Gondolatok a könyvről

A világsajtó újabb szenzációval szolgál a könyvpiacról! Megjelent az új – immár hatodik – Harry Potter-regény, de megjelenését botrány előzte meg: addig csak két ember olvashatta – valószínűleg a kiadó és a szerkesztő –, a címlap tervezője se, a grafikus utasítás szerint készített címlapot. Ám néhány példány valamiként kikerült a szigorúan őrzött raktárakból. A kiadó feljelentést tett, s azonnal összeült a bíróság. Olyan ítéletet hozott, hogy akik „korán” megszerezték Harry Pottert, nem olvashatják el, ha pedig már elolvasták, nem beszélhetnek a tartalmáról! A furcsa ítélet azért született, hogy – a kiadó terveinek megfelelően – a megjelenés órájában és perceiben a mű minél eredményesebben robbanhasson be a világ könyvpiacára.

A könyvek rejtélyes sorsa felett töprengve az írásbeliség múltját kell felidéznünk. Gutenberg János mainzi polgár a 14. század közepén nem sejthette, hogy a nyomtatás feltalálásával sajátos galaxist teremt, a sokszorosított szöveg világegyetemét. Az írott betű kozmoszát. Találmányát anyagi haszon reményében hozta létre, búcsúkon való árusítás céljára fametszeteket, szentképeket akart sokszorosítani. Gutenbergnek tehát inkább gazdasági és anyagi céljai lehettek, semmint magasztos kultúrateremtő elvei. Az sem véletlen, hogy az első nyomtatott könyvek a vallás és az egyház céljait szolgálták, jelezve, hogy az új technológia a hatalom eszközének kínálja fel magát. Igaz, forradalmi sikerét mégis az egyházi dogmatizmus ellenében érte el: elindította a reneszánszot és diadalra vitte a felvilágosodást. Mintha a könyv arra lenne hivatott, hogy forradalmi módon új eszméket képviseljen. Feltételezett „titkait” kutatva legalább ötezer évre kell visszatekintenünk. Egészen az írás születéséig.

Valamilyen módon a szellem anyagiasul, az írás által képes megőrizni a gondolatot. Az irodalomtudomány egyik kulcsfogalma: a jel. A jel valóságot absztrahálva megjelenítő fenomén, akárcsak a szó, a beszéd és – a betű. Az idők végtelenéig képes őrizni tartalmát. Minőséget jelöl és önálló életet él. A jel révén született az írás. S az ige testté lett. Felfogható érzéki és értelmi viszonyt teremtett az anyag és a szellem között. A betű révén lett a szöveg. Közelmúltban elhunyt „...prófétája, a francia Jacques Derrida, az algériai származású zsidó misztikus így fogalmazott: a szövegen kívül nincs semmi.” (Ungvári Tamás). A szöveg útja a jeltől-írástól a könyvig több évezredes. Kezdetben egyiptomi agyagtáblák, Hammurabi babilóniai király kőoszlopra vésette törvényeit, Mózes is kőtáblákon kapta a teremtőtől a Tízparancsolatot. Aztán föníciai papiruszívek és tekercsek, az alexandriai könyvtár pernyévé hamvadt kötetei, finoman cserzett állatbőrök és pergamenlapok, jöttek arab, görög és római írásjelek, majd latin betűk, melyek az európai szellemi kultúra és írásbeliség jelentős hányadát jelenítik meg. Leáldozik az ókor, a középkor évszázadai, míg a könyv mai alakjában megszületik. Története bizonyítja: a szöveg nem „csak” tudás, több annál: alapvetően teremtés, már-már törvény!

