Gyimesi: verjen meg az Isten, ha seftelnék a magyar ügyekkel

A koronavírus-járvány leterheli a kormányt és a koalíciót, de azért nem fagyott be a politikai döntéshozatal, készülnek a reformok. A kisebbségi jogok és intézményrendszer kapcsán viszont csend van. Elvesznek a nagy tervek a süllyesztőben?

Biztosan sor fog rájuk kerülni. Amit nem látni, az az, hogy ezeken a kérdéseken én a háttérben elég komolyan dolgozom. Sikerült például elintézni, hogy a kisebbségek nyelvén is beszélhetnek majd az útjelző táblák, ami szerintem nagyon fontos lépés a nyelvhasználatunk bővítésében. Nyár óta dolgoztam rajta, és sikerült úgy elrendezni, hogy nem kell hozzá törvénymódosítás.

Elvileg eddig sem kellett, ezt már a Híd is bejelentette két éve, csak nem lett belőle semmi.

Most egy új szabályozás született, mely teljes mértékben összhangban van a kisebbséginyelv-használati törvénnyel és a belügyminisztérium irányelvével. Ennek alapján a közlekedési minisztérium a napokban kiad egy belső szabályzatot, ami lehetővé teszi ezeknek a tábláknak a kihelyezését. Az ehhez vezető út nem volt rövid, tárgyaltunk a belügyminisztérium és a közlekedési minisztérium alkalmazottaival, végül pedig kiderült, hogy elég lesz egy belső irányelv. Szóval még a közlekedési minisztériumra várunk, és kikerülhetnek a táblák.

Ez azonban csak a töredéke azoknak a terveknek, amelyeket korábban hangoztatott. Elég lesz mindenre egymagában?

Elég nehéz. Mondok egy friss példát: be szerettem volna nyújtani egy törvényt, egy új emléknapot szeretnék, április 12-ét, a kitelepítettek és elhurcoltak emléknapját. A saját klubomban a javaslat 100 százalékot kapott, és nem volt ellenvetése az SaS-nek és a Za ľudínak sem. Úgy tűnik azonban, hogy Kollárék vétózni fogják. Szóval igen, sokkal könnyebb lenne, ha egy magyar párt nyújtaná be ezt a törvényt koalíciós partnerként, így más lenne a tárgyalási pozíció. De még így is olyan dolgokat teszek témává, amit a Híd például négy éven keresztül még csak ki sem nyitott. Szóval néha elég vagyok, néha nem.

De a tábla és az emléknap is egyfajta gesztus, nem rendszerszintű változtatás. Hiszen a nyelvhasználat és a Benes-dekrétumok kapcsán is van még tartalék az államban, és akkor még nem beszéltünk ezeknél nagyobb horderejű dolgokról.

Minimum abban hatékony voltam, hogy a közbenjárásom révén leálltak a kisajátítások az elmúlt hónapokban rezonáló telekügyek kapcsán. Ha akkor nem lépek közbe, akkor ezek folytatódnak. Rendszerszintű változás nem történt már csak azért sem, mert Mária Kolíková igazságügyi miniszterrel azóta sem tudtam beszélni, az igazságügyi reformon dolgozott. Nála látok egyébként egyfajta nemakarást is, nem igazán hajlik arra, hogy megoldja a kérdést. Ha a kisebbségek jogállásáról szóló rendszerszintű változásról beszélünk, erre szolgál majd a kisebbségek jogállásáról szóló törvény, amin már szívesen dolgoznék, de kell hozzá egy bizonyos háttér, ami még nincs meg. A miniszterelnök megállás nélkül a koronavírussal foglalkozik, minden más téma a háttérbe szorul.

Egyeztet erről másokkal is? Van egy kisebbségügyi kormánybiztos, itt vannak a magyar pártok, amelyeknek szintén vannak terveik és elképzeléseik, akár készen is. Zöldmezősen akarja megvalósítani a törvényt?

Én mindenkit be szeretnék vonni, a kormánybiztost és a magyar pártokat is, de a civil szervezeteket is tárt karokkal várom. Ezt nem Gyimesi Gyuri fogja megírni, és lecsapni az asztalra, azt szeretném, ha közös munka lenne, és mindannyian mögé tudnánk állni. Ám kell egy rajtpisztoly, de a koronavírus miatt ezt még nem kaptuk meg.

De miért nem lehet ezen már most elkezdeni dolgozni?

