Irodalmi kertészkedés – avagy hol nyílik a diófa?

Duba Gyula és Cselényi László a Negyedvirágzás... bemutatóján a Vámbéry Irodalmi KávéházbanVégy két egyforma fajtájú diófa csemetét, és ültesd el azokat egymástól jó százméternyire: az egyiket a Felvidéknek nevezett helyen, a másikat pedig a határ magyarországi oldalán. Aztán amikor teremni kezdenek, mindkét fa termését összegyűjtöd, a javát egy zsákba öntöd, úgy mégy véle piacra. A kérdés az, meg tudja-e mondani a vevő, melyik dió melyik fáról származik? Minden bizonnyal azt fogod válaszolni, nyájas olvasó: bizony, ha egyformán ízes, minek firtatni, melyik hol termett. A silány termés eredete meg még kevésbé érdekel.

Ezzel a metaforával tulajdonképpen máris megfogalmaztam a saját válaszomat Cselényi László kérdésfeltevésére, amely kérdésfeltevés helyes, jókor jött, hiszen a mezsgyehatár mostanában igencsak elmosódni látszik, meg azért is jó, mert különben is el kell néha vitatkozni az ültetésről, a virágzásokról meg a termésről. A Lilium Aurum által 2005-ben kiadott kötetben, amely számos értékes és időtálló írást is tartalmaz, bizony, vannak fenekedő, sértődöttségtől sem mentes és jól burkoltan, de nyilvánvalóan szurkálni kívánó írások. Ez attól függ, ki milyen viszonyban van Cselényi elképzeléseivel – képletesen és személyesen egyaránt. A könyvnek mindenképpen előnye, hogy továbblapozásra, vitára, írásra ingerel. Nem sok ilyen munka született az utóbbi időben. Kérdés, hogy mindazok a taposóaknák, melyeket a szerző – ki tudja, gondosan-e vagy óvatlanul – benne hagyott az anyagban, kinek a lába alatt robbannak fel?

Duba Gyula pontos fogalmazású előszavában arra figyelmezteti az olvasót, hogy a könyv sajtóban megjelent cikkek válogatása, tehát pillanatfelvételeket, alkalmi írásokat, miniesszéket kapunk kézbe, amelyekben a „mindenkori időszerűség, az aktualitás a közös jellemző”. Ami a könyv összhatását rontja, s amitől fura érzete támad az olvasónak, hogy olyan punktumrendszerű. Afféle pilátusi alapállást tükröz: amit megírtam, megírtam. Csak hát a pilátusi „megírtam”-nál ott az isteni eleve elhatározás, Cselényi olvasója viszont kétségeket keltő megfogalmazások – sima oda nem figyelésből vagy a szerkesztés hiányosságából a szövegben maradt – taposóaknái között kénytelen haladni. A szerkesztést illetően még egy személyre szabott kérdés is felmerül: a Negyedvirágzás? című írásban (ezt az írást aknátlanítanám hosszabban), amely az Iródia nemzedékét elemzi, Cselényi meglehetősen érdekes jelzőt használ az Iródia szellemi atyjára és működtetőjére, Hodossy Gyulára, amikor igazgató-költőnek titulálja, miközben a mozgalomban betöltött szerepéről egyetlen szót nem ír le. Erre azért figyelmeztetni kellett volna őt a szerkesztőnek, és egyértelmű megfogalmazást kérni tőle, mert amikor Cselényi Hodossyt csupán az Iródia egyik költőjeként kezeli – vagy inkább lekezeli –, irodalomtörténeti tényhamisítás esete látszik körvonalazódni.

