Irodalom és anyanyelv

Lukács Zsolt: Kőkorszak I., tusrajz Irodalomról és anyanyelvről, illetve ezek kapcsolatáról szólanék először, majd pedig a nemzeti önazonosság fogalmának mibenlétéről vázolnék föl néhány gondolatot, kitérve arra a kérdéskörre is, amely tanácskozásunk címében ekként foglaltatik össze: Az irodalom szerepe a nemzeti identitás megtartásában.

Ha mi, írók, irodalomról beszélünk, általában a szépirodalomra gondolunk, esetleg néhány olyan tudományágra is, melynek vizsgálódási köre a szépirodalomra is kiterjed. Fogalomtorzító leegyszerűsítésünk azonban ma már nem egészen alaptalan, és egyáltalán nem előzménytelen. Először is, a művészi irodalom gyakorlatilag már jó ideje a művészetekhez kötődik. Másrészt a tudományos, filozófiai, vallásos, politikai irodalom és az újságírás stb. – tehát mindaz, ami korábban ehhez a gyűjtőfogalomhoz tartozott –, úgy érzem, nem tart már igényt az „irodalom” címkére. Sőt, a tudományos diszciplínák művelőinek körében az utóbbi két évtizedben talán kissé pejoratív értelme is lett az „irodalomnak”, mint valami olyan tevékenységet jelölő terminus technicusnak, amelyben kiemelkedő szerepe van egy sor nehezen definiálható és a személyiség egyedi jegyeihez, karizmájához kötött fogalomnak, úgymint: intuíciónak, empatikus készségnek, a sajátságos, szuggesztív kifejezésmódnak, az érzékletes láttatás képességének, a nonkonformizmussal elegy – vagyis a normatívák sündisznóállásain kívül rekedő, az olvasó „teremtő képzeletére”, társalkotói együttműködésére is támaszkodó, tehát pontatlannak és fölöttébb csapongónak vélt – nyelvi mívességnek és gondolatiságnak. Bizonyos lekicsinylés néha még azon tudósok részéről is érezhető a szépirodalommal, de különösen az egzakt módszerekkel legkevésbé vizsgálható költészettel szemben, akik magának a szépirodalomnak a tanulmányozásával keresik a kenyerüket.

Egyszóval, nagyon úgy néz ki, „irodalom” szavunk megmaradt az írott formában rögzített, kreatív és öntörvényű művészi alkotások jelölőjének. És e jelölt – legalábbis legbenső lényegét, megismerés- és közlésmódjának természetét tekintve – érdektelennek. A kör lassan bezárul.

Az egyik irányból tehát a tudománytalan szempontok szerint tevékenykedő, komolytalan csepűrágónak vagy az ítészi bonckésnek kiszolgáltatott kísérleti egérnek kijáró, rosszul palástolt fitymálás és lekezelés, az alacsonyabbrendűség sugallásának deprimáló légköre övezi az irodalmat. Nem más ez, mint az irodalom társadalmi-kulturális szerepének, kompetenciájának és jelentőségének alábecsülése az adott kulturális téridőben.

A másik oldalról viszont a politika és a politikai beállítottságú közírás, illetve az ezek hatása alatt álló lapszerkesztői koncepció kerít, és a szépliteratúra egy ellenkező előjelű félreértésének jegyében a művészi irodalom illetékességi rádiuszát művileg a valóságosnál és a lehetségesnél távolabb igyekszik kitolni – de talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: áthelyezni. Erről az oldalról gyakorlati kérdések orvoslása, ilyen vagy olyan irányú és célú agitációs tevékenység, illetve ideológiai állásfoglalás kéretik számon az irodalomtól.

Az anyanyelvről alkotott ideológiai elképzelések sokban hasonlatosak a szépirodalomról alkotottakhoz. Ez a hasonlóság – legalábbis részben – valószínűleg abból ered, hogy a homo politicus a nyelvet és az irodalmat egyaránt változatlannak és homogénnek, valamiféle élettelen kövületnek szeretné látni. Vagyis könnyen kezelhető, kortesbeszédek retorikai frázisai közé minden nehézség nélkül beilleszthető és szükség esetén egyszerűen kiemelhető ideológiai panelnek.