Mai könyveink „titkát” vizsgálva bonyolult ellentmondásokkal találkozunk. Olyan metamorfózis ment végbe e téren, melynek negatív lenyomata (is) van. Szépek a mai könyvek, minőségi áru mindahány, szupertechnológiával, kiváló papírra nyomják. Mátyás király kódexeinek kései rokonai lehetnének, ám azokat emberi kéz alkotta meg, ezeket pedig gép gyártotta. Jó nézni őket, s valami mégis nyugtalanít. Emlékszem az ötvenes évek elejére, az antikváriumi izgalmakra a könyvínség idején. A század eleji könyvek igényteleneknek tűntek, mégis varázsosak voltak. Például Karinthy: ĺgy írtok ti, második kiadás. Szecessziós forma, olcsó papírkötés. Modern Könyvtár, szerkeszti Gömöri Jenő. Izgalmas kézbe venni. Archaikus ízekkel, nemes sejtésekkel gazdag, mintha éreznénk benne az alkotóerők remegését, a rendkívüliséget. Az írás pátoszát sugallja, oly egyszerű s mégis titokzatos! Puritán könyvek, nem hivalkodók. Kezdő géniuszok szürke remekei, Ady, Kosztolányi, Móricz, Illyés igénytelennek tűnő könyvei, mégis fényektől derengenek. Az idő tenné, az irodalomtörténet s amit róluk tudunk? Az is, de még valami. Valamilyen módon az alkotó egyéniség szerény önérzete. Az írás lényegét sugallják. Mintha elemi erő lenne bennük, a könyv spirituális hatalma. Az írott szöveg elemi komolysága. Nem a pompás formában nyilvánul meg, hanem a mögötte munkáló s a lényeget kutató akaratban, a felfedező és a jelenségeknek nevet adó gondolatban. Érezzük, tudjuk, a szerény külső nemes belsőt takar. Az önazonosságot, az elhivatottság stigmáját, az egyéniség pecsétjét őrzik.

Nem azért halmozom a fogalmakat és jelzőket, hogy fontosságukkal állításaim hitelét növeljem, hanem hogy minél teljesebben érzékeltessem annak a benső értéknek a természetét, melyet a könyv rejtélyének, jószerével titkának neveztem. Az ősnyomtatványok és a régi könyvek is hordozzák ezt a titkot, növelik a rejtelmet. Archaikus betűik és durva papírjuk meghat, körülményes címük és nyelvi cirkalmakkal megfogalmazott, kacskaringós ajánlásaik, hosszú és alázatos köszönéseik az írói lét komolyságára, az írás értelmére és a könyv különös – ontológiai – természetére utalnak. Képtelenségnek tűnhet, mégis: mintha a szerénység és nemes egyszerűség növelné az írás súlyának és elhivatott szerepének az esélyeit!

Mai könyveink tehát úgy pompásak, ahogy vannak. Jellemző vonásuk a formaszépség és a műszaki tökély. De miből csírázik az aggodalom, mit sutyorász a balsejtelem? Mintha alapvető és érdemi metamorfózist jelezne. Hogy a csinos külső valamiféle új jelenséget fedne. Mintha az igazi értékek rovására több lenne a külsőség és másodlagosság. Nem a csalóka álminőség, hanem az eltanult és kisajátított, a reprodukált és sokszorosított érték. Burjánzó ismeretterjesztés, kevés igazi felfedezés.

Hatalmas könyvesbolt kirakatát nézegetem a Széplak utca elején. Marketingtörvények szerint elrendezett könyvhalmok, üzleti szempontoknak alávetett termékek, konzumszükséglet a könyv, hasznos tárgy. Mintha kevésbé lenne szellemi fenomén, inkább jövedelmező termék. Képlékeny érzést kelt, alaktalant, mint az amőba, a gondolat szorításából kifolyik, mint ujjaink közül a forrásvíz, nincs rajta biztos fogás. De hát miért ne lehetne a könyv nyomdai remek, hogy könnyebben eladható legyen? Ismerjük a kreatika elméletét, mely szerint minden (emberi) tevékenység eredménye termék, ami valamely szükségletet elégít ki. Vizsgálódjunk hát tovább.

