Isten helye az unióban

Gály Kati: Szaggatott horizontálisok, 2001 Kapjon-e Isten hivatalos helyet az Európai Unióban? ĺgy fogalmazza meg a kérdést az Independent egyik cikkírója, mindjárt hozzátéve, hogy felettébb furcsán hangzik már maga a kérdés is. Mégis, erről folyik ma egyre élesebb vita az Európai Unió jövendő alkotmányát előkészítő Európai Konventben politikusok, egyházi emberek és civil szervezetek között. Ez önmagában is elég ok arra, hogy összegezzük az eddig történteket.

„Isten” szerepének az unió alkotmányában való rögzítése döntő módon a Szentszék kezdeményezésére vezethető vissza. Az alapvető jogok európai chartájának előkészítésekor merült fel először hasonló elvárás az egyház részéről, amit akkor nagymértékben francia nyomásra – az állam és egyház elválasztására hivatkozva – elutasítottak. Az Európai Konvent összehívásakor azonban a Szentszék újból ugyanezzel a követeléssel állt elő. A konvent 2002. február 28-án ült össze és feladata az, hogy 2003 elejére elkészítse az Európai Unió alkotmánytervezetét, amelyet a tag- és tagjelölt államok kormányai hagynának jóvá 2004-ben. II. János Pál pápa személyesen is többször kifogásolta, hogy az EU 2001. december 14–15-i Laekenben megtartott csúcstalálkozóján a tagállamok nem kívántak helyt adni a konvent jövőbeli munkájára és a készülő alkotmányra vonatkozó egyházi követeléseknek.

A Szentszék kezdetektől fogva egyértelművé tette, hogy számára a kérdés kulcsfontosságú. Az „európai ház” kifejezés II. János Pál pápától származik. Ennek létrejötte és explicit keresztény jellege fontos része annak – a második vatikáni zsinat után is eleven – nagy ívű vatikáni törekvésnek, hogy újraéleszszék az emberiség vallási és politikai egységének modelljét. Az egykori „keresztény Európa” eszméjében e modell megtestesülését látják. (Az egyház missziójának ilyesfajta politikai vetületéről lásd pl: Rodger Charles S. J., Drostan MacLaren OP, The Social Teaching of Vatican II. Its Origin and Development.) Nem arról van szó, hogy a kereszténység szó valahol szerepeljen az EU alkotmányában. Sokkal többről. Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció nagy befolyású prefektusa leszögezte: „Isten és Isten előtti felelősségünk az európai alkotmány alapvető részét kell, hogy képezzék”. Noel Treanor, a katolikus Európai Közösség Püspöki Konferenciáinak Bizottsága nevű szervezet főtitkára a European Voice-ban megjelent írásában úgy fogalmazott, hogy Isten szerepének az alkotmányban történő rögzítése többek között azt hivatott kifejezni, hogy honnan is származik az európai egység modellje. Az egyik legtekintélyesebb katolikus hetilap megfogalmazása szerint a Szentszék valójában „újraéleszti politikai szuverenitásának előjogait” és „ismét igényt formál arra, hogy a társadalmat az egyházi, szent irányelvek kormányozzák” (The Tablet, 1998. október 17.). Az ezzel kapcsolatos egyházi tanítás egyik sarokköve az állami jogrend és tekintély „szakrális” legitimációja, amely többek között az alkotmánynak az isteni tekintélyre való utalásában fejeződik ki.

A vitának tehát nagyon is komoly a tétje. Nem lényegtelen retorikai fordulatról és nem is a kereszténység valamiféle homályos, megfoghatatlan társadalmi szerepvállalásának elismeréséről szól. (Lássuk be, ha csupán az utóbbiról lenne szó, nem lenne szükség Isten szerepét az alkotmányba foglalni. Ahogyan a befolyásos, szabadelvű katolikus szervezet, a Catholics for a Free Choice európai képviselője, Elfriede Harth fogalmaz Treanor fent említett cikkére írt válaszában: „egy jó szándékú embernek nincs szüksége Isten emlegetésére ahhoz, hogy jót cselekedjen”.) A tét az, hogy az Európai Unió a szekuláris államiság koncepciója mellett kötelezi-e el magát vagy valamilyen módon egyház és állam ismételt összeboronálásán munkálkodik. Valódi paradigmaváltásról van tehát szó.

