„Hogy olyan a feneked, mint egy hermeneutikai kör...”

Grendel Lajosban nemcsak a kitűnő írót tisztelhettük (hál’ isten máig kitűnő író), hanem a magyar irodalom szakértőjét (e tekintetben még javult is). Amikor ideje s kedve volt, arról beszélgettünk, mi zajlik a magyar irodalomban, miben különbözik a szlováktól, s kik a nagy alakjai. Alkalmanként a filozófia is szóba került, egyebek közt Hans-Georg Gadamer Igazság és módszere is, mely megalapozta a modern filozófiai hermeneutikát. Annak, hogy e könyvet Lajos is olvasta, van egy kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Az Emlékezetkiesés, erotikus álmok után című elbeszélésében Esmeralda megkérdezi a tűnődő férfit, mire gondol. A válasz rohamszerűen meglepő: Hogy olyan a feneked, mint egy hermeneutikai kör. Ez a válasz bizonnyal felháborítaná a megszállott hermeneutikusokat, de mivel botrányra nem került sor, azt kell hinnünk, hogy Lajosnak ezt a ragyogó szövegét nem olvasták. Vagy olvasták is, csak szemérmességből nem merik vállalni, hogy titokban ilyen szövegeket olvasnak.

Kellemes csevejek voltak ezek, s volt idő mindenre. Tekintettel arra, hogy Grendel Lajos velünk üldögélt, a társalgás szlovákul folyt, s mivel a könyvei is megjelentek szlovákul, eszünkbe sem jutott magyar írót látni benne. Egyszerűen író volt, s ennyi elég is volt.

A kommunista rendszer bukása után az U Michala kávéház megszűnt, s akiknek ez jelentette a mentsvárat, más kávéházakba és kocsmákba széledtek szét, és a „Mihály”-ból nem maradt más, mint amennyit a törzsvendégek emlékezete megőrzött.

Valamikor a kilencvenes évek elején Grendel Lajost további három, akkor még számomra ismeretlen személy társaságában találtam a Krym kávéházban (mely a kapitalizmus építése következtében szintén megszűnt). Lajossal köszöntünk egymásnak, majd bemutatta nekem társait: Szigeti Lacit, Farnbauer Gábort, s ha emlékezetem nem csal, Fazekas Józsefet is. A Krym kávéházban való tartózkodásuk oka a Kalligram Kiadó megalapítása volt, mely ugyanilyen néven folyóiratot jelentetne meg. Mindkettőt sikerült megvalósítani, szerencsére mindkettő egyaránt sikeres, s lényegében e négy úrral való találkozásommal kezdődött a Kalligram folyóirattal való kapcsolatom, mely rendszertelenül, de máig tart.

Örülök annak, hogy Lajos akkor bemutatta nekem Farnbauer Gábort, akit végtelenül érdekes írónak tartok. A Kalligram kiadta Az ibolya illata című könyvét, melynek ibolyaszín volt a védőborítója, s ha az ember belelapozott, ibolyaillat áradt belőle. Rábeszéltem Gábort, hogy válasszon ki néhány oldalt a könyvből, majd én lefordítom szlovákra, s megjelentetem a Romboidban. Gábor gondolkodott egy kicsit, és megígérte, hogy választ részletet. Röviddel karácsony előtt azzal hívott fel, hogy kétségei támadtak bármely részlet lefordíthatóságával kapcsolatban, mert a könyv magyarul íródott, s minden jelentésmódosulás – ez az egyik nyelvből a másikba történő fordítás természetes adója – csak árthat a szövegnek. De hogy szavát megtartsa, írt egy új szöveget szlovákul. Ennek a szövegnek aztán két fordítása is lett, s nagyon termékeny vitát váltott ki.

