Három válás társadalmi összefüggések nélkül

A 2000-ben forgatott Élet mindenáron egészen az Oscar-jelölésig jutott, Kuckók című fanyar vígjátékát Csehországban több mint egymillió néző látta, tavaly bemutatott családi drámájára, a Szép nő, durva helyzetre többen váltottak jegyet, mint a legújabb James Bondra.

Állandó forgatókönyvíró-társa, Petr Jarchovský mesélte egy interjúban, hogy azért írják meg pontosan, mit szeretnének filmre vinni, hogy a forgatás során ön attól bármikor eltérhessen.

Ez valóban így van. Előttem a kész, elfogadott forgatókönyv, én meg nem mindig igazodom hozzá. A végén aztán mégis minden valahogy úgy alakul, ahogy leírtuk. Az alapgondolatot általában hosszasan elemezzük. Vannak motívumok, amelyek úgy vonulnak át a történeten, mint a búvópatak. Hol feltűnnek, hol elvesznek. Ugyanez a figurák közül is nem eggyel megesik. De arra is volt már példa, hogy a vezérmotívum repült ki a forgatókönyvből. A Szép nő, durva helyzet eredetileg három barátról akart szólni, akik egyszer iskolatársak voltak. Egyikük szülei disszidáltak, itthon hagyták a fiukat, és abban reménykednek, hogy előbb-utóbb ő is utánuk megy. A srác azonban mindent elbénázik, és marad otthon, a nagymamájával. Évek múlnak el, amikor találkozik a szüleivel. A forgatókönyv első negyven oldala a három fiú közös gyerekkoráról szólt, a további történetek mind ebben gyökereztek, aztán mégis elhagytuk az egészet. A Plüssmacinál a vágással kísérleteztünk nagyon sokat. Mivel az első vágás után egyikünknek sem tetszett a film, változtattunk a történet időrendi sorrendjén. Lehet, hogy ez a nézőknek nem is fog imponálni, nemsokára kiderül. Lehet, hogy eddig sikeres rendező voltam, a Plüssmaci meg óriási bukás lesz. Eddig érzelmi luxus volt a filmes életem, hiszen minden munkámat szerette a közönség, a szakma pedig jól értékelte. Én személyesen négyszer kaptam Cseh Oroszlánt, de a színészeimet és a munkatársaimat is gyakran díjazzák. Eddig mindig azt csináltam, amihez kedvem volt. Én tényleg a sors kegyeltje vagyok. Erősnek érzem magam és szerencsésnek, hiszen minden évben forgathatok. Mára meg is szokták a nézők, hogy nem múlik el év Hřebejk-film nélkül. De csak azért, hogy nagyobb szenzáció legyen a következő munkám, nem vagyok hajlandó hat évet kihagyni.

Mint Forman. Vagy tizenkettőt, mint Menzel.

Én tele vagyok ötlettel, és most is van három új forgatókönyvem.

Nem értem, miért mondta az előbb, hogy a Plüssmaci akár bukhat is egy nagyot, amikor az első vetítések egyáltalán nem ezt jelzik.

Jó, látta már néhány gimnazista. Ők valóban fetrengtek a röhögéstől, és sokan azzal jöttek hozzám, hogy: „Az én szüleim is ugyanúgy veszekednek, mint a filmben.” De majd kiderül, hogyan érinti mindez azokat a felnőtteket, akik ugyanilyen érzelmi helyzetbe kerültek. Ők nem biztos, hogy hasonlóképpen fognak reagálni. Az igazság, mint tudjuk, szinte belemar az ember lelkébe.

Ön a történelmi igazságokat is ügyesen kezeli. Mindazt, amit a közeli s távolabbi múltból el akart mondani, korábbi filmjeiben úgy tálalta, hogy azok számára is érdekes legyen, akik szenvedő alanyai voltak az adott kor visszásságainak, tehát a saját bőrükön tapasztalták meg mindazt, amit a filmvásznon láttak. Ugyanakkor azok is élvezettel nézik ezeket a filmeket, akik számára az ott látottak csak a szülők elbeszéléseiből rémlenek. Nem véletlen, hogy ezek a cseh történetek elsősorban az itthoni közönség kedvencei, s külföldön csak az Élet mindenáron tudott igazán nagyot durranni.

