„Hivatalos” helyesírási hibáinkról

Az idősebb nemzedék tagjai még emlékezhetnek az ötvenes években keletkezett vajas kenyér – zsíroskenyér problémára, amely az 1954-es szabályozáskor került A magyar helyesírás szabályai 10. kiadásával kapcsolatban a köztudatba. Nevezetesen arról volt szó, hogy a vajas kenyér kifejezés különírt szavakkal (ún. szókapcsolatként), a zsíroskenyér meg egybeírt változatban (összetett szóként) jelent meg a szabályzat szótári részében. Számtalanszor elhangzott a miért kérdés (miért írjuk külön a vajas kenyér s egybe a zsíroskenyér szavait?), s a helyzetet csak súlyosbította, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézete közönségszolgálatának tájékozatlan ügyeletesei az ötvenes évek jellemző politikai-társadalmi körülményeinek megfelelően próbálták megmagyarázni az ellentmondást: azt mondták az érdeklődőknek, hogy a zsíroskenyér azért összetett szó, mert alkotóelemei gyakrabban fordultak elő egymás társaságában, ugyanis a szegény emberek zsíros kenyeret ettek; a vajas kenyér elemei viszont ritkábban kerültek egymás mellé, mert a vaj drágább volt, s csak a gazdagabbak fogyaszthatták. Csakhamar kiderült ugyan, hogy egyszerű sajtóhibáról van szó, amely egy ilyen munka kiadásakor előfordulhat, de az eset – főképpen a szakszerűtlen magyarázkodás miatt – nem használt helyesírásunk ügyének: sokan azzal mentegették helyesírási tájékozatlanságukat, hogy a magyar helyesírást – ellentmondásossága miatt – úgysem lehet elsajátítani. S bár azóta már megjelent a helyesírás szabályainak újabb, 11. kiadása is, s abban természetesen különírva találjuk mindkét kifejezés két szavát (zsíros kenyér, vajas kenyér), a régi esetre még mindig hivatkoznak, akik tájékozatlanságukra mentséget keresnek.

Úgy látszik azonban, hogy a sors nem volt kegyes az 1984-ben megjelent 11. kiadáshoz sem. Ebben is található egy – az előbbinél talán kevésbé súlyos – hiba. Ezt bizonyára többen is észrevették már, de a szótári részben szereplő adathoz – mint követendő példához – szigorúan ragaszkodnak. Pedig az adat olyan jellegű, hogy – legalábbis a helyesírási szabályokat ismerők – nyugodtan hibának tekinthetik. A Kárpát-medence földrajzi névből képzett melléknévi alakról van szó. Ez a szabályzat szótári részében ilyen formában szerepel: kárpát-medencei. Vagyis: kis kezdőbetűs szóként. Sajnos, így került be a helyesírási tanácsadó szerepét betöltő, 1988-ban kiadott Helyesírási kéziszótár adatai közé is. Aki a szabályzat ide vonatkozó 176. szabálypontját elolvassa, egész sor eligazítást szűrhet ki belőle. Többek között ezeket: 1. Ha egy földrajzi név egy földrajzi köznévből (hegy, völgy, tó, hágó, sziget stb., nyilván ide tartozik a medence is ) és egy eléje járuló közszóból vagy tulajdonnévből áll, a nagybetűvel kezdett előtaghoz kötőjellel kapcsoljuk a kis kezdőbetűs utótagot. Tehát: Szabadság-hegy, Csepel-sziget. 2. Az -i képzős melléknévi származékokban a kötőjelet meghagyjuk, s ha az alapforma előtagja tulajdonnév, ennek nagy kezdőbetűjét megtartjuk (Csepel-szigeti), ha pedig köznév, az alakulatot kis kezdőbetűvel írjuk (szabadság-hegyi). E szabálypont szerint tehát a Kárpát és a medence szavakból alkotott földrajzi név előtagját nagy kezdőbetűvel írjuk, s ehhez kötőjellel kapcsoljuk az utótagként szereplő kis kezdőbetűs medence szót: Kárpát-medence. Ennek -i képzős melléknévi származékában a kötőjelet megtartva, meghagyjuk az előtag nagy kezdőbetűjét, mert a Kárpát szó tulajdonnév, s ehhez kapcsoljuk a kis kezdőbetűs medencei utótagot. E földrajzi névből képzett melléknévi alakot csak akkor írhatnánk kis kezdőbetűvel, ha a Kárpát elemet közszónak tekintenénk. Mivel azonban ez minden kétséget kizáróan tulajdonnév – hiszen a szabályzat szerint annak kell tekintenünk minden olyan nevet vagy névrészt, amelyben a mai magyar nyelvérzék nem ismeri fel a közszói jelentést (akár magyar, akár idegen eredetű elemről van szó) –, nyilvánvaló, hogy a szabályzatban és a kéziszótárban előforduló írásmód (kárpát-medencei) sajtóhibának tekinthető. Ezt a feltevést erősíti meg az a tény, hogy a tanácsadó szótárként 1999-ben kiadott Magyar helyesírási szótár már helyesen: Kárpát-medencei formában közli a melléknévi alakot. Csakhogy erről még kevesen tudnak.

