Így élték meg a bécsi merényletet a város lakói

Bécs egyébként egy igazi világváros, számos nemzetiség vagy vallási csoport él egymás mellett, a kisebb konfliktusoktól eltekintve békében. Nem véletlenül nyerte el az osztrák főváros több ízben a világ legélhetőbb városa címet. Annál inkább sokkolta az ott élőket a hétfő esti terrortámadás. 

A farkasdi születésű Árendás Tamás és felesége, Linda a hétfői terrortámadás idején a Bécs külvárosában található lakásukban tartózkodtak. „Júniusban költöztünk a második kerületből a külvárosi zöldövezetbe. Hatalmas szerencsénk, hiszen a támadás helyszínétől nagyjából 10 percre laktunk. Amikor este néztük a híreket, teljesen megdöbbentünk, hogy azokat a helyeket látjuk, ahol korábban szinte minden nap megfordultunk. A feleségem 17 óra után jött el a Svéd térről, mivel hétfőnként a Magyar Kulturális Intézet épületében található Magyar Iskolaegyesületben tart foglalkozásokat. Ma itthon maradt, mert törölték a foglalkozásokat a munkahelyén is, ahol autista gyerekekkel foglalkozik” – tudtuk meg Árendás Tamástól, aki eddig a koronavírus-járvány miatt egyhetes váltásban otthonról dolgozott, vagy bejárt a munkahelyére. Keddtől a járvánnyal kapcsolatban elrendelt lezárás miatt már egyébként is otthon maradt volna, de a terrortámadás után minden bécsi lakost arra szólítottak fel, ha nem muszáj, ne hagyják el otthonukat, amíg az elkövetőt/elkövetőket meg nem találják. A gyerekeknek nem volt kötelező iskolába menni. Árendás Linda hozzátette, ugyancsak a szülők dönthették el, szeretnék-e, ha megtartanák az autista fejlesztő foglalkozásokat a gyerekeknek. A szülőkkel történt egyeztetés után a mára tervezett órák elmaradtak. 

Janković Dóra olvasónk, aki Bécsben él és a terrortámadás helyszínének közelében lakik, elismerte, nehéz támadásról úgy nyilatkozni, hogy a cselekmények érintették is az embert testközelből, meg nem is. „Noha mindösszesen három villamosmegálló választott el a terrortámadás helyszínétől, otthon voltam és előbb értek utol az aggódó üzenetek, mint a rendőrségi szirénák hangjai. Az ismerőseink közül többen múzeumi rendezvényen, vagy étteremben rekedtek; az ő szorongásuk, félelmük nyilvánvalóan sokkal hitelesebb képet fest egy ilyen tragédia valós körülményeiről. És még így is, a szökésben lévő elkövetők, a földrajzi közelség, a helikopterek órákon át tartó süvítése, a bizonytalanság, mind-mind előhívnak egy talán a kollektív tudatból származó viselkedési mintát: az ember akaratlanul is lekapcsolta a villanyt, keresett egy zugot és némán hallgatta a híradásokat. Mindazonáltal nekem nagyon sok erőt ad, hogy olyan emberekkel vagyok itt körülvéve, akik nyíltan fellépnek az ellen, hogy egy radikális csoport által elkövetett terrorcselekményt egyetlen világvallással, vagy kulturális közösséggel azonosítsunk. Bécs összetart és hangosan hirdeti, hogy nem hagyja magát megosztani. És így jó itt élni” – mondta Janković Dóra.

Csente Viktória, aki egy és fél éves kislányát neveli Bécsben, így számolt be az eseményekről: „Átlagos anyukás hétfő estének indult, rakodással, mosással, teregetéssel, vacsorázással és a kislányom fürdetésével. Hallottam a helikoptereket, ki is akartam nézni, de elfoglalt voltam. Kilenc óra után lányomat altattam kisebb nagyobb sikerrel. Fél 11-kor még mindig hallottam a helikoptereket. Nem néztem híreket, nem tudtam, miről van szó. Hajnali 2 kor eszméltem fel, a barátaim izgatottan érdeklődtek, hogy jól vagyunk-e, és ekkor küldték a hivatkozást, a terrortámadás hírével. Azonnal kiment az álom a szememből. Másnap hívtam a közeli barátokat, hogy megérdeklődjem, jól vannak-e. Hála az égnek, az én hozzátartozóim mind épségben vannak. Párom a helyszín közelében dolgozik. Hétfőn úgy fajt a dereka, hogy nem tudott bemenni dolgozni. Ami azért furcsa, mert soha nem szokott betegeskedni. A terrortámadás miatt úgy intéztem a dolgaimat, hogy a héten ne kelljen sehová sem mennem.”

(czg, mb)