Hiába futok, soha nem vagyok szem előtt

„Még áll a két torony, amikor jelentkezik a kiadóm, hogy jó lenne ebből egy könyv, tíz nap múlva”Dömötör Ede felvételeJó napot kívánok. Mekkora az esélye annak, hogy találkozik valakivel, és eszperantóul köszönnek egymásnak?

Azt hiszem, elég nagy. Magyarországon nem kaphat valaki egyetemi diplomát anélkül, hogy ne tegyen felsőfokú államvizsgát valamilyen nyelvből. Hogy milyenből, az gyakorlatilag mindegy, ebből kifolyólag nagyon sokan a legegyszerűbbet és a legkönnyebbet választják. Százak és százak tanulnak minden éven eszperantóul, hogy ebből vizsgázzanak. Érdekes megoldás, titokban örülök neki, kedvez az eszperantónak. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy a magyarországi lakosság egy százaléka közel került ehhez a nyelvhez.

A Titkok könyvének a végén is volt egy rövid eszperantó nyelvlecke.

Merthogy a Magyar Eszperantó Szövetség adta ki annak idején.

Volt ennek valami haszna?

Mindenképpen. Szükség van egy nemzetközi nyelvre. Nem akarom itt a szokásos siralmakat előadni, nyilvánvaló, az eszperantóság egy része az angol nyelv ellen van. Különben nem is ok nélkül, hiszen az angol különböző sajátosságai miatt nem alkalmas a nemzetközi nyelv szerepére. Még változhat a helyzet, bár nem látszik valószínűnek, úgy tűnik, az angol nyelv mindenképp uralkodó lesz. Bár ismétlem, abszolút alkalmatlan a nemzetközi nyelv szerepére. Az eszperantó nyelv könnyű és szép. Ezen túlmenően, aki elkezd eszperantóul tanulni, egy közösségben találja magát, hiszen ennek még van egy jó értelemben vett szekta jellege. Ha valaki belép közénk, támogatásra mindenképp számíthat. Persze nem elsősorban anyagi támogatásra gondolok. Attól, hogy angolul tudok, nem fog senki a keblére ölelni. Viszont ha elmegyek Indonéziába vagy Észak-Vietnamba, és találkozok egy eszperantistával, engem a lakásába visz és megvendégel, egyébként ugyanezt megcsinálnám egy indonéziai vagy észak-vietnami eszperantistával.

Volt már ilyen helyzetben?

Természetesen. Azért is tanultuk meg ezt a nyelvet annak idején, mert könnyebb volt utazni, pontosabban könnyebb volt nekünk utazni, hiszen ismerősökhöz mentünk, még akkor is, ha sohasem láttuk őket.

Sorolom: az eszperantó nyelv lelkes terjesztője, foglalkozik ufókutatással, mellesleg lengyelből fordít, és természetesen tudományos-fantasztikus könyveket ír. Kiegészítene?

Még Magyarországon is nagyon sokan azt hiszik, hogy ezzel vége is a felsorolásnak, pedig dehogy. Kevesen tudják, hogy már húsz éve egészen normális regényeket is írok, ezen kívül az utóbbi hat évben történelmi-dokumentáris jellegű könyveket, például életrajzokat. Ami talán a szlovákiai olvasók számára kicsit meglepő lesz: női álneveken írok nőknek szóló édes-bús történeteket is. Van olyan álnév, amelyiken már több mint húsz ilyen könyvet írtam. Nem, ez nem az olvasók becsapása. Azért választottam ezt a megoldást, hogy a női olvasó közelebb érezze magához az írót, azaz az írónőt, idézőjelben. De ott van a könyvben, hogy Nemere István írta, csak épp nem a címlapon.

Más személyiséget talál meg ilyenkor önmagában?

ĺgy is lehet mondani. Másrészt nagyon sok könyvem van a piacon, és ezt a mennyiséget egy névvel már nem lehetne eladni. Megoldás: megírtam a második világháború – idézőjelben – nagyjainak, például náci vezéreknek az életrajzát, Stefan Niemayer néven. Viszont megírtam a Micimackó hat folytatását is. Nyilvánvaló hogy nem írhattam oda, hogy Nemere István: Micimackó. Furcsán nézett volna ki. Ott angol álnevet választottam. Előfordul, hogy a kiadó követeli, használjak álnevet.

Ha összehasonlítom például a Gagarinról írt könyvét egy Danielle Steel-típusú történettel, elég nagy a távolság.