A könyvhalmok nagy része enciklopédikus mű. Tudományos ismeretterjesztés, népszerűsített elméletek, szórakoztató történelem, gyakorlati szakmai tanácsadás. Baj lenne, hogy az emberiség egyre többet akar tudni? A másik halom vaskos szórakoztató regényeket kínál. Világszerte olvasott bestsellereket, szerelmes történeteket, fantasztikus fikciókat, bűnügyi meséket és önéletrajzi vallomásokat. Hírességek életrajzait, Churchill, Hitler, Kennedy, Sztálin, Göring és Goebbels, Horthy és Tiso életét, a Himalája meghódítását és az óceánok mélyén végzett kutatásokat. Vannak képzőművészeti remeklések és fényképalbumok, gyönyörűséges gasztronómiai kiadványok, speciális étel- és italkönyvek, ízek, illatok és színek kézikönyvei, népszerű gyógymódok enciklopédiái és kihívó útikalauzok, a világ csodái és LEG-jei – pompás kivitelben, krétapapíron, tökéletes képekkel, megannyi merő tökély! Itt az emberi tudás teljessége, az ismeretek és információk végtelen tömege, a csodálatos szellemi jegyek és jelek garmadája pompás kivitelben remekel.

Mit takarhat a tömegesség, mit a minőségi konzumjegyek? Miért nyugtalanít? Számító anyagi erőket érzek mögöttük, gazdasági hatalmat, a tömegigény ravasz megkísértését, az anyagi haszon reményét. De hiszen ebből élnek a kiadók! Kérdés azonban, hogyan „termelteti” ez az erő a szövegeket... Rengeteg aprómunka épül a könyvekbe, átvett ismeretek és elsajátított tudásanyag, összeszedett tények és információk sokasága. A felgyűlt tudásanyag újrarendezése, irányzatosság és szakosodás, de közhelyesség, bőséges átvétel és ismétlés, s a már meglévők reprodukálása is. S egyben az új felismerések, a felfedező meglátások, tehát az eredetiség hiánya. Bizonyos eleve másodlagosság! A felfedezés hamvasságát ritkán érzem. Az új tények és feltáró összefüggések helyett a közlés szürkeségét adják. Mintha az információk túlburjánzását tenyésztenék. Ilyet más vonatkozásban is érzek.

Ellankadt figyelemmel és zúgó fejjel járok a budapesti Ünnepi Könyvhét sátrai között. Eláraszt a szellemi termékek pazar bősége – az értékek parttalan panorámája, a könyv monumentális gálája, a szellem és az írásbeliség boszorkányszombatja ez. A szöveg – már-már önmaga ellen fordulva – kicsap medréből, elragadni készül, és magába fojt. Mintha fellázadna a könyv – de mi ellen? Műveltséget áraszt, tanít, informál és eligazít, igénylik nagy tömegben, messzire mégsem világít! Keresni kell, amelyik egyetlen pontra veti fénysugarát: nézd, mily pompás látomás! Mintha ajnároznánk a könyvet, miközben távolodunk tőle. Egyre ritkábban nyújt nagy élményt, mély értelmi és érzelmi hatást. A Harry Potterre való várakozás tömeghisztériája sem a klaszszikus irodalmi siker rokona, hanem a szórakoztatóipar hozománya, a sztárkultusz adaptációja.

Miért nem dobbantják meg szívünket a mai könyvek úgy, ahogy egykor az antikváriumok olcsó és szürke szegénylegényei? Boldog korra mutat vissza a kérdés, amikor a könyv még önmagát jelentette. Mély érzések és lelki kalandok késztetőjét, a szépséggel való találkozás és a jóval való azonosulás lehetőségét, a gonosz felett aratott diadal örömét. S emellett szellemi tudást és életismeretet, mély valóságlátást és – önismeretet! A Nagy Könyv listáján első helyen tartja magát az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk! A harmadik Tolkientől A Gyűrűk Ura. Gárdonyi és Molnár Ferenc regénye nemzedékről nemzedékre öröklődik, mint a boldog ifjúkor üzenete, az emberi szépségtől ujjongó lélek s a gyorsuló szívdobogás, az érzéki élmény emlékezete. Elkápráztatott bennük az élet „nagy kalandja”, a boldogságos lét színpompája és a nemes erkölcsi értékek melegsége. A Gyűrűk Ura kakukkfióka lenne a fészekben? Valamiféle fejlődés terméke vagy kortünete? Világszenzáció egy-egy kötet megjelenése, ahogy a varázslóinas történetéé is, melyet jelentős mértékben a gazdasági háttér, a befektetések, a reklám és a haszon generál. S minden bizonnyal a filmek, a fantasztikus történéseknek technikai leleményekkel látvánnyá „alkotott” csodája. És még egy tanulság: az olvasók véleménye és a könyvszakma (esetleges) elvárásai közti különbség! Számos írói név és könyvcím nem került fel a százas listára, mai magyar szerző egy van az első tíz között! Meghatározhatatlan a könyv hatása, és kiszámíthatatlan az utóélete.

