István kétszer, újratöltve

JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

1983-ban a már minden eresztékében rogyadozó hatalom újabb és újabb kilengéseket engedélyez, s a Kőműves Kelemen után Szörényi és Bródy magát az államalapító Szent Istvánt veszi célba. A királydombi – nem is színházi előadásnak, hanem filmforgatásnak minősülő – este új utat nyit a magyar rockoperák történetében is. A kevés visszhangot kiváltott Sztárcsinálók után Szörényiék ténylegesen sztárokat csinálnak, mind az előadás hőseiből, mind az őket alakító, többnyire rocksztárokból (Varga Miklós, Nagy Feró, Vikidál Gyula, Kováts Kriszta) verbuválódott együttesből.

A Koltay által levezényelt előadás inkább dalok együtteseként működött, kevésbé színházi előadásként. S bár Szörényiék bőven éltek az önkritika és a paródia elemeivel is, ezt valahogy eltakarta a politikai máz, s már akkor mindenki azzal volt elfoglalva, vajon István vagy Koppány mellett illene-e letenni úgy ezer év után a voksunkat, és voltak, akik Istvánban Kádár János, míg Koppányban Nagy Imre örökségét vélték felfedezni. A történelemkönyvekben ránk erőltetett mítoszt, valamint az árvalányhajas (ál)magyarkodást viszont sem ez, sem a későbbi (Csíksomlyó, Magyar Színház) előadások nem fejtették le a darabról, sőt inkább felerősítették. Arról pedig végképp nem akart hallani senki, hogy István és társai is hús-vér emberek lettek volna. Pedig azok voltak, nem kevés gyarlósággal és kétkedéssel.

Rendezhette volna bárhogy

A szegedi István, a király sorsa már akkor eldőlt, amikor az alkotók Alföldire bízták a rendezést. Talán kiengesztelésül a kolozsvári változatot Zsuráfszky Zoltán rendezhette meg a Társulat tagjaival, így Feke Pál mindkét előadásban eljátszhatta István szerepét (a kolozsvári változatban a nézők Koppány szerepében Vadkerti Imrét, Asztrik püspökként pedig Derzsi Györgyöt láthatták). Magyar zászló, árvalányhaj, himnusz, nemzeti jelképek minden mennyiségben – ahogy azt az előző változatokban megszokhattuk. Szörényi és Bródy viszont szerette volna megmutatni a darab egyéb mélységeit is (ha van ilyen...), s anélkül aktualizálni a Szent István-i kor történéseit, hogy annak napi aktualitást adjon. Alföldi hangsúlyozza is az Unom a politikát kezdetű betétdalt, de talán ez az, ami a legkevésbé jön le az előadásból. Dehogy unja, sőt egyenesen a sűrűjébe vág.

Alföldi szegedi rendezésének legnagyobb érdeme, hogy élettel tölti meg a ma már vértelennek tűnő egykori dalfüzért, s ahogy egy kortárs előadásnak kell, véleményre is késztet. A rendező a cselekmény oltárán feláldozza az eredeti, meglehetősen vérszegény darabot, s ami rosszabb, a zenei minőséget is. A többnyire korábbi nemzetis színészeiből álló csapattal arra vállalkozik, hogy hús-vér alakokat küldjön színpadra mai jelmezekben és egyértelmű mai áthallásokkal (mégis, ez a meglehetősen zavaros miliő teszi, hogy nem merném egyértelműen megmondani, Istvánt kivel is tudnám azonosítani a mai politikai életből). Az árvalányhajas, metaforikus költői képekkel operáló, hivatalos, központilag támogatott mai színjátszás persze magából kikelve fogadta a kortárs zenés drámává avanzsált István, a királyt.

Alföldi figurái levétettek a piedesztálról, senki sem tökéletes, s bizony sem Feke Istvánja, sem Stohl András Koppánya nem mítoszteremtő figura. Egyikük anyja (Udvaros Dorottya) árnyékában, másikuk a sámán (Novák Péter) nyomása alatt, mindketten tele kételyekkel. De amíg utóbbinak marad a kasza s a drogos lelkesedés, addig István élvez(het)i a németek és a papok fegyverekkel is nyomatékosított támogatását. A végeredmény egyértelmű, az ellenfelet mind egy szálig kiirtják, hisz megbocsátani, az nem a mi kenyerünk. Hogy István tisztában lehetett-e tette történelmi léptékével és következményeivel? Aligha. S mi lett volna, ha Koppány győz? Idővel valószínűleg ő is alkalmazkodott volna az európai hatalmi viszonyokhoz. Ahogy tették azt későbbi lázadó utódai is. Ennyi, s nem több Alföldi mondanivalója az István, a királyról. Igaz, ez nem is olyan kevés 2013 felajzott Magyarországán.