Igen, elég nagy a távolság. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy gyerekkönyveket is írogatok. Meg politikai krimiket is. Tudom, mire gondol: ez már eleve gyanús az olvasóknak, nem is beszélve a kritikusokról, akik már jó ideje nem is foglalkoznak velem. Éppen azért, mert nem tudják elképzelni, hogy egy ember ennyit dolgozzon, plusz még ennyi különböző műfajban. Hogy a kritikusok nem foglalkoznak velem, nem annyira vészes, hiszen az a jó, ha az olvasók foglalkoznak velem. Fáj viszont, hogy megjelennek mindenféle könyv-sikerlisták minden héten, és ezek annyiban hamisak – mindegyik –, hogy olyan cégek közlik őket, amelyek nem is adnak ki Nemerét. Akiket ezeken a sikerlistákon találunk, megjelent a könyvük három vagy ötezer példányban. Nekem egy könyvemet kétszáz-kétszázhúszezres példányszámmal adják el Magyarországon. Ez több, mint az élgárda összesített példányszáma. Persze furcsa, hogy ezt éppen én mondom, de muszáj, hogy én mondjam, mert mások nem mondják.

Nem a csalódott író hangját hallom?

Biztos van benne az is. Kíváncsi vagyok, hogyan állapítják meg, mi kerüljön fel a sikerlistára, és mi nem. Olyan, mintha a verseny úgy zajlana, hogy ők odaállnak a startvonalhoz a stadion közepén, futnak, elérik a célt és kész. Én is futok, ám a stadionon kívül. Sokkal nagyobb kört kell megtenni, és nem is látja senki, hogy futok. Nem tudják az emberek, milyen példányszámban jelennek meg a könyveim, és mennyi fogy el belőlük egy évben. Hiába futok, soha nem vagyok szem előtt, mert ezek a listák hamisak. Képzelje csak el, a könyvesbolt tulajdonosa rendel az egyik könyvből kettőt, a másikból négyet, a harmadikból kilencet. Az egyikből elad egyet, a másikból kettőt, a harmadikból hetet. Aztán a hasára üt, és összeállít egy sikerlistát. Tényleg csak hasból, hiszen ezeket a példányszámokat nem lehet összevetni. Lehet, hogy működik nálam a savanyú szőlő-effektus, attól azonban még igaz, hogy így állítják össze a sikerlistákat.

Én sem értem, miért maradt el a világsiker, mondjuk a Gagarinról szóló könyve után, pedig megdönthetetlennek látszó tényekkel támasztja alá, hogy Gagarin nem is repült a világűrben. Furcsa, hogy a várhatónál sokkal kisebb volt a visszhang.

Sokkal kisebb volt annál, amilyenre magam számítottam. Pedig beszéltek róla szerte a világban, aztán egy-két hét elmúlt, és egyszerűen túlléptek rajta.

Lehet, hogy hülyeségnek tűnik, de nincs emögött valamilyen nemzetközi összejátszás, titkos megegyezés? Olyan jelszóval, hogy évtizedeken át megszoktuk, hogy Gagarin volt az első ember a világűrben, ezt milliók tanulták meg a világon, most miért változtassunk rajta?

Nem szeretem a nagy összeesküvés-elméleteket. Magammal, meg a műveimmel szemben meg különösen nem. Ha Gagarinról beszélünk, akkor egy átlagos, művelt nyugati ember – ezt értsük úgy, hogy a műveltsége sokkal kisebb, mint a miénk –, amúgy sem tudja, ki volt az első űrhajós. A kisebb százalék tudja, hogy a lexikonban a G betűnél található az az ember, aki állítólag először jutott az űrbe. Igazából neki is tök mindegy, hogy Gagarin van odaírva, vagy Iljusin, vagy Nyikoláj, vagy Kukutyin. Elmúlt tíz, húsz, harminc év, és már arra sem emlékeznek, hogy az oroszok sohasem jártak a Holdon. Valahogy összekavarodott ez. Azt mondják, nagy verseny volt, már úgy tűnik, mindenki járt a Holdon, oroszok is, amerikaiak is. Ez csak egy teljesen ártalmatlan példa arra, hogy az emberek emlékezete mennyire rosszul működik. Visszatérve Gagarinra: 1997 táján ugyanazt a témát még egyszer megírtam, sokkal nagyobb terjedelemben, ekkor már az orosz űrkutatás egész történetét is belefoglaltam. Azt is odaírtam, ami az előző kiadás óta kiderült. Hiszen az utóbbi sok mindent elindított Oroszországban. Mellesleg nem ez az egyetlen könyvem, amelynek nem lett visszhangja.

Mégis, mekkora visszhangja volt a Gagarin-könyvnek?

Hogyan mérjük a mekkorát?

Nehéz kérdés.