Ebben az esetben annál érthetőbb lenne az írói szakma valamiféle (lényegi) önazonosság-tudata és szolidáris érzékenysége. Legalább tudná, mit tart magáról! Őrizhetné az írás értelmének a folyamatosságát. Nem eszmeként, inkább mint ösztönt. Néha úgy tűnik, az alkotó írás az elméletek gúzsában vergődik. Mintha fontosabb lenne tudós szakértelemmel beszélni a szövegről, kánonokról és művekről, mint írni! És a diskurzus során közepes művet (is) a magasba emelni. Mert az elméletnek példákra van szüksége, s amiről a kánon jegyében szólunk, az csak jó lehet. A baj ott kezdődik, hogy mindig több jó író és értékesebb mű van, mint amennyi az irodalmi közbeszédben megjelenik. Európa mindig ismert nagy írókat, de a sztárokat a globalizáció hozta ajándékul. A kultusszal nem az a baj, hogy egyeseket magasba emel, hanem hogy a többit árnyékban hagyja, ismeretlenségbe taszítja. Ily módon szellemi beszűkülést és gondolati sorvadást eredményez, elszegényít. A gyarapodó elméleti kórus buzgón s egyre másodrendűbben fújja a kánont! A kánon pedig – dogma! Nem az irodalmi szabadságot szolgálja, hanem alkotója hatalmát. Derrida tanítványai valamit elvétettek! Átvették szemléletmódját és adaptálták terminológiáját, de már a „nyomozás” elvéhez sem következetesek. („A világ történetét az események is kódba írják, mert elménk másra sem alkalmas, mint nyomolvasásra.” – Ungvári Tamás). Derrida alighanem sokkal mélyebb, mint prezentálják. Nem élik át a Mester évezredeket átfogó intuícióját, azt a misztikus sejtelmet és transzcendenciát, mellyel a szövegnek világképviselő és valóságteremtő szerepet szán, mintegy isteni alkotóerőt látva benne. Felületi gyakorlattá teszik, ami nála teremtő mélység. S a jelenség ontológiájától távol maradva valamiféle „új akadémizmust” tartanak uralmon.

A könyv a káosz korába lépett volna? Sokan a Gutenberg-galaxis végét jósolják. A könyv számos feladatot lát el, az alkotó szellemhez sem lett hűtlen, mégis mintha távolodna tőle. Az irodalom formakereső szenvedélye tombol benne, a felszínt „nyomozza”, mintha a szavakért küzdene, s nem a lélekért! Talán nem is érdekli a lélek? Elhitte, hogy valóság nincs és az emberi mélység megismerhetetlen? Az irónia magaslatáról szemléli az embert, látja vergődését, de nem érzi kétségbeesését. Parodisztikus szellemessége másodlagosságot termel. A könyv drámáját fokozza, hogy léte a médiák erőterébe csúszik, és sorsát gazdasági érdekek determinálják. Más oldalról nézve olyan szakmai üggyé válik, szemlélete olyan zárt értékrenddé, amely irányzatai látszatát keltve is inkább csak önmagára reflektál. A hiteles lét eszményét a képzelet a végtelenbe tágítaná? A járható út Tolkien és J. K. Rowling abszurd fantasztikuma lenne? Mintha a könyv mai erőrendszerének nem lenne eredője és a Gutenberg-galaxisnak rendezőelve. Nem egysége tehát, hanem ontológiai érzéke, egészséges életösztöne!

Magam nem hiszek a Gutenberg-galaxis végében. Az említett gazdasági erők fenntartják a könyvet. Abban hiszek inkább, hogy az embereknek szüksége lesz a könyvvel töltött meghitt magányra, melyben történelmi folyamatként élhetik meg önmaguk létét és megérezhetik sorsuk pátoszát.