Holmes és a vámpírok

A Szalon első számában a Drakuláról írott cikkemben párhuzamot vontam Van Helsing és Sherlock Holmes között, mindenekelőtt a kutatási-nyomozási módszertan szempontjából. A különbségekről már nem esett szó. A legfontosabb közülük, amit meg kell említeni, hogy a vámpírvadász, orvos létére, nyitott az olyan dolgok iránt, amelyekre (látszólag vagy ténylegesen) nincs ésszerű, tudományosan igazolható magyarázat. „Filozófus és metafizikus, azonkívül korunk egyik leghaladóbb tudósa, és abszolút nyitott szellem”, jellemzi őt barátja és egyben tanítványa, dr. Seward. Ez a nyitottság, rugalmasság és kételkedni tudás segíti hozzá ahhoz, hogy a vérszívó gróf elleni harc vezére és koordinátora lehessen. Sewardot más fából faragták. Ő csak a természettudományosan igazolható tényeknek és a saját szemének hisz. Ha pedig a kettő konfliktusba kerül egymással, inkább az előbbinek. Amikor szemtanúja lesz annak, amint egy vámpír visszabújik súlyos kőlappal fedett koporsójába, inkább hajlik arra, hogy szemfényvesztésnek vagy érzékcsalódásnak tartsa az egészet, mintsem hogy el kelljen fogadnia a vérszívó élőhalottak létezésének a gondolatát. Görcsösen, néha már-már kétségbeesetten ragaszkodik a racionális magyarázathoz. Ebben viszont közelebb áll Sherlock Holmeshoz, aki egy alkalommal szintén szembesült a vámpírjelenséggel.

A sussexi vámpír esete című novelláról van szó. Rögtön az elején elárulhatom, hogy a címben szereplő „vámpír” kifejezés ironikusan értendő. Jóllehet a körülmények arról árulkodnak, hogy egy vámpírnő által elkövetett gyilkossági kísérlet esete forog fenn, Holmes számára kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy nem természetfeletti erővel bíró vérszívó garázdálkodásáról van szó. A detektív sötét középkort idéző „zabolátlan fantáziálás”-nak, Grimm-mesébe illő történetnek minősíti megbízója levélben leírt beszámolóját az esetről, és ugyanilyen fitymálva beszél a Vámpírok Magyarországon és a Vámpírok Erdélyben címet viselő otthoni esetgyűjteményében foglaltakról is. „Mi közünk sétafikáló élőhalottakhoz, akiknek hegyes karóval kell átverni a szívét, hogy a sírjukban maradjanak?! Fantáziálás az egész!” – veti oda Watsonnak. Álláspontját nemsokára még nyomatékosabban kifejezésre juttatja: „A mi nyomozóügynökségünk két lábbal áll a földön, és az a dolga, hogy ott is maradjon. Számunkra elég tágas ez a világ, és jócskán akad benne izgalom kísértetek nélkül is.” Mintha a műfaj vagy a korszellem nyilatkoznék meg az idézett mondatokban! Holmes a 19. század végének embere: a konkrét, praktikus tudásban hisz, s a természettudomány eredményeit is a gyakorlati hasznosíthatóság szempontjából ítéli meg. (Maga is végez kémiai kísérleteket otthoni laboratóriumában, és publikál vegyészeti szakfolyóiratokban.) A klasszikus detektívtörténet csupán felvillantja a fantasztikum lehetőségét, hogy aztán a végén a természetfelettinek látszó eseményt, személyt vagy helyzetet mint csalóka látszatot leplezze le. Ha egy pillanatra felemelkedik is a földtől, végül mindig két lábbal esik oda vissza. Ez történik a „sussexi vámpír” esetében is.

Holmestól egy Robert Ferguson nevű férfi kér segítséget, mert perui származású feleségét két alkalommal is rajtakapták, amint csecsemőkorú gyermekük „fölé hajol, és beleharap a nyakába. A harapás nyomán keletkezett apró sebből vérpatak szivárgott”. Az asszony ajka merő vér volt, ami bizonyította, hogy a kisded vérét szívta. További különös körülmény, hogy a férj első házasságából származó nyomorék fiát a mostoha több alkalommal is fizikailag bántalmazta, látszólag minden ok nélkül. A férfi, aki már-már elhiszi, hogy felesége vámpír, az idegösszeomlás szélén áll; végső kétségbeesésében fordul a detektívhez segítségért, azaz: tisztázó magyarázatért. (Akik még nem olvasták a novellát, a következő bekezdést ugorják át, mert kénytelen leszek elárulni a megoldást.)

A család Sussex megyében található kastélyát a pusztuló ház toposza szerint jeleníti meg az író. Ha nem épült is meredek sziklacsúcsra, roskatag falai és megfeketedett gerendái Drakula kárpátokbeli várkastélyát is eszünkbe juttathatják. Holmes azonban nem hagyja magát befolyásolni a hely szellemétől: figyel, kérdez és jegyzetel. Szokásához híven észrevételeit nem osztja meg a többiekkel; hallgat, hümmög vagy legfeljebb célzásokat tesz. Keresi a felállított hipotézisét igazoló elemeket. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is sikerrel jár: egy sántító kutyából, egy ablaküvegen tükröződő arcból és egy üres tegezből jön rá a megoldásra. Arra, hogy a fiatal anya nem bántani akarta gyermekét, hanem éppen ellenkezőleg: az életét akarta megmenteni azzal, hogy kiszívott egy keveset a véréből. Valaki ugyanis megmérgezte a csöppséget, s a gyilkos anyagot csak így lehetett gyorsan eltávolítani szervezetéből. (Hogy ki volt az elkövető, azt azért mégsem árulom el).