Na ugye. Őszintén szólva kiderült, hogy Kelet-Európában érdekli az embereket a téma, szinte minden kelet-európai országban megjelent a könyv. Moszkvában érdekes módon nem jelent meg, még az oda küldött példányok is eltűntek. Moszkvában volt sajtóértekezletem, ám nem haraptak rá a témára, nem ellenezték, de nem is pártolták. Nyugaton nem érdekelte az embereket, bár a BBC is beszámolt róla. Meghívtak az egyik római tévébe, meg az egyik német csatornához. A közönség is kérdezgetett, ám éreztem, hogy nem érdekli őket. Nekünk ez szenzáció volt, hiszen ebben éltünk, egy olyan rendszerben, amely tele volt hazugságokkal, az ember utána örült, hogy leleplezett egy ilyen nagy hazugságot. Nyugatékat ez nem izgatta, sőt talán el sem tudták képzelni, hogy valahol ekkorát hazudjanak.

Ez érdekes téma. Apropó: hogyan választ témát? Ötlete, úgy látom, rengeteg van.

Függ a kedvemtől, és függ a kiadó megrendelésétől. Általában csak annyit mondanak, hogy most jó lenne egy ifjúsági regény. Vagy van most egy életrajzi sorozat, ami nagyon megy, híres emberek magánélete. Nem úgy mutatja be a történelmi személyiségeket, ahogy mi látjuk őket bronzba fagyva, hanem az emberi oldaláról, hogyan csalta meg például a nejét, vagy fordítva. Ez állítólag most nagyon érdekli az embereket, én meg szeretem a történelmet, hát most ilyesmit tömegesen írok, évente négyet-ötöt. De lehet, hogy épp azt mondja a kiadó, jó lenne egy klónozásról szóló könyv. ĺrtam erről az elmúlt években négyet is, mind az én ötleteim voltak, nem a kiadóé. Tehát vagy az én ötletem, vagy pedig az, amiről mindenki beszél. Amiről sokan beszélnek, az sokakat érdekel. Ez általában bejön. De lehet, hogy az ötlet onnan jön, hogy megláttam valamit a tévében, vagy csak eszembe jutott valami. Életemben egyszer előfordult, hogy megálmodtam egy regényt. Hajnaltájt volt, szerencsére felébredtem, és gyorsan leírtam, legalább a vázlatát. Ez egyszer fordult elő, azért a többivel több a munka, ki kell találni. Valamikor meg olyan igényem van, hogy belebújok egy nő bőrébe. De ezek a könyvek sem értelmetlen könnyes történetek ám, majdnem mindegyikben be van mutatva egy olyan szakma, ami érdekes, például az egyikben arról volt szó, hogyan gyártják az illatszereket. Belemélyedtem, kiderült, az egész technológia nagyon érdekes. Számomra az, hogy egy nő a főszereplő, csak ürügy, hogy bemutassak egy érdekes helyszínt vagy foglalkozást, életformát. Az ilyen típusú könyvekben mindig hangsúlyozva van, hogy Európában játszódik. Ha nincs, akkor valamelyik más világrészen, de nem mondom meg, hol.

Említette, hogy Szeged mellett él egy tanyán. Hogy lehet ezt a rengeteg munkát összeegyeztetni a tanyai életmóddal? Gondolom, akad tennivaló a ház körül, meg kell etetni a tyúkokat, a disznókat...