Bukovszky László kormánybiztossal már többször találkoztam, ő is folyamatosan erről kérdezi a kormányhivatal vezetőjét, illetve a miniszterelnököt is, ám nem kapott még választ. Az idő viszont tényleg elszaladt, már most késésben vagyunk. Én ezt már a jövő év elején nagyon szívesen a kezembe venném.

Na de mi kell ahhoz, hogy elkezdődjön a munka? Miért kell ehhez a kormányhivatal, vagy Igor Matovič bólintása?

Mert kell hozzá egy intézményi háttér is, ami még nincs. Amikor először beszéltem erről a miniszterelnökkel, az volt az elképzelése, hogy a törvénykezésért felelős miniszterelnök-helyettes fogja segíteni a munkát, ám ezt elutasítottam. Nem hiszem, hogy egy ilyen jellegű törvényt meg tudna írni olyasvalaki, aki nem ebben él. Szívesen vettem volna, ha a törvényt a kormánybiztossal írjuk meg, de erre még mindig nem került sor.

Mi az akadálya? Miért lebeg a terv a semmiben, ha tulajdonképpen egy bólintáson kívül minden megvan hozzá?

Egyrészt érvényesek a járványügyi korlátozások, melyek miatt hatnál többen nem találkozhatunk. Másrészt nem lehet úgy törvényjavaslatot benyújtani, hogy azt mindenki nem hagyja jóvá . A koalíción belül szabályok vannak arra, mikor, hol és hogyan nyújthat be egy képviselő egy törvényjavaslatot – ha én ezt csak úgy benyújtom, úgy járok, mint az egyik képviselőtársam, aki most szinte persona non grata a klubon belül. Ahhoz, hogy elkezdjük a munkát, kell egy kis támogatás, valamint egy kis enyhítés a járványügyi szabályokon. Nem azért nem kezdjük el, mert valakinek nincs kedve hozzá, és nincsenek más politikai okai sem. Tudatában vagyok annak, hogy a törvényt minél hamarabb le kell tenni az asztalra, mert a koalíción belül is ingoványos a helyzet. Minél hamarabb elfogadjuk, annál jobb.

Mit kellene tartalmaznia a törvénynek?

Kisebbségi tanácsokat szeretnénk létrehozni minden egyes településen, ahol a kisebbségi lakosság aránya nem éri el a 65-70 százalékot – és lenne egy megyei szint is. És létrehoznánk a törvénnyel a kisebbségi hivatalt is. A kisebbségek így hozzá tudnának szólni minden egyes dologhoz, ami őket érinti. Valamint kibovítenénk a kisebbségi nyelvhasználatot a megyékre is.

Az tiszta már, milyen jogköröket kapnának ezek a tanácsok, és kik kerülhetnének bele?

Az én elképzelésem az, hogy a tanácsoknak választott tagjai lennének, ehhez létre kellene hozni egy adatbázist, kisebbségi listát, ezekre feliratkozva lehetne jelölni a tanácsokba. Az, hogy a tanácsoknak milyen kompetenciái lennének, még tárgyalások témája lesz, nagyon sok múlik majd a koalíciós partnereken.

De ez egyfajta párhuzamos döntéshozó struktúra lenne, melynek mondjuk politikusok lennének a tagjai, vagy valami más?

Nem lenne döntéshozatali kompetenciája, tanácsadó szerepe lenne. Úgy működhetne, mint a jelenlegi önkormányzatok mellett működnek a bizottságok. Az én elképzelésem szerint kötelezően véleményeznék azokat a törvényeket, melyek érintenék a kisebbségeket. De ez az én elképzelésem, minden kompetencia további vita tárgya lesz. Nekem ez az elképzelésem, másnak lehet más – a nap végén úgyis a parlamentnek kell jóváhagynia a törvényt. De ha a törvény gerincéről, lényegéről akarunk beszélni, az ez lenne. Intézményi szinten jelenleg nem teljesül az az alkotmányos jogunk, hogy hozzá tudjunk szólni minden dologhoz, ami minket érint.

Ha egy ilyen törvényt ilyen nehézkes megalkotni, akkor mennyi esélye van egy olyan zöldmezős projektnek, mint a kisebbségi hivatal?

Ott, ahol van akarat, ott gyorsan létrehozni hivatalokat. Idén vadonatúj bíróság is létrejött – ha az nem volt gond, akkor egy kisebbségi hivatal megszervezésével sem lehet.

Egy igazságügyi reform súlya azért nagyobb, mint egy kisebbségi reformé.

Nem gondolom, hogy Szlovákiában bármely politikus ne venné komolyan az egymilliós kisebbséget. Ez a hivatal az összes kisebbséget szolgálná. Ezért nem gondolom, hogy ezt könnyedén elvetné bárki, vagy nem szavazná meg valaki a hivatal létrehozását.