Másrészt való igaz: a nyelv és a szépirodalom számtalan irányba való egyidejű indázásában, szertelen kacsosodásában és öntisztító képességében, csak az élő természethez hasonlítható végtelen gazdagságában és pazarlásában, organikus metamorfózisainak befejezhetetlenségében és folytonos erjedésében van valami mélyen azonos. Mint ahogy az irodalom nyelvének sincs és nem is lehet – akár csak egyetlen rövidke korszakra: életérzésre és kulturális szituációra méretezett – etalonja, a nép nyelve sem ismeri, s ha ismerné sem ismerné el, az élő nyelv valóságánál mindig is lomhábban változó akadémiai megkötöttségeket. Ezt a pofonegyszerű tényt már a nyelvtudomány újabb iskolái is elismerik és elfogadják: regionális nyelvváltozatokról beszélnek, és ezeket a nyelvváltozatokat saját belső logikájuk és szociográfiai meghatározottságaik fényében vizsgálják és gondozzák. Ebben a szemléletben nyernek végre létjogot a kisebbségben élő magyar tájegységek nyelvváltozatai is, amelyek sajátságos egységekként ekként kerülnek először a nyelvtudományi kutatás látómezejébe.

Az író nyelve sohasem pusztán a saját anyanyelve. Az irodalom nyelvére nagy hatást gyakorolhat annak a régiónak a nyelvváltozata is, amelyben az író pillanatnyilag alkot, vagy amelyben régebben huzamosabb ideig élt. Vannak írók, akik egyéb nyelvváltozatokat is tudatosan vizsgálnak. Magam is ezek közé tartozom: bújom a szlengszótárakat, nagy érdeklődéssel figyelem az utca emberének nyelvezetét a tévében, újabban az internetes nyelvet és az interneten megjelenő nyelvváltozatokat is igyekszem követni, vidéken a tájszólások sajátosságait próbálom feltérképezni, s ha, mondjuk, lemegyek Budapestre, és beülök valahová, gyakran megesik, hogy a szomszéd asztaloktól átszűrődő beszédfoszlányokat följegyzem. Aztán az élő nyelvváltozatok mellett ott van még az irodalmi nyelv, vagyis rendkívül gazdag, időben a Halotti Beszédig visszanyúló nemzeti irodalmunk számos jeles alkotójának a különböző történelmi korszakokban formálódó és nagyon különböző nyelvi hatások alatt edzett nyelvezete. És akkor még a szépírói kreativitás révén megképződő, az alkotás hevében kikristályosodó nyelvi nóvumokat nem is említettem.

Amikor írni kezdek vagy szerkesztői munkámat végzem, mindez hatással van rám, és jó okom van, hogy föltételezzem, ezen hatások alól egyetlen író sem vonhatja ki magát. Ebből a szellemi humuszból szökik szárba egy-egy konkrét versem vagy esszém épp aktuális stílusa, sőt, az adott stílusból következő logika (a „stíllogika”) révén bizonyos fokig valószínűleg még gondolatmenetem is. Ez az, ami megmarad utánam. Nem úgy, hogy változatlan marad, hogy nyelvi monolittá szikkad, hanem úgy, hogy mindenkor kisajátítható, szétzilálható és újrarendezhető halmaza marad a kommunikációnak, hogy részese lesz a mindenkori folyamatos nyelvteremtés orgiasztikus misztériumának. Ez az a nyelv és nyelvi logika, amit részben – persze, mindig csak részben – átörökítek a fiamra, aki természetszerűleg édesanyjától és nagyszüleitől, a különböző médiáktól, a maga diák-szubkultúrájától és – mivel multikulturális közegben nevelkedik – természetesen az összes környezetében megjelenő idegen nyelvtől is megkapja a kellő nyelvi ingereket. A nyelvi hatásoknak ebből a sokrétű és – ezt vastaggal aláhúzom! – rangsorolhatatlan egyvelegéből formálódik az ő anyanyelve. És ez a formálódás, ez az erjedés, a hatásoknak ez az egymásra rétegződése aztán egész élete során követi majd, függetlenül attól, lesz-e valaha köze a szépirodalomhoz avagy sem. Nyelve minden bizonnyal a magyar nyelv valamelyik nyelvváltozatának egyéni variánsa lesz. Tehát ha Pozsonyban marad, kisebbségiként kell leélnie az életét, s nagyon remélem, szűkebb környezetének viselkedésmintáiból elég tapasztalatot és bölcsességet meríthet a közösségi létezés ezen formájához, és hogy a minőségi megmaradás technikáiból kreál magának egy testre szabott túlélési stratégiát.

