Hát

Én testem, én lelkem, én igen nagy vétkem. Egy időben sokat jártam templomba, de aztán meguntam, hogy bűnös vagyok, és ezért kell imádkoznom. Hogy én bűnös, meg romlott. Hát ha én, akkor mindenki. Bár addig nem érik fel észszel, hogy ilyen háttal a felebarátom, ha volna (még egy negyednyi sincsen), pláne annak a felesége biztos nem állna szóba velem, nem hogy még ágyasodni titokban. Lopni se nagyon, inkább csak gyerekként, mikor még nem volt ilyen görbe a hát, nem tűntem fel, így az sem, ha rövidebb lett a bolt egy csokival, később sörrel, cigivel, bevásárlókocsival. Hazudni ritkán, akkor is csak magamnak, nehogy meghallja valaki más, olyanokat, hogy kicsit görbe ez a hát itt mögöttem. Hát aztán? Fölvenni egy meleg ruhát, aztán irány a Cserhát. Isten nevét ritkám veszem a számra, viszont akkor olyanokat tudok mondani sajnos, hogy inkább jobb nem is kimondani itt. Kacsából is a farhátat eszem meg először, talán babonából, hátha az én hátam is olyan szépen feszül majd, mint az ott a tányéron. Eddig semmi eredmény. Próbáltam távgyógyászatilag, de a tévés ember csak azt mondogatta, hogy gondoljak erősen a hátamra. Hát mi a hétszentségre gondolnék én már ötven éve mindennap, mint a hátamra. Nahát, mondják mindig a gyerekek, mikor először látják meg a hátat, amit én sose láthatok, maximum tükörből, de annyira azért nem érdekel a dolog, hogy tükörben nézegessem, mint valami képet.

Harminc éve vagyok a kisváros mozigépésze. Újabban már nem nagyon használjuk az öreg gépeket vetítésre, leginkább csak az üres sörösüvegeket tesszük beléjük, ha jön föl valamiért az igazgató a gépházba. Mondtam is az unokaöcsémnek, aki szintén fel szokott jönni suttyomban sörözni, hogy ne izgulj, majd én tartom a hátam. Annyi filmet láttam a harminc év alatt, hogy a boltba is úgy járok, mint akiről filmet forgatnak. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a görbe hát is csak kellék, egy szükséges részlet a karakter jelleméhez. Csak véletlenül rajtam maradt, mint balek öngyilkoson az élet. Ott baszarintotta el a rendező, hogy a görbeséget sajnos tényleg nem tudom levenni magamról. Akkora kanyar van a hátamban, mint Szendehely és Katalinpuszta között a kettes úton. Zuhanyzáskor biztos szép ívekben veszik a kanyarokat a szappanhabmaradékok, kicsit talán be is dőlnek, hogy legyen valami tartás, ha már így hagyott az evolúció, mint egy üres tányért. Gyakran gondolok arra, hogy háttal állt nekem a teremtő, mikor a világba vezényelt, hogy intézzek magamban valami életszerűt, még ha görbe is ez az élet ilyen háttal. Hát ez van.

