Húsleves, régi fénykép…

A legjobb tökmagokat mégiscsak férfiak sütik. Ennek a mondatnak az igazságtartalmára persze nincsenek bizonyító mondataim, megerősítő példáim. Mindenesetre maradjon így, ahogy állítom, vagy elhiszik, vagy nem.

A legjobb tökmagsütő időszak pedig akkor van, teszem hozzá felbátorodva, amikor a család nőtagjai nincsenek a (családi) tűzhely környékén, így nincs megjegyzés szagra, koszra, miegyebekre.

Volt ez látszatra vasárnap, éppenséggel kettő és négy között, amikor feleségem a nagylányaimmal épp egy délutáni mozi látogatását tette.

Elszántan lemerészkedtem dolgozószobámból a konyhába, hol egyébként helyem nem sok, és gondosan hozzáfogtam a tökmagsütéshez, amire egyébként, általában és konkrétan, minimális igény mutatkozik.

Hja. Nekifogtam.

Már az első fázisnál elakadtam. A tökmag megmosásánál ugyanis. Elakadtam pedig amiatt, hogy a mosogató mindkét tálcája teli volt mosatlannal. A vasárnapi ebéd mosatlanjaival, pontosabban azokkal az edényekkel, melyekre a zsír megátalkodottabban száradt rá, lásd tepsi, lábas, miegyebek, így áztatásban lehettek volt (későbbi fölismerés, megjegyzés…).

Márpedig a tökmagot meg kell mosni, mielőtt a sós vízbe beleapplikálnánk, hogy legyünk kicsit (és fölöslegesen) tudományosak is a dologban.

A problémával felkínálkozó lehetőség kettős sikert sejtetett. Egyrészt elmosogatok, nyilván a mozi-kapkodásban családom fennmaradó, fontosabb és tekintélyesebb részének nem volt rá ideje, és ezért lesz hála felmutogatása később… másrészt a tökmagot is rendesen megcsutakolom.

Komoly lendülettel öntöttem ki hát a jobb oldali mosogatóban veszteglő nagylábasból az ázató lét. Utána is néztem, ahogy illik, de megdöbbenésemre nem folyt lefelé a sárgás lé, a tálcában állott a víz, ami a hűtés munkafázisára mutatott, így, megkésve is. A mosogatólének tetsző állagú folyadék innentől fölismerhetően húsleves lett, ami szerdáig hivatott (volna) gyermeklányaim (egyik államvizsgára, másik szigorlatra készül épp) ebédjének alapanyagául szolgálni. Amúgy meg, csirkeaprólékból készült feleségem egész délelőtti munkálkodása nyomán, hát tudjuk, tudjuk, amit tudunk… még mi, férfiak is… nem tudjuk.

Roskadtam mindenfelé, estem volna szét, ha enged a kiterjedésem, félelemmel itatódtam át…

Gyere csak, kisfiam, szólított ki Heiling tanár úr, rajzóra elején, amikor még senki egy vonalat sem húzott a rajzlapjára, gyere csak, kisfiam, itt egy százas, szép és ropogós és piros, elmész az OFOTÉRT-ba, kiváltod a fényképeimet. Az összes gyerek irigykedve nézett rám, hogy a Heiling engem választott, nem kell rajzolnom, anélkül is megvan az ötösöm. Büszkén körbenéztem, legényesen zsebre gyűrtem a pénzt, és elindultam a nagy abonyi tavaszban az OFOTÉRT-t felé.

Mentem, és közben a Gönczöl Ágin járt az eszem, a lányon a béből, a Gönczöl Ágin, akibe olyan szerelmes voltam, hogy még ma, negyven évvel később sem tudom leírni szalonképesen, mennyire. De ez a Gönczöl Ági, hajh, későbbi sok nők, hajh, nők egyáltalán, egyáltalán nem volt szerelmes belém. Mi több, sok gonddal és fortéllyal megírt levelemre, melyet két nappal előbb csúsztattam sok gonddal és fortéllyal a kezébe a folyosón, azt válaszolta, szintén perforált fecnin visszafelé, hogy mondjak le róla, mert bizony, ő csöppet sem szeret engem. Mi több… De ezt már nem is részletezte akkori tudatom az OFOTÉRT felé menendő.

Égette azonban zsebemet a levél. Átégette húsomat, átégett a csontomon. A Gönczöl Ági elutasító levele. A régi magtár tájékán, melyből mára falumúzeumot csináltak szép fehér falakkal az abonyiak, szóval, majdnem éppen ott, a zsebembe nyúltam, kihúztam a Gönczöl Ági levelét, és férfias hévvel összetéptem. Apró darabokra, ahogy egy megbántott férfiléleknek illik egy levelet megtépni. A tépedéket pedig, megvető pillantás kíséretében, a magtár falának tövébe dobtam.

Megvető pillantásom nyomban megfagyott, amikor piros fecniket láttam repülni a levert vakolat irányába. A levél, mint tudjuk, fehér. A százas, mint emlékszünk, piros (volt). Nem kellett sok bölcsesség a rejtély megfejtéséhez: rossz zsebből vettem ki az összetépendőket. Gönczöl Ági levele most is ott lapult a zsebemben, ezzel szemben Heiling tanár úr százasát téptem össze szerelmi bánatomban, melyet az OFOTÉRT-ban veszteglő fényképei kiváltására adott. Akkori értékében egynegyed fizetés, több is talán…

Tessék, nyitom ki a markomat, és szórom az összetépett százas maradványait Heiling tanár úr elé a tanári asztalra. Néz. Hallgatok. Hallgat. Nézem.

Hülye vagy te, fiam, kérdezi végül fájdalmas szelídséggel. És mosolyog. Mit csináltál a húslevessel? Legyint. Muszáj neked mindent elrontanod, fiam?

Állok a mosogató előtt, feleségem várhatóan értetlen arcába bámulok. Néz. Hallgatok. Hallgat. Nézem. Hülye vagy te, kérdezi fájdalmas szelídséggel. És nem mosolyog. Muszáj volt neked még a vasárnapomat is elrontanod?

Kifelé bámulok, messzire bámulok el. Piros százasfecniket kerget odakint valami rohadék kóbor szél. És ettől még véletlenül se leszek boldogabb…