Hét nap Havannában

Hét kaland, hét fésületlen történet, hét, élettől pezsgő alkotás. Egy kubai, egy német, két argentin, egy Puerto Ricó-i, egy názáreti és egy San Sebastian-i filmes. Külön-külön is megérnek egy misét, de így együtt, egy városba küldve még inkább. Hárommillió eurót kaptak közösen, el is verték az utolsó centig. De Cannes és Karlovy Vary fesztiválján a legszigorúbb ítészek is jól szórakoztak a „Havanna-összesen”, bár kétségtelen, van köztük (nem egy!), amely kicsit unalmasra sikeredett.

Benicio Del Toro (amúgy Oscar-díjas színész) Graham Green kijelentésébe kapaszkodott: „Havanna olyan hely, ahol a lehetetlen is lehetséges.” Ezért hozza össze hősét, a huszonéves amerikai turistát (Josh Hutcherson, aki a Hunger Games-szel lett világszerte ismert) egy helyi travesztival, aki ugyan bejut a srác szállodai szobájába, mégsem történik köztük semmi. Végképp nem az, amire mindketten vágynak. S akkor annyi a hétfőnek!

A kedd Pablo Traperóé. Ő bosnyák kollégája, a Havannában életműdíjjal kitüntetett Emír Kusturica nyomába ered, aki viszont a mellé rendelt sofőrrel elszelel vendéglátói elől, hogy kedve szerint töltse az éjszakát. Kusturica közben rádöbben: magánélete roncsokban hever, de a sofőr legalább zseniálisan fújja trombitáját, kislányát pedig boldoggá teszi a neki ajándékozott életműdíj.

Nincs izgalmasabb a szerdai történetnél, amelyet Julio Medem jegyez. Szerelmi háromszög, amelyben az európai rendező (a német Daniel Brühl) nemcsak szívét, a nagy ívű karriert is odaígéri a csinos és rendkívül tehetséges havannai énekesnőnek – egy labilis idegzetű helybéli bokszoló szerelmének. Menni vagy maradni? – ez itt a kérdés. Madrid vagy Havanna? Jöhet az új szerelem, vagy fájjon a régi?

A Cannes-ban díjazott Elia Suleiman elsőre kapásból visszautasította a felkérést. „Sosem jártam Havannában, Kubáról nem tudok semmit, spanyolul nem beszélek. Mi a fenét kezdjek akkor egy ilyen lehetőséggel?” Aztán mégis hagyta, hogy meggyőzzék. „Azzal érveltek, hogy épp ezért gondoltak rám. Én így leszek érdekes.” A történet pedig: egy palesztin újságíró „beszippantja” Havannát, megszereti a város lakóit, míg az interjúra érkező nagykövetet várja.

Ha péntek, akkor Gaspar Noé és egy bájos tinilány, aki beleszeret középiskolai barátnőjébe, a szülei pedig mindent megtesznek, hogy kiűzzék belőle az ördögöt. „Kubában dolgozik egy barátom, az ő elbeszélései alapján szerettem meg az országot – így Noé. – Azt mesélte ugyanis, hogy annyi szép nőt, mint Kubában, sehol nem látott még, és hogy ott táncolnak a legerotikusabban. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy igent mondja a felkérésre.”

Eper és csokoládé című filmjével 1994-ben Ezüstmedvét nyert Berlinben Juan Carlos Tabio. Övé lett a szombat. Egy asszony, egy családfenntartó nő nyomába ered, aki többféle munkát vállal, csak hogy pénz álljon a házhoz, és a gyerekeinek a lehető legtöbbet adhassa.

Valós történettel lépett rendezőtársa mellé a Cannes-ban Aranypálmát nyert, sőt Oscar-jelöléssel is büszkélkedhető Laurent Cantet. Magányos sétái során egy ház előtt elhaladva arra figyelt fel, hogy a hitbuzgó lakók medencét építenek Szűz Máriának. Egy idős nő lett a film főszereplője, aki minden cselekedetét a Boldogságos Szűz megjelenésével magyarázza. Álmában ugyanis gyakran meglátogatja őt.

Hét nap Havannában, hét történet, hét kiváló rendező. Szkeccsfilm egy országról, egy városról, egy népről, amelyről keveset tudunk. Fidel Castro, Hemingway, cukornádültetvények. A balett bennfenteseinek: Alícia és Fernando Alonso, vagy napjaink sztárja, Carlos Caosta. Tánc, zene, felhőtlen szórakozás.

És fájdalmasan szép pillanatok, amelyeket bárhol, bármikor, bárkivel megélhetünk. Elvégre, ahogy a cigányok koronázatlan királya, Kusturica is mondja, fütyülve a közhelyekre: „Az élet szép.” Még akkor is, ha olykor nem.