Hogyan működnek a dolgok?

Kik akadályozzák az igazság kiderítését? Egy évtized alatt mennyivel sötétültek nálunk az extrémizmus árnyalatai? A politika – az ellenzéki is – miért a zavarosban halászik? És miért nagy baj, ha a kör négyszögesítése az ügyész- séget sem zavarja? Az aggá- lyokat Ľuba Lesná oknyomozó újságíróval feszegettük.

Pontosan tíz esztendő telt el azóta, hogy az akkor még egyetemista Malina Hedviget Nyitrán durván megtámadták az utcán. És bár a tettesek kilétére voltak konkrét utalások, az ügy mind a mai napig kimagyarázhatatlanul lezáratlan. A bűnüldöző hatóságok kézenfekvő ravaszkodása kihívást jelent a szlovákiai társadalomnak?

Természetesen igen. Ez egy nagyon szerencsétlen kázus, szinte szemléltető példája annak, mennyire szerencsétlen dolog, ha a bűncselekményekbe befurakszik a politika. Tulajdonképpen a szóban forgó utcai garázdaság hírének első percétől fogva is ez történt. Mert az incidens bizonyíthatóan, azaz a jogászok nyelvén: a bizonyossággal határos valószínűséggel előfordult. Láttam ugyanis a sértett állapotáról készült fényképeket és a tanúvallomásokat, újságíróként beszéltem azokkal az egyetemi oktatókkal, akik az esemény után elsőkként látták el egészségügyileg Malina Hedviget, és egyetlen pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a nyílt utcán, világos nappal megtámadták őt. Beszéltem Hašto úrral, a Hedviget kezelő kitűnő pszichiáterrel, aki egyértelműen leszögezte, hogy páciensét nagyon súlyos, tehát színlelhetetlen lelki megrázkódtatás érte. Ezért érthetetlen számomra, hogy az akkori idők vezető politikusai ezt az inzultust miért nem kezelték annak rendje-módja szerint olyan bűntettként, amely lényegében bárkivel megeshet, aki extrémistákba botlik, és éppenséggel nem a nekik tetsző nyelven beszél. Ezt az incidenst simán ki kellett volna vizsgálni anélkül, hogy a politikusok rátenyereltek volna az ügyre. A törvény ugyanis világosan leszögezi: a bűncselekményekről és azok vizsgálati szakaszairól csak a bűnüldöző szervek nyilatkozhatnak, és a szakminiszter vagy a miniszterelnök nem büntetőjogi hatóság; ők politikai tisztségek viselői. Még ha úgy érezték is, hogy egy ilyen ügy csorbát ejthet politikai tekintélyükön.

Feltételezhető, hogy Robert Fico és Robert Kaliňák az első perctől tudta, mi is történt valójában Nyitrán?

Ezt nem tudom, ezért állítani sem merném. Inkább azt gondolom, hogy a nyomozókban eleinte talán bizonyos kételyek merülhettek fel. Persze, hogy indokkal vagy alaptalanul, azt sem az én dolgom megítélni. Ám ha ez utóbbi okoskodás helytálló lenne is, akkor annál fontosabb lett volna a történtek lelkiismeretes és elfogadható kivizsgálása határidőn belül, a politika tülekedése nélkül. Egyébként a független nyomozó hatóság legitim joga megkérdőjelezni valamit, viszont az már távolról sem legitim, hogy a belügyminiszter a történtek után szinte azonnal a nyomozás eredményét is bejelentette. Ezzel, tisztségéből eredően, megkötötte a nyomozók kezét, hiszen meghatározta, milyen irányban és milyen eredménnyel zárják le munkájukat. Az pedig legalább ennyire törvénybe ütköző, hogy az ügy kivizsgálása máig befejezetlen. És ha 2006-ban a miniszter úr elsődleges szándéka netán az volt, hogy rámutasson, Szlovákiában nincs extrémizmus, akkor annak ellenkezőjét érte el. Fölbátorította a Hedviget megtámadó extrémista verőlegényeket, hogy bárkit megverhetnek az utcán, nem éri őket büntetés, hiszen hivatali tekintélyének súlyával védi őket. Ez eleve megbocsáthatatlan.

Ez az eset is azt a gyanút kelti, hogy a hatalom azt bizonyította és bizonygatja: ő mindent megtehet?