Természetesen ugyancsak megkérdőjelezhető az a sommás vélemény, hogy a Balla Kálmánra és az uborkafára felkapaszkodott utódok nem léteznek, nem képezik a Cselényi által szent tehénné avatott szlovákiai magyar irodalom részét. Én úgy gondolom, ezen az uborkafán elég sokan lógnak ma már, és egész szép termést is hoznak az egyetemes magyar irodalom számára, meg jó néhányunk örömére, kevesebbek ürömére. Igen furcsa továbbá, amikor a József Attila-díjat hozza szóba. Merthogy valaki fiatalabb korában kapta, mint más. Hát könyörgöm, már ez is baj?! Tudtommal a József Attila-díjat Magyarországon általában igen fiatalon, akár már első kötet után is meg lehet kapni, lásd Varró Dánielt. Az már más kérdés, miért nem kapják meg arra érdemes nem anyaországiak ugyanilyen fiatalon, de erről máskor, meg különben is, díjra irigykedni nem illik, még akkor sem, ha érzi az ember, hogy már esetleg neki is kijárna. Cselényinek egyébként van József Attila-díja. ĺgy pláne nem értem. Az ezt követő passzusban van azonban egy igen jó és pontos jellemzés is, mégpedig Barak és Gál Sándor költészetének összehasonlítása. Cselényi itt be kell, hogy vallja, bizony, „Barak költészete alighanem jelentősebb, mint a Magyarország-szerte agyba-főbe dicsért, ajnározott Gál Sándoré.”

Valami megfogalmazhatatlan gyomorgörcs nem engedi, hogy virágzásokról beszéljek, bár tudom, e fogalom is szent még, Fábry vezette be, így bántani nyilvánosan még mindig nem lehet, nem illik. Szentségtörés-e hát leírni: szerintem jobb lenne, ha termésről beszélnénk. A virágzás fogalmat mellőzve folytatnám tehát a korszakelemző tanulmány taposóaknáinak feltárását. A próza esetében Cselényi haldokló posztmodern sablonokról beszél (sajnos ez a lírára is jellemző olykor), viszont az akcióművészetről már elismerőn nyilatkozik, miközben maga is bevallja, a mi berkeinkben nem igazán tudni erről a művészeti ágról. Nem igazán tud mit kezdeni Bettes lírájával, bár inkább pozitívan tárgyalja, de ez csak óvatos kikerülése a problémának, mert az sem igaz, hogy Bettes nem besorolható. Bettes külön kategória, de csak nálunk, mert egyébként a frivol, ironikus, klauni líra nem minden nyom nélküli a magyar irodalomban. Kicsit érdekes, hogy egy szintre emeli Bettessel és Macsovszkyval Turczi Árpádot, aki egyébként Cselényi Aleatória című művének rendhagyó és érdekes tipográfiai munkálatait végezte. (Hát Cselényinél elég ennyi a kanonizáláshoz?) Hipermodernnek és közhelymentesnek tartja Turczit, perspektívát látva benne. Én egyelőre inkább Cselényi-epigonizmust vélek felfedezni a Turczi-féle, egyébként valóban bárhová felfejlődhető költészetben. Csanda Gábort pedig félig-meddig önjelölt kritikusnak minősíti, bár számottevő szerepéről értekezik. Tipikusan cselényis hozzáállás ez: míg egyik kezével simogat, a másikkal pofon csap. Ki mit vesz észre, persze!

A jelenkor „sanyarú helyzetét” taglalva már azt is megkérdőjelezi, van-e egyáltalán jogosultsága a nemzedék szóhasználatnak. Ugyan miért is ne lenne, ha a hasonló korú szerzők igényt tartanának rá, csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy egy mai fiatal író valamilyen nemzedékhez kíván tartozni. Mivel Cselényi végül mégis nemzedéknek minősíti Csehy Zoltán korosztályát, maradjunk ennél, aztán majd ki-ki tiltakozzon ellene, ha kedve tartja. Csehy felkészültségébe és tehetségébe nem nagyon lehet belekaparni, így marad az (az antik irodalmat fordító költő se ússza meg szúrás nélkül), hogy beidézi Kardos Tibort, aki Csehy fordításkötetéről mint „obszcén versgyűjteményről” szól, meg Huszti Józsefet, aki a „világirodalom legfeslettebb könyveinek magyarítását” valószínűleg nem igazán nézi jó szemmel, de hát én se figyelem jó szívvel a híradásokat a világszerte zajló robbantgatásokról, aztán az mégis van, tőlem függetlenül.