A szlovák politikusok azonban saját bevallásuk szerint sincsenek teljesen tisztában a kisebbségek problémáival, és sokan gondolják úgy, hogy ez már meg van oldva.

Én is azzal találkozom, hogy mit akarunk még, hisz vannak iskoláink, meg egyetemünk. Ezért látom az óriási esélyt arra, hogy elmondjuk, mi ennek az országnak másodrangú állampolgárai vagyunk. S minél többet fogjuk ezt hangoztatni, annál könnyebben fogadtatjuk el azokkal, akik nem hisznek nekünk, hogy igenis, vannak reális, létező problémáink. Amikor arról beszélek, hogy az alkotmány preambulumát meg kellene változtatni, ezek az emberek szörnyedt képet vágnak, pedig a világon semmi problémájuk sincs a kisebbségekkel. Nem tudják megérteni azt, hogy a preambulum másodrangúsít minket. Amíg nem beszélünk arról, hogy kollektív bűnösség elve szerint kobozzák el a vagyonunkat, amíg mi ezt nem hitetjük el a saját magyarjainkkal is, addig nehéz dolgunk lesz. De ha elhitetjük velük, hogy ezek reális problémák, akkor nő nyomás a szlovák pártokra, és látok rá esélyt, hogy előrelépjünk, és valós lépésekkel valós megoldásokat érjünk el.

De hiszen a szlovákiai magyar etnikai politizálás abszolút vezérlő elve volt mindez az elmúlt évtizedekben, összefonódott vele, minden ekörül szerveződött. Mi más most? Mi vinné rá a szlovák politikusokat, hogy másként tekintsenek erre?

A szlovák politikusok megszokták, hogy a magyarok zöme szlovák pártokra szavaz. Szerintük a magyaroknak már nem fontos a nemzeti hovatartozásuk, vagy hogy etnikai pártra szavazzanak. Ez csak azért van, mert a mi magyarjaink beletörődtek abba, hogy másodrangú polgárok. Nekik természetes, hogy szlovák pártra szavaznak, ha a magyar kínálat nem olyan, mint amit elképzeltek. Ez a magyar pártok politizálásának problémája is, annyira el vannak foglalva önmagukkal, hogy nem marad idejük a választóikra.

De most ön is a politikához, politikai képviselethez köti a kisebbségi jogokat. Pedig azoknak alapvetően pártállástól függetlenül kellene egy demokratikus jogállam természetes részét képezniük. Nem itt kéne inkább változtatni? Biztos az ilyen „politikai nyomásgyakorlás” az út?

Máshogy nem lehet elérni, mert a törvényhozás a politikához van kötve. Addig, míg a magyar kártyával politikai pontokat lehet szerezni, addig ez nehéz kérdés lesz számunkra. Mi is tehetünk erről, hogy ez így van. Nekem nagy kihívás, hogy a magyarból legyen ismét büszke magyar. Nekünk, politikusoknak nagyon sokat kell ezért tenni, és el kell hitetni az emberekkel, hogy lehet úgy politizálni, hogy ezért a politikus nem vár el semmit, hogy nem sefteli el az ember bizalmát. Verjen meg az Isten, ha én ezt valaha megteszem.

Igor Matovič legutóbb a Csemadok kapcsán nyilvánult meg kisebbségi kérdésben – akkor támogatást ígért a szervezetnek. Ezt sokan értékelték úgy, hogy ad hoc gesztus, és politikai pontszerzés volt a cél, egyfajta mézesmadzag a magyar szavazóknak. Erről van szó?

Nem. A Csemadok finanszírozásában egyelőre semmi sem változott. Én azon a találkozón nem voltam ott, ahol ez elhangzott, annyit tudok, amit a médiában olvastam. Egyszer azonban beszélgettem Natália Milanová kulturális miniszterrel, aki szintén nem tudott mondani semmit a dologról. Én úgy tudom, azóta sincs előrelépés ebben a kérdésben. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a jövőben nem változhat a dolog.

Figyeli az MKP, a Híd és az Összefogás pártegyesítési kísérletét?

Szerintem ez az egyetlen út ahhoz, hogy legyen magyar politikai képviselet a parlamentben. A legfontosabb kérdést azonban szerintem alábecsülték – ez a szlovák pártokhoz való viszony. A Most-Híd politikusai úgy rugdosnak minket, ahol érnek, az MKP-nak pedig megint teljesen más hozzáállása van velünk kapcsolatban. De szurkolok, hogy sikerüljön nekik, hogy leköszörüljék az éles sarkakat, és legyen a szlovákiai magyarságnak egy méltó politikai képviselete.