Mit mondhatnék erre? Petr Jarchovskýval van egy megállapodásunk: kerüljük a kliséket. Még a legkeményebb helyzetekbe is igyekszünk humort csepegtetni. Ami pedig a dramaturgiát illeti, ott kétféle módszert különböztetünk meg. Európait és amerikait. Az előbbi azzal számol, hogy a néző majdnem mindent tud, az utóbbi pedig arra épít, hogy szinte semmit. És ha úgy vesszük, igazuk van az amerikaiaknak, hiszen az egész világ számára készítenek filmeket. A kínaiak semmit sem tudnak a Prágai Tavaszról. Európában fordított a helyzet. A kis országok hatványozottan úgy érzik, hogy a világ semmit sem tud róluk. Amikor az egyik főiskolai osztálytársam az Arte nemzetközi tévécsatorna megrendelésére dokumentumfilmet forgatott az édesapjáról, aki neves festő és zeneszerző volt, úgy kezdte el a történetet, hogy: „Apámmal a Moldvánál sétáltunk, az egy folyó.” Az alapvető információkat ugyanis közölni kell a nézővel, hogy megértse a történetet. A mai fiataloknak, akik felvételizni jönnek a filmművészeti főiskolára, halvány fogalmuk sincs arról, mi zajlott itt ’68-ban, de 1989 novemberéről is vajmi keveset tudnak. Számukra ez ugyanolyan történelem, mint nekünk egykor az első világháború. Az információkat azonban észrevétlenül kell elhinteni a filmben. Az a jó rendező, aki ezt a legjobban tudja. Petr Jarchovskýval nekünk is ez a célunk, de az igyekezet sajnos sokszor a dolgok egyszerűsítéséhez vezet, azt pedig nem könnyű elkerülni. Új filmünk, a Plüssmaci egyébként nem lesz lelki gyógyír azok számára, akiknek a kapcsolata válságba került. Biztosan lesznek nézők, akik a látottak miatt feldúlt lélekkel hagyják majd el a mozit.

Még akkor is, ha tudják, hogy a statisztikai adatok szerint Csehországban minden második házasság válással végződik.

Főleg a férfiak lesznek letörve. A Plüssmaci ugyanis inkább a nők filmje. A férfi szereplők, bár egyikük sem Jarchovský mása vagy az enyém, tele vannak kétellyel, dőreségeikkel, öniróniájukkal pedig megmosolyogtatóak egy kicsit. Három hősünk a középnemzedék értelmiségi rétegéből került ki. Orvos az egyik, diplomata a másik, galériatulajdonos a harmadik. Házasságuk krízisét mind a három pár másképpen igyekszik megoldani. Az egyik örökké veszekszik, csapkod, kiabál, veri az asztalt, a másik ad a látszatra, elhidegülésükről sokáig nem tud senki, a felszínes harmóniát kifelé igyekeznek tartani. A férj továbbra is szereti művelt, érzékeny feleségét, csak éppen képtelen lemondani szexi barátnőjéről, akivel olyan érzéki kalandokba bocsátkozhat, mint otthon soha. Az arisztokratikus modorú diplomata házassága pedig már rég holtponton van. Moralizálni azonban semmiképpen nem akartunk a filmben. Sokkal inkább az érdekelt, miképpen éli meg az ember, ha romokban a házassága, képes-e helyt állni egy ilyen kapcsolatban, főleg, ha a válás gyerekeket is érint. Az egyik legjobb jelenetnek pedig azt érzem a filmben, amelyben a két jó barát, akik már túl vannak a váláson, harmadik társukat faggatják, mi a helyzet náluk. Ő pedig azzal utasítja el őket, hogy. „Semmi közötök hozzá!” És ma, amikor a bulvárlapok az ismert személyiségek magánéleti titkaiból élnek, nagyon érdekesen hangzik egy ilyen mondat. Nem is az fontos, hogy hiúságból vagy kétségbeesésből hangzik el, hanem az, hogy a kíváncsiskodást, a mások életében való gátlástalan vájkálást igenis képes visszautasítani valaki. Van ebben számomra tiszteletre méltó következetesség is, hogy az ember nem árusítja ki a legbelsőbb érzelmeit.

Három házasság, három válás. Ki a dominánsabb ezekben a történetekben: a férfi vagy a nő?

Eleinte úgy tűnik, hogy a férfi, a történet során azonban kiderül, hogy az ő pozíciója is csak illúzió. Mind a hárman túl vannak már a negyvenen, ugyanabban a városban élnek, csak a magatartásuk, a felfogásuk, egymáshoz és az élethez való viszonyuk különböző. Hogy melyikük lesz igazán rokonszenves a nézőknek, azt nem tudom meghatározni. Lehet, hogy ugyanaz a személy, akit sokan kedvelni fognak, mások számára egyszerűen elviselhetetlen lesz. A mi viszonyunk is állandóan változik feléjük. Emlékszem, mit mondott Pavel Landovský, az ismert prágai színész, miután megnézte egyik korábbi filmemet, a Pupendo Irány a tenger!-t, amelynek végső kicsengése az, hogy mi, csehek döntő helyzetekben bizony sokszor homokba dugjuk a fejünket. A struccpolitika valahogy jellemző lett ránk. Landovský pedig azzal jött hozzám, hogy: „Nálunk sem mindenki ilyen.” Persze, hogy nem, feleltem. Sem ön, Landovský úr, sem Václav Havel nem ilyen. Ez a film nem önökről és nem a rossz komcsikról szól, hanem a struccpolitikát folytató emberekről. A szobrász nem szereti a kommunistákat, mivel lehetetlenné akarják tenni az életét, de valahogy mégis átevickél köztük, a hiúságát legyezgeti, hogy róla beszél Amerika Hangja, ugyanakkor ez nem kis gondot is jelent számára. Azokban az években üldözték a disszidenseket, miközben a rendőrök is tudták, hogy az igazság az ő oldalukon keresendő. A nyolcvanas évek rendőrségi kihallgatásai mind ebben a szellemben folytak. Tizenöt éves koromtól fogva nem találkoztam egyetlen olyan emberrel sem, aki az akkori politikát komolyan vette volna. Amikor az iskolarádióban bejelentették, hogy meghalt Leonyid Brezsnyev elvtárs, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, az egész osztály tombolva tapsolt.