De hogy rátérjek a lényegre, mármint a színdarabra, ott kezdődött az egész, hogy a karácsonyi zenés darabot, amit a nyugdíjasok adnak majd elő az óvodásokkal, a néptánccsoporttal, az önkéntes tűzoltókkal és a helyi rockzenekar tagjaival, egy magát rendezőnek nevező helyi bolti eladó akarta dirigálni. Állítólag az eladói szakmája mellé van neki valami rendezői tanfolyama is bizonyítványilag elvégezve, valami ókájés. Az ő ötlete volt, hogy karácsonyi színdarabot kell faragnunk a helyi kulturális lélekállomány erre fogékony elemeinek közreműködésével. Azzal persze nem számolt, hogy az önkéntes tűzoltók kábé annyira vannak a színészettől, mint a legutóbbi égő istálló a tűzcsaptól, vagyis kellő távolságban ahhoz, hogy az istálló szépen lassan porig égjen. A második és harmadik próbán kezdődtek az igazi feszültségek a rendező és a színészek közt. Annál a jelenetnél például, mikor az egyik kisnyugdíjas a stilizált háztetőn ülve mondott monológot arról, hogy szenteste alszik minden betonkeverő, az állatok is jobb hangulatban állatolják magukat a fák között, tehát a fák is sokkal fábbak, mint mondjuk öszszefűrészelve, a rendező vörösen izzadó fejjel csapkodni kezdett. Közben olyanokat mondott, hogy ne tessék haragudni, Mari néni, de úgy tetszik mondani a szöveget, mint egy zárlatos cséplőgép, ezzel az erővel játszhatna mondjuk húskonzervet is, az legalább csöndben van. Miután jó ízesen káromkodva, válogatott mozdulatokkal szétverte a szövegkönyvet az előtte lévő széktámlán, elnézést kért Mari nénitől, aki megszeppenve ült a stilizált háztető azon részén, ahol kezdődött az átmenet a cserép és a pala között. A cserép egy óvatos mozdulattal átment palába. Ez is a rendező ötlete volt. Szerinte ez jól tükrözi a társadalom lélekállapotát, de nem akarta elmagyarázni, csak mondta, a lényeg, hogy mindenki tanulja meg a szövegét, a díszletet úgy is csak a nézőtérről látni jól, a Mari néni elé meg berakunk valami kéményt, mintha a kémény beszélne nyugdíjasul. A tégláknak jobban áll, hogy nem áll nekik jól a művészet. A Mari néninek szegénynek direkte meg lett dirigálva, hogy úgy tessék mondani a szöveget, mintha a nyugdíjat hoznák, de nem. Azt mondta, zavarják a reflektorok, csípi a bőrét a sok kilowatt, ami a lámpákból folyik a háztetőre. A rendező szerint csak bebeszéli, majd hozatott védőruhát a tűzoltókkal, hogy legyen egy kis nyugalom a Mari néniben. Aztán persze mindenki sorra került, a rendező mindenkiben talált hibát, főleg mikor az óvodás középső csoport lánytagjaival akarta elmondatni kánonstílben a Biblia azon részét, mikor a három királyok mennek a csillag után a sivatagban. A csillagot itt egy felülről belógatott stecklámpa játszotta el, amit a pihenő statiszták madzagon húztak a színpad egyik oldaláról a másikig. Volt egy olyan verzió is, hogy a nézőtér fölött is menne egy kört a csillag, de a rendező szerint akkor túl nagy lenne az átélés a közönségben, és neki családja van, mit mondana a fiatal leányrajongóknak, akik elalélnának ettől a rendezői fogástól. ĺgy hát maradt a színpad fölötti rész mint csillagpálya. Csak az volt a baj, hogy a szövegkönyvbe a csillagos résznél folyamatos beszédet kellett írni a királyoknak, mivel túl nagy zajjal ment az aggregátor, ami a csillagba csinálta a fényt. Végül az lett az egyik király szövege a tömjén meg a mirha után, hogy hallgassátok, hogyan zúg az éjszaka, aztán hallgatták, ahogy köhögve-zakatolva zúgott az áramfejlesztő, mint éjszaka. Érezhetően dízelüzemű éjszaka volt ez, mivel véletlenül néhány decit mellétankoltak az angyaloknak öltözött műszakiak. Ez meg az utolsó csepp volt a pohárban, a rendező azt mondta nekem, ő ezt nem csinálja tovább, hogy válogatott barmokkal és antiművészekkel kell neki karácsonyra színdarabot összeállítani. Azt mondta, gépész úr, maga már harminc éve nézi foglalkozás- és iparszerűen a filmeket, rendezze maga a színdarabot, és ezzel kezembe nyomta a szövegkönyv azon részét, amiben a Teremtő úgy rakott bolygókat az űrbe, mint díszeket egy nagy fenyőfára, közben nagy bölcsességeket mondott magában. ĺgy került kezembe a helyi karácsony sorsa. Az első próbán kicsit ijedős voltam, mivel nem szoktam én azt, hogy ha azt mondom a néptáncosoknak, hogy menjenek négykézláb a színpadon, akkor azok négykézláb mennek, csak úgy. Nagy hatalom a rendezőség, az biztos. Viszont okosan nem éltem ezzel vissza, inkább meghagytam nekik, hogy játsszanak, ahogy jólesik. A szövegkönyvben nem változtattam semmit, csak arra kértem őket, hogy a nyugdíjasok játsszanak úgy, mint a nyugdíjasok karácsonykor, a néptáncosok néptáncoljanak karácsonyosat. A tűzoltóktól azt kértem, hogy adjanak utalásokat játék közben arra, hogy veszélyesek lehetnek az úgy hagyott karácsonyi lámpák, a rockzenekar pedig külön számot írt a karácsonyról, olyanok vannak benne, hogy halászlében úszik a város, az angyalok sört büfögnek vissza, nevetnek a pásztorok egy részeg csillagon. Amióta hosszabb pórázon van a karácsonyi műsor, láthatóan Mari néni is nyugodtabb a tető azon részén, ahol a cserép egy óvatos mozdulattal átmegy palába.