Hol kezdődik a kiszolgáltatottság?

MIKLÓSI PÉTER

Az évközi eseménynaptárban szeptember 23-a a nők és gyerekek szexuális bántalmazása, a személyükkel való kereskedelem elleni nemzetközi akciónap; október 18-a az emberkereskedelem elleni európai nap, és idén júliusban szenteltek ennek először világnapot is; november 25-e pedig a nőkkel szemben elkövetett erőszak nemzetközi napja, s az ezzel társuló bűnözést érintve egyben nyitánya a december 10-éig tartó 16 napos figyelemfölkeltő időszaknak. Ön, aki az EP-ben 2014 nyaráig a nőjogi és esélyegyenlőségi, szociális és foglalkoztatási, valamint a polgári szabadságjogi-igazságügyi-belbiztonsági bizottságok tagja volt, miként látja: emberileg és közéletileg ennyire súlyos, évente több akciónapot is igénylő gondról van szó?

Hogyne. Az adatok ugyanis nemcsak globálisan, hanem Európában is riasztóak. Amikor ezzel a kérdéskörrel 2004-2005 táján foglalkozni kezdtem, az emberkereskedelem európai áldozatainak száma „csak” mintegy bő negyede volt a mostani, óvatos becslések szerinti feltételezéseknek. Mivel az emberkereskedelem illegális, tehát nehezebben számszerűsíthető tevékenység, az áldozatok száma jelenleg évente 600-800 ezerre tehető – és nem Afrikában, nem Dél-Amerikában, hanem Európában! Világviszonylatban pedig az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete nagyon tartózkodó becslése alapján mintegy 21 millió ember végez kényszermunkát, s nagy részük egyben az emberkereskedelem áldozata.

Ekkora nagyságrendben mindez valószínűleg egy mélyebb gyökerű, „időtálló” folyamat következménye. Viszont törvénykezéssel szabályozni még az emberi jogokra érzékeny országokban is csupán a múlt század utolsó harmadában vagy csak az ezredfordulón kezdték. Álszent szemforgatásból, esetleg objektív okokból történt/történhetett így?

Azt azért érdemes megjegyezni, hogy már jó száz éve, az 1910-es esztendőkben is szerveztek emberkereskedelem elleni akciókat. Akkoriban európai lányokat adtak el Dél-Amerikába. Tehát mind maga a jelenség, mind az aggódó odafigyelés régebbi keletű, de a társadalmat komolyabban veszélyeztető, a szervezett nemzetközi bűnözés és a nagy mértékű korrupció keretébe tartozó köznapi tényezőként csupán sokkal később jelent meg. Viszont az is igaz, hogy az egykori szocialista tábor országaiban ezeket a fogalmakat úgymond nem vagy inkább a nyugati világ problémáiként ismertük, ezért jobbára színlelve kezeltük. Mostanában azonban már mindenütt annyira elterjedt ez a fajta bűnözés, meg hát pénzek is akkora tételekben forognak körülötte, hogy az egyszerűen kikezdi a társadalom egészséges szövetét.

Az Európai Unió illetékes szervei, az Európai Parlament hatásköri bizottságai szerint az emberkereskedelem és a vele járó erőszak, prostitúció, kényszermunka egyéni vagy társadalmi következményei súlyosabbak?

Ezt nehéz megítélni. Az egyéni sorsok nyilvánvalóan nagyon drámaiak, hiszen a nő- és lánykereskedelem első mozzanata, hogy az áldozatokat droggal elkábítják és megerőszakolják. A dolgok végkifejlete pedig szintén rettenetesen bonyolult, mert ha valakinek sikerül is kitörni adott helyzetéből, a megbélyegzettségének foka miatt már-már lehetetlen visszailleszkednie a társadalomba, a hétköznapok rendes kerékvágásába. Az illető haza nemigen mehet, ezért nemegyszer olyan esetek is előfordulnak, hogy a korábbi áldozatok válnak emberkereskedőkké. A napvilágra jutó sorstörténetek azt bizonyítják, hogy a szervezett bűnözésnek ez a formája a társadalom legalacsonyabb szintjétől a legmagasabbakig van jelen; következésképpen az ilyen-olyan összefonódások révén az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés, a felderítés sokat veszít remélt hatékonyságából.

Beszélhetünk nevesített definícióról a gyerekekkel és a nőkkel szembeni, gyakran emberkereskedelemmel súlyosbított erőszak kapcsán, vagy pusztán különböző megjelenési formái vannak, és azoknak azután különböző büntetőjogi szabályai?