Én inkább azt mondanám, hogy az utóbbi év(tized)ekben jó pár, a sajtó által is megszellőztetett, de büntetőjogilag a semmibe vesző bűnügy tanúi lehettünk. A régebbi esetek közül elég talán az egykori államfő fiának, ifjabb Michal Kováčnak Ausztriába való elhurcolását említeni, illetve ebben a Szlovák Információs Szolgálat szerepét is feszegetni. Ez a botrány az akkori kormányfő, Vladimír Mečiar megdöbbentő politikai eszköze volt riválisának megrendítésére. De az egész akkori ellenzék – 1998-as hatalomra kerülése után –, főként azonban Ladislav Pittner belügyminiszter is abba a jogállamban megengedhetetlen hibába esett, hogy tárcavezetőként ő nyilatkozott ifjabb Kováč elrablása büntetőjogi vizsgálatának menetéről.

Ön mire gondolt, amikor Malina Hedvig önmegverésének népbutító fámái mérgezték a köztudatot?

Hogy ez a fikció édestestvére a nyomozók korábbi, ifjabb Michal Kováč önelrablási motívumának. És őszintén szólva, azóta sem értem ennek a képtelen híresztelésnek tényleges indítékát, mert ez még előnytelenebb fénybe állította Szlovákiát. Hiszen ha Hedvig esetét nem maga a legmagasabb szintű politikai képviselet gerjeszti nagymérvű üggyé, akkor már réges-régen ki van vizsgálva és lezárható. Arról nem is beszélve, hogy a sértett akkor fiatal, egyetemista diáklány volt, akinek addig semmi különösebb egyéni tapasztalata nem volt az államhatalommal; viszont máig komoly lelki hatással van rá az egész történet, ami az ő számára személyes tragédia.

Ha kétségtelenül párhuzamokat találni az 1995-ös „önelrablás” és a 2006-os „önmegverés” között, akkor nem jogos az a feltevés, hogy bizonyos politikai köröknek és a Szlovák Információs Szolgálatnak bizony benne volt a keze a nyitrai incidensben? Merthogy azon a nyáron nem álltak valami fényesen a szlovák–magyar kapcsolatok...

Nem hinném, hogy bárki is ezzel az eseménnyel akarta volna más mederbe terelni a két ország között akkor fennálló feszültséget. Ahogy azt sem hiszem, hogy a SIS közvetlen szerepet játszott ebben a dologban, erre nincs elegendő bizonyíték. Inkább az a véleményem, hogy Malina Hedvig megtámadásának hátterében főként a törvényesség megszegésének folyamatos és büntetlenül maradó szlovákiai gyakorlata áll, ami esztendők óta az extrémisták malmára hajtja a vizet. Tíz éve még „csak” alaposan megvertek egy magyarul telefonáló diáklányt Nyitrán, idén márciusban viszont Marian Kotleba és társai már megválasztott képviselőkként bemasíroztak a parlamentbe! Ez az eredménye annak, ha a jogállamiság biztosításáért felelős büntetőjogi hatóságok sorozatosan alábecsülik nálunk az extrémizmus veszélyeit, illetve szemet hunynak a köznapi törvénytelenségek és a bűnözés más formái fölött. Mert az is a parlamenti demokrácia leépítésének egyik útja, hogy két ellenzéki párt – az egyébként valóban kirívó Bašternák-botrány kapcsán – június óta hétfőnként magánterületen tart egyszer kolbászsütéssel „ízesített”, másszor zenés vidámkodással „hangosított” tiltakozó heppeningeket. Egy törvénytisztelő jogállamban a parlament ellenzéki pártjai – főként, ha tudatában vannak igazuknak a korrupció vagy annak gyanúja elleni harcban – nem mások magánterületén tartanak nyilvános bulikat, hanem a képviselőházban parlamenti eszközökkel törekednek érveik bizonyítására. Vagy ha más módon, de mindenképpen törvényes keretek közt keresik jogszerű céljaik elérését.

Eszerint rosszallja a Bonaparte lakónegyed térségében zajló „rendezvényeket”?

