Egy évad a pokolban

Örökkévalóságnak tűnt számunkra – halljuk az 1944. április 13-i nagy győri bombázás egyik túlélőjét a ránézésre tizenöt-húsz éve készült videófelvételen a 24-szer a pokolban – Győr II. világháborús bombázásai címmel, a tragédia 80. évfordulójának napján, április 13-án nyílt tárlaton a győri Esterházy-palotában. A Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum háromtermes kiállítása nem kevesebbre vállalkozott, mint Győr város huszonnégy, második világháborús stratégiai és taktikai bombázásának alapos bemutatására. Magukra a mozgóképes beszámolókra kell a legtöbbet várni, amelyekből – részben a túlélők elmondásából, részben naplófeljegyzéseik hangzóvá tételéből, máskor a narrátor által közölt információk segítségével – kiderül, hogy az első győri bombaszórás alkalmával keletről és nyugatról érkezett az amerikai légierő több száz nehézbombázója, amelyek 350 tonna bombát szórtak a városra (a kötelék budapesti repülőtereket, repülőgépgyárakat, valamint a mai Horvátország területén található, egykor a Magyar Királyság legtöbbet bombázott iparvárosaként emlegetett Bród vasúti csomópontját is célba vette). 

1944. április 13-án, délelőtt tizenegy óra ötven perctől tizenkét óra öt percig – mindössze tizenöt perc leforgása alatt – három hullámban több romboló- és gyújtóbomba hullott a nyugat-dunántúli nagyváros ipari létesítményeire és munkásnegyedeire. Mivel az amerikai nehézbombázókban tíz-tizenkét darab nehézgéppuska volt, a szorosan egymás mellett haladó repülő szörnyekkel nem tudták felvenni a harcot a magyar és német légierő védekezésre beállt vadászgépei. A bombatámadások nemcsak az elsődleges stratégiai célpontokat semmisítették meg vagy rongálták meg, hanem tetemes károkat okoztak azokban a könnyű- és élelmiszeripari létesítményekben is, amelyek nem is számítottak rendeltetésszerű célnak: Győrben a Messerschmitt Bf 109-eseket gyártó Magyar Waggon és Gépgyár mellett harminchat rombolóbomba zúzta szét a Dermata cipőgyárat, valamint számos további üzemet. Csupán negyedóra, halottak százai – ez a győri bombázás emberáldozatokban kifejezhető mutatója.

A mondott dokumentumfilm, amely az utolsó teremben megy, említést tesz az 1944. április 15-i „nagytemetésről” is, ahol boldog Apor Vilmos vértanú püspök szentelte meg a két nappal korábban elhunyt áldozatok sírjait. Az archív, fekete-fehér mozgókép felfoghatatlan: éppolyan felkavaró, mint a jelenlegi háborús tudósítások. Volt olyan áldozat, aki nem került elő a romok alól, így végtisztességben sem lehetett része. Három, tizenegy, tizenkilenc, huszonhat, nyolcvan. Öt áldozat életkora, találomra jegyzem meg a számokat, alig néhány méterre a tévéképernyőtől,
a mártírok két falfelületen végigfutó listájáról. Visszalépek a kijelzőhöz, sírokat pásztáz a kamera. Néhány áldozatra – nem csak nevükkel, születési és halálozási dátumukkal – portréjukkal is emléket állítottak az őket túlélő családtagok.

Hamarosan megtudjuk, hogy 1944. július 2-án is jelentős bombázást hajtottak végre a szövetségesek. A 15. amerikai hadsereg B–24 Liberatorai és B–17 Flying Fortressei ezúttal Budapestet, Győrt, Szolnokot és Almásfüzitőt vették célba. Hatszázhúsz hadászati bombázó emelkedett magasba, az eredmény Budapest legpusztítóbb bombázásaként vonult be a történelem szégyenfoltjai közé. Győrben, mint hallhatjuk, üzemeltek nyilvános óvóhelyek, például a révfalui városrész Torkos-kastélyának bolthajtásos pincéjében, de a történet cseppet sem olyan szerencsés kimenetelű, mint ahogyan talán alakulhatott volna: az ott megbújó civilek – jobbárak nők, gyermekek és idősek – életüket vesztették a november 17-i tízperces bombazáporban. A lebombázott kastélynak otthont adó Torkos utcát 1948-ban átnevezték: az Áldozat utca, ahol ma a Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara található, a hatvanegy polgári áldozatra emlékezik.

