán ezekből kiállítást rendezni. Éva szeme csillogott, egyébként hallgatott, nem szólt bele beszélgetésünkbe. A nálam tapasztaltabb gerencséri Szombath Ambrussal megbeszéltük a részleteket. Janiga mellett még két volt nyitrai diák két-három képe szerepelt a tárlaton, Diósi Kornélé és Szilva Józsefé. ĺgy esett, hogy én lehettem Janiga József első kiállítója, s bemutatkozásáról írtam is az Új Ifjúság az évi júniusi számába. A továbbiakban sem vesztettem el őt a szemem elől, főként a komáromi kiállításait volt módom látni.

N. László Endre 1978-ban azt írta, hogy „Janiga művészetének bilincse a Csallóköz.” Szerintem az igazi bilincs inkább az „iskola” volt számára, a munkahelye, ahol rendszeresen és pontosan meg kellett jelenni, ahonnan a tanító nem hiányozhat egy napot, egy órát sem. Azaz nem vehet részt olyan eseményeken, amelyek a művészetével, alkotókedvének emelésével kapcsolatosak. Az alkotó emberre a szűk környezet és az egyhangúság nem lehet kedvező hatással. Többen azt kifogásolták, hogy kevés a figurális alkotása. Vadászíróként én inkább azt hiányolom, hogy egy élesen látó s mindent megfigyelő ember, aki a természetet járja s órákat ül egy helyben, nem látott volna egyetlen magasban szitáló egerészölyvet sem, vagy éneklő pacsirtát, tarlón egérre vadászó rókát, vizekről felröppenő vadkacsákat, legelésző őzeket. Nyilván látott, és találkozott is velük, de megfestésük kimaradt az életéből.

Most megjelent albuma nyolcvankét képet tartalmaz. De lehet-e annak a művésznek nyolcvankét képéből felmérni az erejét, művészete minden jellegzetességét, szellemiségét, aki „képmilliomos” volt? Vajkai Miklós szerint „napi három-négy, olykor öt, esetleg hat festménye is elkészült.” De ő is számon kér: „A legtöbb képéből hiányzik valami, ami ezt a vidéket a maga módján édenné teszi. Hiányzik belőle az Ember, pontosabban az emberi szellem és az emberi lélek.” No de az így kiragadott mondatok, mondattöredékek esetleg megtévesztők is lehetnek, tegyük hozzá gyorsan, amit a művész Bodnár Gyulának nyilatkozott, nagyon őszintén: „Mint festő nem tudom megtalálni az emberben azt, amit a tájban. Én egyszerű tájfestő vagyok, semmi több. De egy fokkal sem tekintem kisebb feladatnak a tájfestést, mint például a figurális kompozíciók alkotását. Mint műfaj vajon többet ér-e például a költészet a prózánál vagy a drámánál?”

Janiga tehát vállaltan tájfestő. A csallóközi füzeseken és botlófákon kívül adriai háztetőket is fest, dalmáciai motívumokat, bibliai jeleneteket, és a Kertben című festményének bal sarkában mégiscsak találunk emberi alakot, mint a kávéházi festményein is. A Sziget a hóban címűn felbukkan egy szelek szárnyán evező varjú, és a Szárnyaláson is látható egy magányos madár.

Fontos helye illeti meg Janiga könyv- és lapillusztrációit. Ezeken kívül festett jó néhány képet önmagáról is, ezekről az önportréiról írja Bodnár Gyula: „tüzes arcok, markáns vonalak, összevont szemöldökök..., mögöttük, bennük indulat, szenvedély, dac.” Ezeket a közeli barát Bodnár is csak egy készülő tárlat előtt látta. Mesteriek Janigának a lányairól festett képei is, itt látható, Anyám című festménye még a korai évekből való. Az album egyedül arra nem ad választ, vajon feleségét, Évát festette-e.

Janiga József munkásságát sokan méltatták és kísérték figyelemmel. ĺrt róla többek közt Keszeli Ferenc, Koncsol László, Németh István, Bereck József... Tallósi Béla kérdéseire, a kibontakozás gátlásairól ezt válaszolta: „Az örökös aggódás. A félelmek. Szorongások. Mert amikor az ember már tudja, mit akar csinálni, állandóan aggódik a körülmények miatt. Kételyeim voltak, mert az utat, a lépcsőt nem látjuk előre. Hát ez. És ebben ott van már a családféltés is, az egészség miatti aggódás, minden ilyesmi. Az életben számtalan megalkuvásra kényszerül az ember. Egyik oldalon a család, másik oldalon az elhivatottság...”

Utoljára tizenöt évvel ezelőtt találkoztam Janiga Józseffel, Nagy János szobrász kiállításán. Örömmel üdvözöltük egymást, párja, Éva természetesen ott volt mellette. Akkor azt a bizonyos út végi lépcsőt, sem a hozzá vezető súlyos betegséget nem láttuk előre. Koccintottunk a kiállítás sikerére, s búcsúzóul egy ereje teljében levő művésszel, kedves emberrel, baráttal szoríthattam kezet.

Az album bevezető tanulmánya és a képanyag összeállítása Pogány Gábor munkája. A művész verseit és a róla szóló újsághíreket, tanulmányokat Bodnár Gyula válogatta. A könyvvel a Nap Kiadó igen komoly feladatot vállalt és teljesített. Motesiky Árpád