Mindez nagyon precíz jogi definíciókkal tételesen része a büntetőjognak. Persze, azt sem árt látni, hogy a nők elleni erőszak, illetve az emberkereskedelem, mint az ellenük irányuló erőszak egyik legsúlyosabb formája, egyáltalában nem egy és ugyanaz; ezért a törvényszegésnek ezt a két jelenségét összekeverni sem szabad. Ha „csupán” a nők elleni erőszakról beszélünk, akkor annak számtalan formáját kell említeni. És minden valószínűség szerint a gyakorisága szintén sokkal nagyobb, mint azt bármikor gondoltuk volna. Jelesül például Szlovákiában a kilencvenes évek elején még egyáltalán nem is létezett ilyen témájú felmérés; és bár a szomszédos Ausztriában az elgondolkodtató óriásplakátok ebben a tekintetben a nők 20 százalékos érintettségére figyelmeztettek, nálunk az ország egyik akkori miniszterelnöke nem tartotta fontosnak, hogy a büntetőjog itt is kiemelten foglalkozzon ezzel az emberi méltóság megalázásának legmagasabb fokát jelentő kérdéssel.

És jelenleg? Az Európai Unió tagországainak szintjén léteznek ma már erről konkrétabb felmérések?

Mivel, mint említettem, a bűnelkövetés illegális módjáról van szó, így mind globális, mind szűkebb értelemben jobbára becsült számokra kell hagyatkoznunk. Ezek értelmében a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai szerint a kényszermunka által termelt profit évente körülbelül 150 milliárd dollár. Ebből az Európára és a fejlett országokra eső becslés 46 milliárd, vagy például az Ázsiára vonatkozó becsült összeg 51 milliárd. E 150 milliárdból – más irányú lebontásban – 100 milliárd a kényszerprostitúció, 9 milliárd a mezőgazdaság, az erdészet, a halászat, 34 milliárd az ipar, a bányászat és számos egyéb terület haszna.

Az ön által említett és objektív okokból hiányos felderíthetőség miatt nyilván az egyéni áldozatok száma szintén csak megbecsülhető...

Sajnos igen. Az ellenben tudvalévő, hogy világszerte gyarapszik az elkövetők által behálózott áldozatok száma. Európában is, ahol már 2008 és 2010 között ez az arány legalább 18 százalékkal emelkedett; és az áldozatok 15 százaléka gyerek!

Van Szlovákiára vonatkozóan valószínűsíthető adat?

A puszta tényekre szorítkozva Szlovákiában 2010-ben az emberkereskedelem meghatározott bűntettében 38 áldozat esetét sikerült földeríteni.

Ez sok vagy kevés?

Látni kell azt is, hogy az áldozatok rendre teljesen kiszolgáltatottakká válnak. Sőt, egy bizonyos idő elteltével akár sorsközösséget is vállalnak az őket különféle módon sakkban tartó emberkereskedővel. A bűnüldözők szándéka pedig nagyon gyakran azon bukik meg, hogy az áldozatok inkább megtagadják, hogy vallomást tegyenek, hiszen a „rabszolgatartóik” az otthon maradt családtagok kiirtásával fenyegetőznek, így hát kilátástalan helyzetükben, reménytelenségükben nem látnak semmiféle kiutat. Ugyanakkor az sem titok, mely szerint sokszor megtörténik, hogy a különböző nehézségek vagy tetemes adósságok fejében éppen a saját családja ad el valakit.

Szerencsére az talán mégiscsak ritkaság, ami például Nigerben történt: egy augusztus végi sajtóhír szerint a kormány ott azt kérte az országgyűléstől, hogy gyerekkereskedelem miatt adja ki a parlament elnökét az igazságszolgáltatásnak! Viszont egy távoli rokonkérdés fölvetődhet: társalgásunk témakörében milyenek az uniós jogorvoslati lehetőségek, illetve azok mennyiben vannak jelen a hazai jogszabályokban?

Az Európai Parlament 2011-ben fogadta el azt a jogi irányelvet, amelyet a tagországoknak át kell, kellett venniük a belső jogrendjükbe, így természetesen Szlovákiának is. Külön érdemes szóba hozni, hogy ez a Lisszaboni Szerződés elfogadása után vált lehetségessé. Korábban ugyanis az EU-nak nem állt módjában, hogy beavatkozhasson a tagországok büntetőjogi kérdéseibe, miközben – paradox módon – a bűnszövetkezetek nagyon jól együttműködtek nemzetközi szinten.