Elmesélem egy napomat, jó? Sok minden ki fog belőle derülni. Van egy tanyám, százharminchat kilométerre Budapesttől, másfél éve költöztünk oda. Mindig is vidéken éltem, Lengyelországban is. Akinek van egy ötvennégy négyzetméteres lakása, annak hihetetlennek tűnik, hogy van kilenc hektár nagyon rossz minőségű földem, a legnagyobb részén erdőt telepítettek. Bevallom, először nekem is hihetetlen volt, hogy bemegyek egy erdőbe, és ott minden fa az enyém. Hol is tartottam? Tehát: évek óta reggel fél hatkor kelek, mellesleg a feleségem is, indulok az erdőbe, olykor a kutyákat is magammal viszem. Hatkor, reggeli nélkül, leülök a számítógéphez, és gyerünk dolgozni. Közben megjelenik mellettem a reggeli, csak úgy, ott a gép mellett, nem szakítom meg miatta a munkát. Ez megy tizenkettő nulla-nulláig. Akkor leülök ebédelni, de közben hallgatom a Déli krónikát, tizenkettő húszig. Utána visszaülök a géphez, folytatom az írást. Ha éppen befejeztem, akkor a következő regény alapjait készítem elő. Fél háromkor felkelek, nekiállok fizikailag is kidolgozni magam. Fát vágok, fűrészelek, a csemeték közt gazolok, kapálok. Egészen ötig. Akkor átnézem az újságokat, leveleket írok. Az újságokat mindig szétnyírom, külön dossziékba osztályozom a cikkeket. Ezzel előkészítem a következő munkát. Öt, tíz, tizenöt, harminc év múlva lehet, hogy szükség lesz rájuk. Ekkorra általában az is kiderül, hogy a hetven téma közül melyikből lesz regény, melyikből nem. Vagy az is kiderül, hogy már valaki más megírta helyettem, és kidobhatom az egész dossziét. De néha nagyon jól jön. Kitérő: nagyon jól jön ez a saját házi archívum, meg a nagy könyvtár. Tavaly szeptember tizenegyedikén, európai idő szerint délután háromkor semmit nem tudtam a támadásról, vidáman vágtam a fát, amikor megszólalt a telefon, hogy gyorsan kapcsoljam be a tévét. Bekapcsolom, látom, mi van. És még áll az a két torony, még nem omlott össze, már csöng a telefon, és az egyik kiadóm jelentkezik, hogy jó lenne ebből egy könyv, tíz nap múlva. Ekkor félreteszek minden mást, nyakig belemerülök. Az első két napban csak rendszerezem az anyagaimat, mert én már régóta gyűjtöttem mindent az iszlám terroristákról. Amikor először megjelent nyomtatásban Oszama bin Laden neve, akkor már tudtam, hogy ebből lesz valami. Tíz nap alatt megszületett a Támadás Amerika ellen című könyvem. És sikerült is belevinnem néhány sugallatomat. Azt például még nem jelent meg sehol a sajtóban, én írtam meg először, hogy ezen nagyot kaszált valaki anyagilag, hiszen aki tudta, mi történik aznap, azt is tudta, mi várható a tőzsdén. És tényleg kiderült, hogy az al-Kaida két-három milliárd dollárt nyert rajta. Aztán meg gyorsan telefonáltam egy kiadónak, hogy melléktermékként nem kell-e öt nap alatt egy Oszama bin Laden-életrajz. Visszatérve a napomhoz: estefelé megnézem a híradókat, olvasok, tízkor, legkésőbb negyed tizenegykor már alszok.

Csodálom.

Persze kell ehhez jó adag fanatizmus meg aszkétizmus is. Szerencsés vagyok, hogy a hobbim a munkám, és ebből is élek. Harminc éve, amióta hazajöttem Lengyelországból, folyamatosan ezt csinálom. Nem szoktam leülni ilyen presszókban, egy hete kértek tőlem interjút, ezt a helyet ajánlották. Azért hívtam ide magát is. Nem üldögélek, nem foglalkozok mással. Az év háromszázvalahány napján ugyanazt csinálom, szombat-vasárnap is. Ugyanúgy felkelek fél hatkor karácsony meg Újév napján is. Volt, hogy éjfél után feküdtem le, szörnyű volt, mert csak hétkor tudtam elkezdeni dolgozni. Ezt természetesen nem is értik, nem is hiszik azok, akik három- vagy négyévente írnak meg egy könyvet. Gyakorlatilag egy regényen én is ugyanannyit dolgozok, valahányszáz órát. Csak én ezeket a száz órákat sűrűn egymás mellé rakom, nem foglalkozom mással, nem megyek el kiskocsmába, meg a haverokhoz, meg az asszonnyal nem tudom, hová, hanem csinálom.

Mit szól ehhez a szakma?

Mindenki, főleg az újságírók teljesen el vannak ájulva, most jelent meg a háromszázharmincadik könyvem, mindenki azt kérdezi, hogyan lehetséges ez. Ettől függetlenül azt vallom, hogy van négy vagy öt olyan könyvem, amelyet magam is jónak tartok.

Ilyen életmód mellett mennyire kifizetődő írónak lenni?

Már a nyolcvanas évek közepén az akkori magyar viszonylatban is körülbelül tíz-tizenöt szerző volt, akik csak az írásaikból éltek. Én megmaradtam ezek között. Ahhoz, hogy megéljek, elég nagy rezsivel dolgozom, a tanyán is kell egy ember, aki segít. Havonta több mint kétszázezer forint megy a rezsire. Ilyen szempontból nem panaszkodhatom, mert ezt az ütemet tudom tartani. Nem tudok pontos összeget mondani, néhány millió forint összejön egy évben, nagyobb része viszont el is megy arra, hogy az egész gépezetet mozgásban tartsa.

Meddig lehet fenntartani ezt az életmódot?

Akár száz évig is!