Ezt bizonyítja az a radikálisan újszerű és az EU intézményi struktúráját nagymértékben átalakító elképzelés is, amelyről a köztudottan katolikus elkötelezettségű Romano Prodinak, az Európai Bizottság elnökének közvetlen vallásügyi szakreferense és Prodi személyes megbízottja, Michael Weninger katolikus teológus számolt be múlt év őszén egy konferencián az angliai Newcastle Egyetemen. E szerint az Európai Bizottságnak gyökeresen meg kell változtatnia az EU álláspontját egyházi kérdésekben. Weninger kijelentette, hogy az egyház és állam következetes elválasztásának elve és a szekuláris állam koncepciója „működésképtelen”. Tervei szerint az Európai Bizottságnak tudomásul kell vennie, hogy Európa spirituális dimenziója – „lelke” – nincs megfelelően képviselve a jelenlegi EU intézményi struktúrájában, ezért szükség van a gazdasági és külügyi mellett egy harmadik, vallási ágazatra is, hogy az EU intézményi struktúrája ténylegesen vallási dimenziót öltsön. Weninger szerint az európai integráció történetében elérkezett a harmadik szakasz, melyben a Szén- és Acélközösség, majd a Gazdasági Közösség után egy új, vallási dimenziójú Uniónak kell létrejönnie. E kétségkívül nagyszabású koncepció világosan demonstrálja, hogy mi az az általános stratégia, melynek része az alkotmány vallási jellegéről folyó vita. Ez a tétje annak a vitának is, hogy kerüljön-e fel a kereszt – egyedüli – jelképként az Európai Parlament épületére.

Kérdés persze, hogy milyen erők állnak e stratégia mögött. Szó sincs ugyanis az összhangról a tagállamok között. Sokat elárul az a tény, hogy eddig a tagállamok vezetői közül Silvio Berlusconi és Aleksander Kwasniewski biztosította támogatásáról a Prodi (Weninger) és a Szentszék által megfogalmazott követeléseket. Giscard d’Estaing, a konvent elnöke szintén a támogatók között van. A közelmúltban az Európai Konvent néppárti képviselőinek egy 33 tagú csoportja készített egy kompromisszumosnak szánt támogató tervezetet. (Magyar részről Szájer József írta alá a beadványt.) E szöveg – alapvetően a lengyel alkotmány idevonatkozó tételeinek az átvétele – olyannyira általános megfogalmazásokat tartalmaz, hogy sokan felvetették a kérdést, hogy egyáltalán miért van rá szükség. A The Independent már idézett írása is rámutat arra, hogy a „beterjesztők gondosan elkerülték a kereszténység túlságosan nyílt említését”, ugyanakkor: „bármilyen megnyugtatóan hangzik is ez a megfogalmazás, a mögötte húzódó szándék – a szekularizáció megállítása és az Isten tekintélyére való hivatkozás érvényének helyreállítása Európában – egyértelmű.”

A kompromisszumos javaslat nyilvánvalóan a komoly tiltakozások hatására született meg. Jacques Chirac ismét egyértelművé tette – ezzel szembekerülve politikai (néppárti) szövetségeseivel is az Európai Parlamentben –, hogy Franciaország az állam és egyház elválasztására hivatkozva elutasítja a legáltalánosabb szintű vallási utalás alkotmányba vételét is. Hasonló keménységgel fogalmazott Louis Michel belga külügyminiszter is. A tagországok közül – noha hivatalos állásfoglalás még nem ismert – minden bizonnyal ugyanez a vélemény várható Angliától, Hollandiától és Svédországtól is. Nem keltett meglepetést az sem, hogy a konvent egyik cseh tagja egyenesen ostobaságnak nevezte az ötletet. Sokatmondó fejlemény, hogy az európai parlamenti képviselők közös beadványt készítettek, melyben tiltakoznak bármiféle vallási referencia ellen. A beadványt eddig 133-an írták alá, jobbára szocialista, liberális és természetesen radikális és zöld képviselők, de akadnak közöttük néppártiak is. A képviselők kérik, hogy a konvent sem közvetlen, se közvetett módon ne ruházza fel az alkotmányt vallási jelleggel és garantálja a állam világi jellegét, az állam és az egyház elválasztásának s kölcsönös függetlenségének elvét.