Visszatérve a Plüssmaci főhőseire: már a forgatókönyv írása során is ambivalens viszonyba került velük?

Végig, kezdettől fogva hol így, hol úgy éreztünk velük szemben. Eleinte tetszett, ahogy az adott figura viselkedett, később már valósággal az idegeinkre ment. A színészek segítségével azt akartam elérni, hogy a film úgy legyen szórakoztató, hogy közben az igazságából, a hitelességéből se veszítsen. Azok, akik „érdekeltek” a témában, ott legbelül nem biztos, hogy jól fogják érezni magukat, miközben a másik tábor, akiket ez nem érint, felszabadultan szórakozik majd a moziban.

Honnan jött az ötlet, hogy most a férfi-nő kapcsolatot, pontosabban három házasság történetét veszi górcső alá?

Petr Jarchovskýval mi mindig olyan témát választunk, amely kettőnk életében is vissza-visszatérő kérdéseket vet fel. Amikor a rock’n’rollról álmodoztunk, leforgattuk a Süvölvényéveket. Amikor Petr Šabach novelláin szórakoztunk, belefogtunk a Kuckókba. A Plüssmaci története azzal kezdődött, hogy egyre több barátunk házassága futott zátonyra, s bár előre láttuk a bajt, nem figyelmeztettük őket. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Plüssmaciban az élettapasztalatainkat árusítjuk ki, vagy azt a fajta alapállást, hogy „mi már régóta tudtuk, hogy ennek a házasságnak vége, csak nem akartuk mondani”. Nem. Itt a karakterek izgattak bennünket. S bár a történet ma játszódik, szélesebb társadalmi összefüggéseket felesleges lenne keresni benne.

Nemzedéktársai közül sem Jan Svěrák, sem David Ondříček, sem Saša Gedeon nem forgat annyit, mint ön. Pedig forgatókönyvben ők sem szenvednek hiányt. Svěráknak ott a papája, Ondříček és Gedeon szerzői filmeket készítenek, tehát „önkiszolgálóak”, maguk írják a forgatókönyvet.

Téves felfogás azt hinni, hogy nem lehet évente forgatni. Clint Eastwood hetvenhat évesen egy év alatt két nagyszabású háborús filmet rendezett, abból az egyik japán nyelven készült. Jarchovskýval és Šabachhal mi mindig egyszerre több anyagon dolgozunk.

Formanhoz hasonlóan, aki legutóbbi filmjét Goyáról, a spanyolok egyik legnagyobb festőjéről készítette, ön is választhatna valakit a cseh képzőművészek közül, akinek az élete már rég mozivászonra kívánkozik.

Van egy történet, amely régóta foglalkoztat. Egon Schiele sorsa. Jelentős festő volt ő is, itt élt Český Krumlovban, és sokak szemében volt szálka. Lenyűgözőek a képei, a halála pedig egyszerűen döbbenetes. Spanyolnátha vitte el az első világháború utolsó hetében. A sikert szerencsére megélhette még, hiszen hatalmas kiállítása volt Bécsben. Nagyon nehéz megírni egy ilyen történetet.

Nyilván van már egy másik a tarsolyában.

Nem is egy, hanem három. Azt ugyanis már rég megtanultam, hogy nem elég egy vasat tartani a tűzben. Ha három könyvvel állok forgatásra készen, akkor hamarabb elkezdhetem valamelyik filmet. A három közül kettőt Jarchovskýval írtunk, az egyiket Šabach novellái alapján. A másik egy lélektani dráma, mai történet, valahogy mégis közel az Élet mindenáron alapképletéhez. S amivel bizonyára sokakat meglepek: Michal Vieweggel, napjaink egyik legfelkapottabb cseh írójával már nyolc éve beszélünk egy történetről, amely a házasság és a szexualitás kölcsönhatására épül. Már nem vagyunk kezdők. Jarchovský mindig jelen van a forgatáson, a színészek pedig készek az improvizálásra, vagy a helyben megszületett ötletek megvalósítására. Remélem, a Plüssmaci fogadtatása újabb lendületet ad majd a munkánknak.