Az elmúlt napokban megszámlálhatatlan kritika és förmedvény jelent meg a szegedi előadásról. A véleményt alkotók közül sokan az elmúlt 30 évben nem láttak előadást, s az elkövetkező 30 évben sem fognak. Eddig úgy tudtuk, hogy a focihoz minden magyar ért. Most már tudjuk, a színházhoz is. Holott, ahogy az egyik kommentelő fogalmazott: ez csak egy színházi előadás volt.

Több figyelmet

érdemelt volna

A hatalomátvétel utáni évtizedek kevésbé látványosak István életében, az utolsó időszak kivételével, amikor az utódlás foglalkoztatja. A pogányok még mindig csak kiveszőben, a koronáért pedig a német rokonokkal is állandó harcot kell vívnia. Erről szól a Szörényi– Bródy páros Veled, Uram! című folytatása, ahogy ezeket az éveket, az utódlással és az elmúlással vívódó István gyötrelmeit szövi zenedrámába a már haldokló Erkel Ferenc is, aki a Magyar Állami Oparaház megnyitójára írta élete utolsó operáját. Az István király nem készül el az átadásra, s arról is megoszlanak a szakértői vélemények, hogy mennyire eredeti alkotás. Sokak szerint Erkel két fiának, Gyulának és Sándornak a keze is erősen benne volt már, mások szerint viszont lényeges eltéréseket nem mutat a Hunyadi Lászlóhoz, a Bánk bánhoz vagy a Brankovics Györgyhöz képest.

Augusztus 20-án a televízióban birkózott meg egymással István, a király és István király: ha már az egyik kereskedelmi csatorna vállalta a szegedi előadás közvetítését, a köztévé az opera bemutatója mellett tette le a voksát ugyanabban az időpontban. Nagy hibát követve el, hiszen a margitszigeti előadás a maga hibáival együtt is jóval több figyelmet érdemelt volna, mint amennyit így kapott.

A történeti szálat meglehetősen szabadon kezelte Erkel, ahogy a librettót Dobsa Lajos szomorújátéka alapján megíró Molnár György is. A szövegkönyv szerint mind a lázadó Vazult, mind a szüzességi fogadalmat tevő Imre herceget Orseolo Péter ölette meg, csak hogy örökölhesse István trónját, míg a megfáradt s nagy művét joggal féltő István Vazul gyermekeit elmenekíti Péter elől, hogy egyszer, majd jobb időben átvegyék az istváni örökséget.

Nagy Viktor tisztességes előadást rendezett Erkel operájából, legkevésbé ő tehet arról, hogy a politikai mellékzönge miatt rendezése, s így az opera újrafelfedezése is visszhangtalan marad. A sokak szerint már wagneri hatásokat mutató mű főleg zenei kivitelezésében marad emlékezetes. Vajda Gergely karmesterként megbirkózott a sokszor méltatlan szabadtéri körülményekkel is (nem ártott volna például szúnyogmentesíteni a színpad környékét, egyes közeli felvételeken például szinte csak a fényben tiszavirágéletüket élő rovarok látszanak). Kentaur forgószínpados díszlete többnyire puritán színpadképet varázsol elénk (s közel sem annyira meghatározó, mint Menczel Róbert szegedi szent koronás díszlete), amit csak néha fejel meg egy-egy látványos elemmel (mint a pogány áldozás tűzgyűrűje). Amíg a szegedi előadás koreográfiája (Vári Bertalan) főszereplővé emeli a hol ide, hol oda hajló népet, addig Kulcsár Noémi budapesti munkája számomra nem sokat ad hozzá az előadáshoz. Meglepően erőteljes jelenlétet mutatnak viszont fel a főbb szerepekben látható fiatal énekesek, még a könnyűzenei életből ismert László Boldizsár is mélyen hiteles tud lenni a pogány Sebős szerepében; kevésbé szerencsés viszont, hogy az Istvánt alakító Bretz Gábor és a fiát, Imrét játszó Balczó Péter gyakorlatilag egy korosztály, így apa és fia kapcsolata meglehetősen hihetetlen.