Gulyásszabadság pedig nincs

Olvasom egyetlen napilapunkban, hogy: „Csalódást okozott ’89. A közvélemény-kutatást 29 országban – közép-európai országok és a Baltikum, délkelet-európai országok és a volt Szovjetunió tagállamai – 29 ezer ember megkérdezésével tavaly augusztus és október között végezték el. A közép-európai régió és a balti országok lakosságának mindössze 42 százaléka véli úgy, hogy ma jobb a gazdasági helyzete, mint 18 évvel ezelőtt, és kevesebb, mint 35 százalékuk elégedett a politikai helyzettel.” És hogy „Magyarország a legelégedetlenebb a kelet-közép-európai térségben.” Szó, ami szó, ebből alapjában véve négy dolog derül ki nagyon gyorsan. Egy: az emberek nem vágynak a szabadságra. Kettő: anyagi jólétre vágynak. Három: nem igazán fogják fel a kettő közötti különbséget. Négy: rövid távú az emlékezetük.

Vegyük sorra: Ad 1 és 2: Ha valaki előbbre tartja az anyagi jólétet – lásd a számokat –, akkor az ugye úgy viselkedik, mint a viccben anya és lánya, akik a fiúgyermeknek magyarázó apa kérdésére, hogy ennyi meg ennyi pénzért hajlandóak volnának-e bárkivel közösülni, egy magasabb összegnél igent mondanak. A vicc tanulsága szerint elméletileg csurran a családnak egy magasabb összeg, gyakorlatilag van két kurvájuk. 1989-ben ezek szerint elméletileg megdőlt egy erkölcstelen rendszer, gyakorlatilag kinyitott egy új kupi. Érthető persze, hogy mindenki szeretne végre jól élni, elméleti hedonistaként én sem zárkózom el, sőt vehemensen támogatom e szép eszmét, csak hát minden normális, számolni tudó ember sejthette, hogy a szabadságnak ára van. A szabadság – szólás-, útlevél, szabad kereskedelem, vállalkozás lehetősége, orvosválasztás és egyéb jelentéktelennek tűnő, ma már apróságok... – nem kéjutazás. Mámoros is, vezet is valahová, sokszor kéjelgünk benne, de nem kéjutazás. Ad 3: nem azonos a jóléttel. A szabadság, bizony, fárasztó meló. A miénk, nem lehet csak úgy megszabadulni tőle, el lehet adni, de ahhoz is fizetőképes kereslet kell, s azt meg kell találni. A szabadság döntési lehetőség. Nem sült galamb. Csak néha, ha már előzőleg megsütöttük. Elnézést az illúziórombolásért, lehet, szólni kellett volna ’89 előtt, hogy ne strapáljuk magunkat, de most már szinte viszszavonhatatlanul ez van. Petőfi sem reklamálhat. Ad 4: Bezzeg, amikor volt KGST alapon egyenlőségparódia viszonylagos anyagi jóléttel (én azért az üres üzletek előtt kígyózó-morgó sorokra is emlékszem...), biztos havi fizetéssel (államadósságból), szóval gulyás- vagy haluskaszocializmus, amikor évente kétszer utazhattunk (már aki kapott útlevelet) Magyarországra, amikor csempészni kellett minden használható árut, amikor Pistike csak azt tanulhatott, amire a párttitkár bizonyos juttatások fejében rányomta a pöcsétet – akkor meg az nem tetszett, s a rothadó kapitalizmusba vágyott a népség. Most, hogy a rothadó kapitalizmusban vagyunk, büdös? Hogy nem ilyen lovat akartatok? Globális sorry. Igen, a szabadság nem testvériség, nem gazdagság, nem is egyenlőség. A szabadság egyszerűen szabadság. Tanulás. Meg kell tanulni élni benne, vele. Ezen a vizsgán nem lehet csalni. Elméletileg. Gyakorlatilag pedig van egy csomó kurvánk. Ja, és akinek nem tetszik, nyitva áll Fehéroroszország, Kuba és az egyik Korea. Ott ma is megvernek, bezárnak, megnyomorítanak a létező és visszasírt szocializmus nevében. Gulyás ott sincs. Kell ez nektek? „Ez a kérdés, válasszatok...”