Kisebbségiként nőttem fel magam is, és megtanultam hátrányos helyzetemet előnnyé avatni. Ez ma már legalább egy idegen nyelv és kultúra behatóbb ismeretét jelenti, és a többkultúrájú közeg révén, melyben élek: sajátos látásmódot. Sajátosságaimat értéknek tudom, olyan értéknek, mellyel ha jól sáfárkodom, közvetve a magyar kultúrát is gazdagíthatom. Amit hozzáadok ehhez, nem ugyanaz, amit amabból elvettem. A kettő között ott vagyok én, aki nemzetem kulturális hagyományain átszűrve honosítom és teszem a magyar kultúra kontextusában kommunikációképessé az idegen értékeket.

Ugyanakkor értékként megélt sajátos helyzetem védelmez leginkább az anyakultúrámtól való eltávolodástól és az asszimilációtól. Ugyanis épp e kulturális cserebere epicentrumában érzékelhető és tudatosítható igazán az identitás és a hagyományok mibenléte. Jól tudom, bármily jól működjön is nemzetem határokon átívelő kulturális anyagcseréje, nem ér, nem érhet el minden hatás, ami Magyarországon elérne. Ami hiányzik, ami átplántálhatatlan, mert más kihívásokra történő reakcióként, más szellemi égalj alatt eresztett gyökeret, azt pótolni kell. Credóm – mely, lám, a leegyszerűsítő ideológiákat képviselők nyelvénél talán nem is szegényesebb és pontatlanabb saját nyelvezet kimunkálására adott módot számomra – így hangzik: Vagy te asszimilálod környezetedből a hasznosat, a befogadhatót, így egészítve ki az anyaországból érkező impulzusokat, vagy téged asszimilálnak; a harmadik lehetőség mindenki számára a legrosszabb: ingerszegény szellemi környezetbe kényszerítve magad, végül szellemileg deklasszálódsz. S ami így megmarad általad, már messziről sem azonos azzal, amit védelmezni próbáltál.

A szlovákiai magyarok életstratégiája, sajnos, többnyire az utóbbi negatív végkifejletek irányába mutat. A kisebbségi ember vagy mereven elhatárolódik a többségi nemzet kultúrájának hatásától – s ezt határmelléken, nagyobb tömbökben élve kisebb (de azért egyre csak halmozódó) szellemi károsodásokkal is megúszhatja –, vagy pedig fokozatosan kihátrál eredeti identitásából. De mivel az impulzusszegény állapot hosszú távon a szellemi metabolizmus felborulásához, az identitás politikai populizmusokon túli valós tartalmainak fokozatos fölszívódásához vezet, az előbbi stratégia is az identitásvesztés nagyon is valós lehetőségét veti fel. Az anyaországba való áttelepedés csak látszatmegoldást jelent az egyén számára. Felnőtt korban ugyanis – most már ellenkező irányú folyamatként – könnyen ez is az identitás, a szellemi kötődések, a szülőföldhöz való viszony összekuszálódásával, az egyén érzelmi talajvesztésével járhat.