A nemzetközi aktivizmus, a stratégiák hatékony megosztása és fejlesztése keretében van-e például „kézikönyv” az áldozatok megsegítésére, és ha lehet, kiszolgáltatottságuk enyhítésére?

Az Európai Unió említett irányelvének határozott pozitívuma, hogy sok tekintetben segíti az áldozatokkal közvetlenül foglalkozó civil szervezeteket. Ezek, egyebek mellett, különböző rejtett menhelyeket tartanak fenn, hogy védjék az áldozatokat, ha ők úgy döntenek, tanúskodni fognak az elkövetőik ellen. Továbbá a szóban forgó uniós dokumentum értelmében a törvénykezésnek áldozatközpontúnak kell lennie. Ez az új törvénykezés azt is szavatolja, hogy az áldozatokról gondoskodó és a bűnüldöző szervekkel ebben együttműködő civil szervezetek nem dolgozhatnak pusztán önkéntes és jótékony intézményekként; hiszen törődniük kell a korábbi kiszolgáltatottságukból kitört emberekkel, akiknek egyszerűen joguk van arra, hogy segítséget és kárpótlást kapjanak, s az emberi méltóságukat is helyreállítsák valahogy. Ennek megteremtése nem lehet csupán a civil szervezetek feladata, mindezt finanszírozni kell, ezért ebben a tekintetben a kormányoknak szintén komoly kötelezettségeik vannak.

Uniós optikával nézve: létrehozható egy olyan társadalom, amely NEMet mond a nőkkel szembeni bántalmazásra, az erőszakra, a gyermek- és nőkereskedelemre, illetve az emberkereskedelemre általában? Vagy már maga a fölvetés is pusztán utópia?

A deklarációk szintjén ez nyilván tökéletesen működik. A gyakorlatban azonban ez annyira veszélyes formája a szervezett bűnözésnek, hogy a deklarációk önmagukban csak alig valamit vagy annál is kevesebbet oldanak meg. Már csupán azért is, mert a nemzetközi bűnözésnek ez az ága láthatóan emelkedő tendenciát mutat. Itt, a kelet-európai országokban pedig egyenesen robbanásszerű a növekedés. Az áldozatok – kényszermunkára fogva és mai rabszolgákként – Európa-szerte ott vannak az építőiparban, a termőföldeken, a szexiparban és számtalan egyéb helyen.

Kiábrándítom, ha rákérdezek: a felelősség valóban minden esetben az elkövetőé? Akkor is, ha az áldozat, egy jobb jövő reményében, együttműködik, sőt netán maga a kezdeményező?

Az emberkereskedő felelőssége nyilvánvalóan megkérdőjelezhetetlen. De az valóban tény – és ezt bizonyítja a szociológia és az esettanulmányok is –, hogy sok a sérülékeny csoport. Úgy tűnik, hogy 2014-ben különösen a romák körében sikeres ez az üzletág. Persze, bőven vannak olyan esetek is, amikor a naivitás, a hiszékenység, a szegénységből való okvetlen menekülés szándéka áll a háttérben. Bár az emberkereskedőt ez sem mentesíti a számonkérés, a felelősségre vonás alól.

A ma már mindenható internet nagyban növeli az erőszakkal, kényszermunkával párosuló emberkereskedelem veszélyét?

A világháló óriási eszköz a bűnszervezetek kezében. Itt valóban szembeszökő az a tényállás, hogy a bűnözők szinte mindig egy lépéssel a bűnüldözők előtt járnak. Ez különösen bántó az internetre fölhelyezett gyerekekről készült pornográf képek dolgában. Egy nagyjából két évvel ezelőtti adat szerint egymillió ilyen kép van a világhálón, és ez a szám évente körülbelül ötvenezer új fényképpel bővül.

Valószínűleg túlzás lenne azt állítani, hogy az erőszak, a kiszolgáltatottság, az emberkereskedelem elleni küzdelem nélkül a demokrácia már nem is hiteles demokrácia, de azért a riporterben ott motoszkál a kérdés: lehet-e mindezzel szembeszelet gerjeszteni?

Például a kereslet letörésével, ebben sok mindent tehetünk. Rögtön akár a szexiparban, hiszen amíg kereslet van, addig él a biznisz is. És a mélyszegénység mielőbbi csökkentésével. Aztán a törvénykezés következetes szigorával is. Hasonlóképpen elgondolkodtató a törvényszegésekkel szembeni nagy mértékű társadalmi tolerancia, ami, ha nem veszi zokon, az újságírói kételkedésben is benne van.