Hangosabbra vegyem? – kérdezi az intézmény egyik munkatársa; a műsor jelentős részén már túl vagyunk, többen átültek a fal menti puffokról a tévé előttiekre. Persze, miért lenne hangos(abb), csak úgy, céltalanul a vasárnapi délutánon, amikor egyedül négyen vagyunk a termekben, alattunk viszont százak korzóznak, falatoznak csokoládét, isznak szilvapálinkát, kóstolnak eperbort, ismerkednek sült teával vagy nyalnak fagylaltot a párás meleggel érkező május végi napsütésben. A gondtalanul sétálók vagy az éttermekben hűsölők közül aligha lehetnek sokan, akik tudják, hogy Győrt huszonnégyszer bombázták a második világháború utolsó előtti és utolsó évében (nekem is van Budapesten élő barátom, aki tőlem értesült arról, hogy szülővárosát bombázták) a szövetségesek. Hogy mintegy hétszáz életet követelt a duplatucatnyi légitámadás. Hogy a nagyszülők egytől egyig átélték a legsötétebb győri órákat. Hogy Győr éppenséggel Berlin, Drezda vagy Tokió sorsára juthatott volna.

A „Rómer” tárlata mégis fontos, talán így még inkább. Nem lehet túlértékelni a jelentőségét: a kiállításon nemcsak az említett filmrészlet segíti a bevonódást, a városi legendárium két ismert története is megdolgoztatja az ember szívét és fejét. A kiállításon szerepel egy Szent Flóriánt ábrázoló szobor, amely az egyik révfalui ház homlokzatát díszítette a második világháború idején. A kegytárgy túlélte a bombabecsapódást, egykori otthona nem. Ennél megrázóbb „élményt” kínál az a lakásbelső, amelytől nem lehet szabadulni. Megrongálódott, hézagos fagerendák, alatta kicsapódott ablakok, megperdült akasztó a falon. Törmelékhegyek a parkettán: bútorok, konyhai eszközök, cserepek, gerendadarabok összekeveredve, középen pedig egy feketére festett, fából készített babakocsi. Sem a használati tárgy, sem benne a játék baba nem pusztán (jelentőségteljes) szimbólum, az úgynevezett ménfőcsanaki babakocsi csodájára emlékeztetnek. A bombázás idején tíz hónapos Balla Lászlót babakocsistól az asztal alá repítette a légnyomás, és ha a ház össze is dőlt felette, csodával határos/csodás módon valahogy átvészelte a katasztrófát. (A kiállításmegnyitón még zsúfolásig telt helyiségben valaki azt mondta, személyesen ismeri a férfit.)

Ezek mellett szépen be lehet barangolni azt az időbeli és fizikai távot, amelynek során az 1930-as évek dinamikusan fejlődő-megújuló, aktív szórakozásra nyitott élettel rendelkező Győr városából az 1945-ös év szétbombázott, füstölgő épületmaradványokkal tűzdelt, elnéptelenedett romtemetője lett. A bejáratnál négy győri lakos életnagyságú bábuja fogad, látjuk a pezsgő városi életet: dugig telt fürdőket, úszókat, az egykori népszerű filmszínház, az „Elite mozgó” kemény faszékein hellyel is kínálhatjuk magunkat, miközben az „országgyarapító kormányzó” dicsőséges napjaiból származó világhíradón ámulunk. Mire végignézzük a propagandaplakátokat („Együtt menetelünk! Együtt harcolunk! Együtt győzünk!” – kürtöli világgá az egyik, a másikon síró kislány kérdezi egy fenyegető szövetséges bombázó alatt: „Én is hadicél vagyok?”), a Messerschmitt-szárnyalkatrészt, a Liberator-maradványokat, a német vadászgépek által használt nehéz-géppuska lőszereket, a fűthető (!) pilótaruhát, a korabeli kiáltványokat és híradásokat, és leginkább egy valósághű légoltalmi pincét, el is fáradhatnánk.

Ehhez képest csak az információs táblákat érezzük hosszúnak, hiába a színes kiemeléssel támadó címek, a minimum egy-két megsárgult archív felvétel a szövegtengerben. Ezt persze tisztességesen egyensúlyozza a kiállított tárgyak befogadható mértéke, meg az a két VR-szemüveg, amely tényleg elvisz minket a bombák földjére, bár utóbbi kapcsán mégsem olyan nagy a megelégedettség, mert az animáció nagyjából tíz évvel ezelőtti vizualitású (de legalább lehet sétálni a virtuális térben). És hogy jó-e a kiállítás, hogy ad-e tudást és maradandót? Annál jobbat és többet nem is kell mondani a sikerültségéről, hogy én például másodjára néztem meg.

Ha nem gondolunk az idei terrorbombázásokra – például az Iszlám Állam száznál több halálos áldozattal járó kermáni támadására; az izraeli légicsapásra, amelyben tizenhatan vesztettek életüket, amikor a zsidó állam megsemmisítette Irán damaszkuszi nagykövetségét; a palesztin menekülttáborokat, iskolákat, kórházakat, mecseteket, templomokat és lakóépületeket földdel egyenlővé tevő sorozatos izraeli csapásokra vagy arra, hogy orosz ballisztikus rakéták nem olyan régen lakónegyedeket bombáztak a dél-ukrajnai Odesszában –, akkor is mélyen nyomasztónak fogjuk érezni a látottakat.