Igen, mert egy jogállamban a törvényszegésre nem törvényszegés a válasz. A parlamenti pártok számára a parlamenti munka legyen az elsődleges, és nem magánterületet háborító, frissítőket is kínáló partik szervezése. Ugyanis az utca, a területfoglalás éppen az extrémisták kedvelt terepe. Ne legyünk hát majd meglepve – talán éppen az imént említett bulikat „továbbgondolva” –, ha a szélsőségesek egyik-másik csoportja holnap-holnapután odasorakozik valaki olyannak a háza elé, akit szívesen likvidálnának. És ott majd még cifrább feliratok lesznek olvashatók, mint jelenleg a két hagyományosnak tartott ellenzéki párt hétfőnkénti vigalmain. Szlovákiában egyszerűen hiányzik a jogszabályok betartásának, a törvény és a törvényesség tiszteletének szigora. Nyilván ez is az oka Malina Hedvig ügye végtelenségig tartó lezáratlanságának.

Ön szerint elképzelhető, hogy ennyi idővel az inzultus után még objektív és megnyugtató megoldást nyerjen ez az elmérgesedett ügy?

Kitartóan és határozottan bízom a törvényesség erejében. A józan ész és az ítélőképesség felülkerekedésében. És meggyőződésem, hogy valaki majd végre mégiscsak kimondja: Malina Hedviget 2006. augusztus 25-én Nyitrán megverték, a garázda bűncselekmény tettese konkrétan ez és ez; egyúttal elnézést kérünk, mert tévedtünk korábbi állításainkban.

Annak dacára remél egy ilyen fordulatot, hogy azt sem a kormányfő, sem a minisztere nem úszhatja meg arculatvesztés nélkül?

Az életben senki sem tévedhetetlen. Akár új információk birtokába is juthat valaki, azok alapján beláthatja tévedését és bocsánatot kérhet. Napjainkban különösen fontos az őszinteség, a tárgyilagosság, a nyílt és világos beszéd, mert egész Európában – így Szlovákiában is – komoly gondként ütötte fel a fejét az extrémizmus. Hol van a garancia arra, hogy 2006-ban nem éppen Marian Kotleba akkori rajongói vagy mai követői bántalmazták súlyosan Hedviget?! Ezért kellene becsületesen, tisztességtudó objektivitással befejezni a vizsgálati eljárás még lezáratlan pontjait. Amíg Hedvig ügyében ez várat magára, addig mind a politika, mind a bűncselekmények felderítésére és megtorlására hivatott hatóságok, ha közvetve is, de az extrémizmust segítik.

Aki realista, egyelőre nyilván kételkedik a hatóságok, illetve a felettük álló politika efféle pálfordulásában. Ráadásul eddig inkább Malina Hedvig ügye elmaszatolásának voltunk tanúi. Sőt, több ízben hazugnak mondták őt, és pszichiátriai intézeti kényszerbeutalás is fenyegette!

Sajnos, ezek még jobbára a kommunizmus időszakának vizsgálati és nyomozati módszerei. Éppen ezért kell mielőbb megtenni mindent, hogy végre valóban a jogállam és az általa garantált törvényesség tudjon magának rendszerszerűen utat törni. Ennek egyik előfeltétele, hogy megszűnjön az ügyészség még az 1960-as évek elejétől hatályos monokratikus felépítési szerkezete, ahol a főügyész úgy a legfontosabb személy, hogy saját belátása szerint felfüggeszthet vagy megszüntethet eljárásokat, az alárendelt posztokon dolgozó ügyészeknek pedig ezt tudomásul kell venniük. Ez egyszerűen rossz és hibás ügyészi rendszer.

Malina Hedvig inzultálásának hatóságilag máig elködösített ügye is arra ösztönözhetné a polgári társadalmat, a civil szférát, hogy hangosabban hallassa hangját?

Egyértelműen. Bár azt is megértem, ha Szlovákia lakossága ’89 novembere óta belefáradt a folyamatos csatározásokba. Viszont éppen ez a fásultság növeli meg duplán, kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt, a politikusok felelősségét. Ellenkező esetben a különböző elsumákolt törvénytelenségek által elaknásított terepen az extrémizmus és az úgynevezett alternatív pártok s mozgalmak kaphatnak felhajtó erőt.

Malina Hedvig helyesen cselekedett, amikor pár évvel ezelőtt faképnél hagyta az országot és elköltözött Szlovákiából?

Az ő helyében én szintén ezt tettem volna. A családjának akart élni, békességet akart. Ez emberi és érthető lépés volt, szurkolok neki! Hogy el tudja felejteni azokat a szörnyűségeket, amelyek a szülőföldjén érték.