Valamikor a kilencvenes évek második felében rendszeresen eljártam Budapestre. Ennek konkrét oka volt. Budapesten ismerkedtem meg Karol Wlachovskýval, aki Szlovákia magyarországi követségi tanácsosa volt, egyúttal pedig a Szlovák Intézet igazgatója. Karol a szlovák és a magyar irodalom kitűnő ismerője volt, s természetesen ma is az. A Wlachovský névvel már jóval korábban találkoztam, nemcsak a Grendel-szövegek, hanem más kiváló magyar írók szlovák fordítójaként is ismertem. Már az átkosban is képes volt nemcsak valóban jó és érdekes művet kiválasztani, s nemcsak lefordítani, hanem meggyőzni a felettes szerveket arról, hogy éppen ez a mű az, melyre a szlovák olvasónak halaszthatatlanul szüksége van.

Karol Wlachovský a Szlovák Intézet igazgatójaként mérhetetlenül fontos munkát végzett. Fáradhatatlan szószólója volt Magyarországon a szlovák kultúrának, a két nemzet értelmiségi képviselőinek összejöveteleit szervezte, különféle vitaesteket, tanácskozásokat, konferenciákat rendezett. Sok ilyen érdekes, szakmailag nagy színvonalú és kulturálisan értékes rendezvényen vettem részt, mind közül most csak kettőt említenék.

Az első a kiváló magyar író és esszéista Mészöly Miklós 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepség volt a Szlovák Intézetben. Az ünnepségen a szerző nem lehetett jelen, súlyos beteg volt, kórházban feküdt. Az intézetben felesége képviselte őt, a szintén kiváló író Polcz Alaine, s jelen volt a magyarországi írótársadalom színe-java. Engem itt az intelligens felszólalásokon kívül az a tisztelet késztetett csodálatra, melyet ennek az élő klasszikusnak távollétében is mindenki megadott. Mészölynek előbb azokat az esszéit olvastam, melyek – lehetne-e másként? – a Kalligramnál jelentek meg csehül Samota motýľa címen. Volt szlovák fordításuk is, de annak minőségével nem voltam elégedett. Mérhetetlenül tetszett a nyelvezetük; az esszék tömörek voltak, mondatai ütősek. Később személyesen is alkalmam nyílt megismerni szerzőjüket, amikor Pozsonyba látogatott; csodaszép ősz hajú férfi volt, pontosan illett a szövegeihez. Határozott tekintete, beszédének átgondolt tartalma és választékossága csalhatatlan jele volt annak, hogy ezeket az esszéket csakis Mészöly Miklós írhatta.

A másik szintén ünnepség volt, ezúttal azonban egy sokkal fiatalabb íróé, Esterházy Péteré. Ötvenedik születésnapi ünnepsége nagyon hasonlított ahhoz, amilyennek leírja. Némi szórakozás, némi emlékezés, némi irónia, s legnagyobb meglepetésre annak a szövegnek rövid bemutatója, melyet egy Esterházy-szöveg paródiájaként magam írtam. Azon az estén sok szó esett, és sok bor fogyott.

Szeretem Esterházy szövegeit, prózáit, esszéit. Esterházy Péter jelentette (és máig is) számomra a kortárs magyar irodalom csúcsát, s nemcsak a magyarét, hanem a világirodalomét is. Nagyra becsülöm azt a képességét, hogy egyformán ír minőségit nyolcszáz oldalas prózában és kétoldalas esszében. Iróniája nem csak másokra irányul, önmagára is. Bátorságára és őszinteségére teljes valójában a Javított kiadás című könyve derített fényt; nehéz mások csődjéről írni, de még nehezebb, csaknem lehetetlen a legközelebbi személy csődjét megírni és megérteni. Esterházy a saját bőrén kipróbálta ezt az „irodalmi lehetetlenséget”, s úgy birkózott meg vele, ahogyan az egy íróhoz méltó.

Kedvtelve olvasom esszéit, kompromisszummentes kritikus és ironikus hangvétele, paródiakészsége és misztifikáló hajlama folyamatosan csodálatba ejt.