Talán éppen ez a sajtóhiba szolgált mintául egy másik helyesírási hiba keletkezéséhez és terjedéséhez a szlovákiai magyar sajtóban, elsősorban napilapunkban, az Új Szóban. A lap régebbi kelet-szlovákiai tudósítói szinte következetesen kis kezdőbetűvel írták az Ung-vidék földrajzi névből képzett melléknevet; így: ung-vidéki. A főnévi alak írásmódja megfelelt a 176. szabálypontnak (Ung-vidék), de az -i képzős alak kis kezdőbetűvel jelent meg. S a rossz példa ragadós: később már más lapokban is találkozhattunk ezzel az írásmóddal. Az utóbbi időben – s ezt örömmel állapíthatjuk meg – már csak elvétve fordul elő, részben talán a tudósítóváltásnak, részben nyilván a főszerkesztői beavatkozásnak köszönhetően. A helyes írásmód tehát: Ung-vidéki.

De térjünk vissza a „hivatalos” helyesírási hibákhoz, amelyeket a szabályzat vagy a tanácsadó szótár írásmódmintája alapján követünk el! A napokban a legújabb tanácsadó szótár, a Magyar helyesírási szótár c. mű (1999) egyik adata okozott (legalábbis nekem) helyesírási gondot. Csak ebben az évben (2004-ben) figyeltem fel arra a tényre, hogy az iskolák a beíratás tényét és idejét nem a megszokott, rövid i-vel írt beiratkozás szóval közölték a lapokban, hanem a hosszú hangzós beíratkozás szerepelt a hirdetésekben. Sejtésem igazolódott: ilyen formában fordul elő a főnév a szótárban. (Persze az dicséretes dolog, hogy a hirdetés megfogalmazása előtt a hirdetők fellapozták a kézikönyvet.) Sőt – s ez esetben ez természetes is – e főnév igei alapszava és ennek két másik (jeles és ragos ) alakja is í-vel található meg benne: beíratkozik, beíratkoztak, beíratkozzanak. Csakhogy a jelenleg érvényes akadémiai helyesírási szabályzatban (11. kiadás, 1984), amelynek szabályaira ez a szótár is építi adatait, valamint a semmilyen illetékes fórum által nem érvénytelenített, szintén a szabályzat alapján készült Helyesírási kéziszótárban (ezek nem közlik ugyan az ige igekötős alakjait, nyilván olyan meggondolásból, hogy az igekötő jelenléte vagy hiánya nincs hatással az igealak helyesírására) rövid i-vel fordulnak elő az említett igealakok: iratkozik, iratkoztak, iratkozzanak. Természetesen azt is megnéztem, hogy az új szótárban ezek az igekötő nélküli igealakok is í-vel fordulnak-e elő. Meglepődtem: rövid i-vel találtam ott őket (iratkozik, iratkoztak, iratkozzanak). Vagyis ezek esetében talán ragaszkodtak a szerkesztők a szabályzathoz, vagy más okból nem nyújtották meg az első szótag magánhangzóját. De miért nyújtották meg az igekötős alakokban? Illetve miért jártak el ilyen következetlenül?

Persze kétségtelen – ezt egyszerű nyelvtani elemzéssel is bizonyítani lehet –, hogy az iratkozik visszaható ige alapszava a műveltető írat ige, amelyet 1931 óta következetesen í-vel írunk (azelőtt hol hosszú, hol rövid volt ez a hangzó – lásd Szemere Gyula: Az akadémiai helyesírás története 100), de az iratkozik-ban éppen a kiejtésben rövidült meg; ezért változtattak itt az írásmódján is. Mostanában talán megnyúlt? És csak az igekötős alakban, az igekötő nélküliben nem? S meg lehet változtatni az írásmódot hivatalos szabályozás, helyesírási bizottsági jóváhagyás nélkül? Esetleg csak újabb sajtóhibáról van szó? Mivel a változtatásra semmi utalás nincs a kézikönyv előszavában, okkal gondolhatunk ez utóbbi eshetőségre is. Mindenesetre jó lenne ezekre a kérdésekre választ kapnunk illetékes helyről.

Nemcsak a lapokat szerkesztik emberek, hanem a helyesírási szakkönyveket is. A sajtóhibáktól – a fokozott gondosság ellenére – a szakmunkák sem mindig mentesek. Ne tekintsük tehát az ezekben megjelenő, nyilvánvalóan hibás adatokat szentírásnak, hanem hívjuk fel rájuk az illetékesek figyelmét! A helyesbítés – ha késik is – nem marad el.