Tény, hogy a tiltakozók egy gyenge lábakon álló ellenféllel állnak szemben – már ami az érveit illeti. Ezek egyike például az, hogy az emberi méltóság, a szolidaritás és az emberi jogok jogi értékké emelésével az unió már eddig is keresztény értékeket tett magáévá, mi akadálya van tehát annak, hogy a kereszténység szerepét belefoglalják az alkotmányba. Ez nyilvánvaló csúsztatás, hiszen a fent említett értékek nem keresztény értékekként kerültek be az uniós egyezményekbe. Ráadásul részben éppen az egyházi és politikai hatalom összefonódásán alapuló vallási intolerancia volt az, amellyel szemben ezek az értékek az európai civilizáció története során megfogalmazódtak. A konvent egyik spanyol tagja, Joseph Borrell Fontelles nemrég benyújtott beadványában például ez áll: „értékeink jó része az egyházzal vagy az egyházakkal szemben került megfogalmazásra. Ha meg akarunk ünnepélyesen emlékezni a történelmi örökségről, az egész történetre emlékeznünk kell, a vallásháborúkkal, a keresztes hadjáratok tömegmészárlásaival, Szent Bertalan-éjszakájával, az inkvizíció autodaféival, Galileivel, az erőszakos hittérítésekkel, a pogromokkal és a fasizmus előtti szemhunyással együtt.” Nem véletlen, hogy ezt egy spanyol alkotmányozó írta, aki olyan államból érkezett, amely alig három évtizede hagyta maga mögött azt a diktatúrát, amelynek egyik meghatározó eleme volt az állam és az egyház intézményesített összefonódása.

Finoman fogalmazva nehéz lenne a valósággal egyeztetni a katolikus egyházfőnek azt az érvét, hogy az európai humanizmus és az emberi méltóság eszménye is az egyháznak köszönheti születését. Ezen a ponton talán érdemes emlékeztetnünk arra a sokak számára talán meglepő és különösen elgondolkodtató tényre, hogy a Szentszék a mai napig sem írta alá az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát és az Emberi Jogok Európai Konvencióját sem.

Egy másik érv szerint az alkotmány vallási jellegének rögzítésére azért van szükség, mert a XX. század diktatúrái szekuláris rezsimek voltak. Ez a megállapítás szintén hiányos, hiszen a múlt század diktatúráit megelőzték a mintegy másfél évezreden át több-kevesebb intenzitással működő vallási, illetve az egyház által alátámasztott diktatúrák, parancsuralmi rendszerek. A „keresztény Európa” zenitjeként nyilvántartott időszakban például, III. Ince pápa uralmának idején rendelte el a pápa a zsidók megkülönböztető színű ruhaviseletét és gettókba terelését, és ekkor erősítették meg a másként gondolkodók elleni harc intézményét, az inkvizíciót is. A náci és kommunista rezsimek lényegi megkülönböztető jegye nem szekuláris voltuk, vagy istentagadásuk volt, hanem sokkal inkább az, hogy abszolút, tévedhetetlen tekintélyt vindikáltak maguknak mind politikai, mind világnézeti/erkölcsi kérdésekben. És valljuk be, ebben a vonatkozásban éppen a „keresztény Európa” egyházi hatalmainak örökösei voltak. A szekuláris diktatúrák és az egyháziak is, tévedhetetlen, mindenható, abszolút „istennek” állította be magukat a társadalom számára. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy ezt az igényt melyik milyen idiómákkal és ideológiai koncepciókkal fejezte ki. Európa vallási örökségének ez a része a politikai hatalom kvázi vagy ténylegesen vallási legitimációja nem olyasmi, amit célszerű lenne felidézni a demokratikus unió készülő alkotmányában.

Mindez nem azt jelenti, hogy bárki is elutasítaná a vallások és egyházak szerepvállalását az európai népek egységesedésének előmozdításában, de ehhez a szerepvállaláshoz való jog biztosítva van már a különböző európai konvencióknak és egyezményeknek a vallásszabadságról szóló rendelkezéseiben is. „Vérzivataros” európai történelmünk egyik legfontosabb tanulsága azonban éppen az, hogy a vallási és bármilyen erkölcsi meggyőződésből fakadó értékek iránti tiszteletet csak egy világnézetileg semleges állam tudja garantálni. Azaz, többek között éppen a vallási értékek tiszteletben tartása érdekében kell kizárnunk minden vallási utalást az alkotmányos jogi rendből. „Őrültség lenne a történelem e pontján, amikor a vallás továbbra is éppen olyan megosztó erő, mint korábban mindig, egy szükségtelen vitát kezdeni az Európai Unió intézményeinek szintjén Isten létezéséről és bármiről, ami ezzel kapcsolatos” – figyelmeztet a The Independent.

A szerző szociológus