A nemzeti önazonosság megtartásának támogatását az etnikai kisebbségek körében kétféle módon látom produktívnak.

Először is, a többségi nemzet kultúrájához való viszony gyökeres átértelmezését szükséges szorgalmazni, és az aktív beilleszkedést elősegítő azon életstratégiákat kelletik népszerűsíteni, amelyek, elébe menve a többkultúrájú régiókban óhatatlanul föllépő külső kulturális hatásoknak, ezen hatások szelekciójához, feldolgozásához és az anyakultúrába való transzformálásához jelentenek használható technikákat. A leghatékonyabb védelem ugyanis nem a statikus harcálláspontok fölösleges kulturális áldozatokkal járó megtartásában, a terjeszkedő kultúrák szellemi muníciójának ignorálásában vagy destruktív felszámolásában rejlik, hanem a kulturális tér beható megismerésére, az idegen szellemi hasadóanyag mindenkori gyors asszimilálására támaszkodó rugalmas harcászatban.

A másik lehetséges cselekvési irány a saját kultúránk kezelésével – és nem a lekezelésével! – kapcsolatos. Új kulturális stratégiánk kulcsszavainak a következőeknek kéne lenniük: sokrétűség, gazdagság, nyitottság, önazonosság, önbizalom, legvégül, de legeslegelsősorban pedig: vonzerő.

Ami a legfontosabb: kultúránkat a maga sokrétűségében rejlő gazdagságában kellene tudnunk (és akarnunk) felmutatni. Ehhez az eszmerendszerek közötti immár évszázados állóháborút be kéne rekesztenünk, és szétvernünk a kultúrán belül is megtelepedett ideológiai szekértáborokat. Ma még az események nem éppen ebbe az irányba mutatnak.

Aztán bele kéne nyugodnunk, hogy egy kis nemzetnek bármilyen gazdag is a kultúrája, ez a kultúra csak akkor lehet igazán vonzó, ha a külső hatásokra nyitott, következésképp: ha mindenkor komparábilis a maga kultúrkörének meghatározó nemzeti kultúráival. Nem inkább és nem kevésbé, csak úgy és oly mértékben, mint ahogy azok is egybevethetőek egymással.

Viszont egy kis nemzet kultúrája csupán akkor lehet nyitott, ha legyőzi kishitűségét, szűkkeblűségét és frusztráltságát, ha valamiképpen önbizalomra tesz szert és levetkőzi kínosan őrzött önmegkülönböztető manírjait, ha tehát nem fél annak mutatkozni, ami: egy sajátságos, de saját kultúrkörében nagyobb nehézségek nélkül dekódolható, többé-kevésbé paralel jelenségeket egyedi kontextusban felmutató kulturális „nyelvváltozatnak”. Egyszóval, ha önazonossága, identitása sértetlen.

Valahogy így, ilyen stációk érintésével jöhet létre a vonzerő.

Ha pedig egy kultúrának erős a vonzereje, akkor nem kell attól tartania, hogy tömegesen veszti el híveit.

És hogy mi lehet ebben a manőverben az irodalom feladata? Hogy mi „az irodalom szerepe a nemzeti önazonosság megtartásában”? Az irodalomnak – a hagyományosan fogalmi ernyője alá tartozó összes diszciplínával egyetemben –, az irodalomnak és mindennek, ami a nemzeti kultúra fogalomkörébe tartozik, ebben a mélyen humánus hadműveletben az a legfontosabb feladata, hogy értékként számon tartott sokrétűségével, poétikai pluralizmusával belső kohéziót teremtsen, s hogy a lehető legnagyobb vonzerőt fejtse ki. Ehhez önazonosságra van szüksége. Mindnyájunk önazonosságára. Mai tanácskozásunk címét épp ezért ekként látom pontosíthatónak: Az önazonosság szerepe a nemzeti irodalom megtartásában.(Elhangzott 2001. október 8-án Székesfehérváron „Az irodalom szerepe a nemzeti önazonosság megtartásában” című tanácskozáson.)