Csehy után gyorsan bonckés alá kerül a Sambucus Kör meg annak „vezére”, Németh Zoltán. Én eddig nem tudtam, hogy van vezére a Sambucusnak, ez hát új információ. Az azonban mégiscsak érdekes, hogy miért minősíti Németh Zoltán munkásságát irodalomtudósi ácsingózásnak Cselényi? Mivel ő maga is mindenről ítélkezik, igazán nem érthető számomra, miért baj az, ha egy fiatal irodalomtudósnak is mindenről van véleménye. Nem kell azzal feltétlenül egyetérteni, tán maga Németh Zoli lenne a legboldogabb, ha heves viták alakulnának ki egy-egy írása kapcsán, ám egyelőre még állóvíz van, meg állófront, pedig nincsenek is ellenfelek, mert mindenki ugyanazon az oldalon áll, csak másképpen lát. Ez pedig joga mindenkinek!

Hogy kanonizálási elfogultságok vannak? Hogy esetleg felteszik a kérdést: van-e szlovákiai magyar irodalom? Miért is ne? Ha beszélünk róla, még akár lehet is, habár mint a legelején írtam a dióról, mindegy annak, kérem szépen, hol nő, csak víz, talaj, levegő meg fény jusson. Németh Zoltán kollégái, a kritikusi csoport többi tagja, a Cselényi szerint pejoratívan értelmezendő irodalomtudósok nem kapnak nagy figyelmet, Cselényi legföljebb megelőlegezi a bizalmat. A tanulmány megjelenésének ideje óta, tehát 2004 után néhányuknak mindenesetre megjelent az első kötete, bizonyítottak, sőt még díjakat is hazavittek.

A nem tudósi ambíciókkal rendelkezőkről is ejt néhány szót Cselényi. Szűcs Enikőt felemeli, bár az említett szerző Nem mondja ki a nevét című kötete ugyancsak vegyes érzelmeket hagy az olvasóban. Bárczi Zsófia, Keserű József, Kocur László afféle futottak még, majd lesz velük valami címkét kaptak Cselényitől, pedig eddigi munkásságuk ennél azért többet érdemelne. Mizser Attiláról sem egyértelműen nyilatkozik Cselényi, csak annyit jelez, lassan a figyelem középpontjába kerül, s egyenrangúvá teszi vele – helyesen – Pénzes Tímeát, bosszantóan viszont Öllős Editet. Utóbbi esetében a Duett a dadával című kötetet emeli ki, mondván, felhívta magára a figyelmet a szerző. Nos, lehet, hogy az Irodalmi Szemlében igen (ott ugyanis az ínséges időkben házi szerzővé avanzsált Öllős Edit), de hol máshol? Juhász Katalin mindössze egyetlen félmondatot kap Cselényitől, bár azt hiszem, ez nem igazán zavarja a csendben és mélyen építkező, a mai líra csúcsait játszva elfoglaló költőt kassai alkotói életében.

„Summa summárum: a szlovákiai magyar irodalom, hamis próféciák ellenére, van és virágzik. Immár negyedszer is alig nyolcvan esztendő alatt” – írja le utolsó mondatként a tanulmányában Cselényi. Jó, ha tudjuk azonban, a legújabb indiai törvények szerint már a szent teheneket is el lehet zavarni a fő közlekedési útvonalakról. Hja kérem, globalizálódunk, ami persze nem jelenti azt, hogy a lokális gondolkodásnak nincs helye. Tőzsér Árpád szerint a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv szerint nem kerítéseket emelni, inkább nyitni kell. Nem kell elzárkózni, nem kell a magyar nyelven írott – tehát magyar – irodalmat államhatárok általi keretekbe szétporciózni meg értelmetlen kánonrendszerbe szorítani. A dió dió marad Amerikában is, nem még száz méteres távolságban.

Nyolcvan évről beszél Cselényi. Kérdésem: nyolcvan évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy ilyen besorolás születhet? Itt az ideje elfeledni a bezártság időszakát, a szent tehenek korszakát – és hagyni végbemenni a megtermékenyítést, az ágakat néha szeretettel, odafigyeléssel megnyesegetni, hogy jövőre jobb legyen a termés. Határon túl és innen egyaránt.