Ön nem tagja az OĽaNO-nak. Szándékozik beszállni esetleg ebbe a projektbe?

Nem vagyok az OĽaNO tagja, de a frakció tagja vagyok, koalíciós képviselő, és ez így is fog maradni. Olyan politikát akarok képviselni, amelynek az alapelve, hogy magyar magyart nem mocskol. Ebből mindenkinek elege van, félre kéne tenni egyszer és mindenkorra. Én az egyesített magyar pártot partnerként kezelem majd, nem politikai ellenfélként.

Hogyan látja Szlovákia és Magyarország kapcsolatát? A legutóbbi vétóvita és a jogállamisági mechanizmus kiélezhette a viszonyt, Magyarország elég komoly bírálatokat kapott a szlovák diplomáciától.

Én nagyon sajnálom Szlovákia és a külügyminiszter álláspontját, mert az nem az enyém. Üzentem is neki a Facebookon keresztül: figyelmébe ajánlottam, hogy ha már a jogállamiságért bírál, akkor Szlovákia ne fossza meg állampolgárait akaratuk nélkül az állampolgárságuktól, ne tekintsen másodrangú állampolgárként a kisebbségekre, ne fossza meg őket a vagyonuktól 75 éves törvények alapján, és ne alkalmazza rájuk a kollektív bűnösség elvét. Az ilyen kijelentések akár a V4-es szövetséget és Szlovákia külpolitikai súlyát is károsíthatják. Ha valaki azt gondolja, hogy a V4 kritikája, vagy cserbenhagyása miatt majd le tudunk ülni a németekkel vagy a franciákkal egy asztalhoz, akkor nagyon téved.

Ez a koalíció a jogállamiság visszaállításának szlogenjével jött létre. Az előbbiek fényében nem skizofrén állapot önnek, hogy továbbra is a koalíció tagja marad, ha az állampolgárság ügyében például nem következik előrelépés?

Az előbb azt mondtam, verjen meg az Isten, ha valamilyen okból elhajlok a mi magyar érdekünktől. Ha a helyzet azt kívánja, hogy kritizáljam a külügyminisztert, akkor ezt nagyon hangosan meg fogom tenni. És ha ki kell állni azokért, akiknek a Benes-dekrétumok alapján elveszik a vagyonát, azt is meg fogom tenni, akár tetszik a miniszter asszonynak, akár nem. Ha a parlament elé kerül az állampolgársági törvény, és nem lesz benne az, amit mi szeretnénk, azaz hogy állítsuk vissza a 2010 előtti állapotot, annak is hangot adok. Ez nem skizofrén helyzet, mert nagyon sok mindennel azonosulok ebben a koalícióban, de az előbb felsorolt ügyekben Szlovákia nem jogállam. Meg fogom nevezni azokat a dolgokat, amelyeket a kormány nem csinál jól.

A magyar pártok most hangosan bírálták a kormányt a tervezett „iskolaoptimalizálás” miatt, komoly kommunikációs káosz volt ebből. Ez is egy olyan dolog, amit ön is bírál?

Egy kicsit meg is előztem a magyar pártokat, én Filip Mónika oktatási államtitkárt már a pénzügyi parlamenti bizottság ülésén konfrontáltam ezzel, mikor az óvodákról volt szó. Akkor azt mondtam neki, hogy ha egyetlen magyar iskolának is bántódása esik, akkor garantálom, hogy sokadmagammal ordibálok majd az ablaka alatt. Erre azt válaszolta, hogy garanciát vállal arra, hogy a kisebbségi iskolákra külön figyelmet fordítanak, és nem fenyegeti őket a probléma. Viszont ismerve Filip Mónikát, nagyon oda kell figyelni, hogy ez a válasz reális-e, mert volt államtitkárként két olyan kijelentése, amit én sosem mondanék ki. Ilyen volt, hogy a szaktantárgyakat szlovákul kéne tanítani, vagy az, amit a speciális iskolákkal és a nyelvtudással kapcsolatban mondott.

Filip Mónika mindkét kijelentését megmagyarázta és pontosította.

A bizalom nem száz százalékos. Érdekes, hogy akárhányszor kimond egy ilyet, kétszer-háromszor módosítják a sajtóhírt, mert állítólag félre van magyarázva. Ez sem lehet olyan nagyon nagy véletlen.