Fényt vagy életet

Korántsem véletlen, hogy egy olyan sokrétű film, mint a Pitch Black – 22 évente sötétség újra és újra megjelenik DVD-kiadványként (legutóbb extra változata került piacra). A produkció anno igen kedvező fogadtatásban részesült, ami szintén nem csoda, hiszen David Twohy rendező és csapata (pl. Riddick szerepében Vin Diesel) valóban kitett magáért. Erről nem csak a látványvilág aprólékos kidolgozása és a sci-fi horror dramaturgiájának Alien utáni felpörgetése tanúskodik, hanem az alapötletben rejlő számos produktív mozzanat is, mely lehetővé teszi a megszokott sémáktól való érdekfeszítő elhajlásokat. (Űrközi hajótöröttek egy olyan planétán találják magukat, ahol a 22 évente bekövetkező tartós napfogyatkozás ideje alatt vérszomjas lények veszélyeztetik életüket.) És persze az sem meglepő, hogy a nem túl nagy költségvetésű film igen jelentékeny bevételt könyvelhetett el.

Ugyanakkor – mint ahogyan az lenni szokott ilyen esetben – a Pitch Blackkel kapcsolatban is megfogalmazódott néhány kritikai észrevétel. Ezek egyike, rendkívül szellemesen, negatívumként rója fel, hogy – szó szerint idézem egy internetes portálról – „a bolygó faunájának kialakulására talán még maga Darwin sem tudna elfogadható elméletet gyártani”. Nem-e? Vegyük szemügyre a problémát kicsit közelebbről.

Kétségtelen, hogy a bolygón előforduló fajoknak nem mindennapi környezethez kellett alkalmazkodniuk, azonban ennek nincs elvi akadálya. Ha ez mégis felmerülne, gondoljunk azokra a földi élőlényekre, melyeknek életciklusát a sötétség határozza meg (a hosszú éjszakáktól kezdve a fénytelen barlangokon vagy iszapágyon át a zord óceáni mélységekig). A Pitch Black kapcsán feltehetően nem ez a jelenség szorul magyarázatra, hanem az, hogyan alakul a közös szituációban a fajok együttes evolúciója. A továbbiakban tehát erre helyezném a hangsúlyt, a Földön tapasztalható példákon (analógiákon) keresztül.

Az egyik fontos szempont annak behatóbb tanulmányozása lehet, hogy miképpen változik ragadozók és zsákmányállatok „küzdelme” az idő függvényében. Erre megvilágító erejű példa a ciklusos kabócák esete. Az ide tartozó fajok egyedei 13 vagy 17 évet töltenek a föld alatt, majd néhány hetes szaporodási időszakuk a felszínen telik el. Az éppen 13 vagy 17 évente ismétlődő kabócajárás azzal függhet össze, hogy a rövidebb életciklusú ragadozók valamelyik második vagy harmadik évben szinkronba kerülhetnének a kabócák felbukkanásával, így ezek könnyű prédát jelentenének az előbbieknek. A kabócák tehát – képletesen szólva – „feltalálták” a prímszámokat, s ez által képesek „lerázni” ellenfeleiket.

A „fegyverkezési verseny” ilyen jellegű „stratégiái” a szóban forgó bolygón is kialakulhattak, amint erre a film két leheletfinom utalásából következtethetünk. Az egyik pontosan az, amit a film cselekménye háttérben tart: a hajótöröttek érkezésekor a felszín üresnek tűnik. Semmiképpen sem zárható ki azonban, hogy azért, mert pár órával a napfogyatkozás előtt már elhúzódtak vagy elpusztultak (lásd: óriási csontvázak a sivatagban; amennyiben nem éjjeli áldozatok csontjai) azon fajok egyedei, melyek életciklusának aktív fejezete az elmúlt 22 évben lejátszódott. (Itt nincs jelentősége annak, hogy a 22 nem prímszám, a napfogyatkozás ugyanis „gondoskodik” a ragadozók inváziójának pontos kiszámíthatóságáról. A kérdés inkább az, hogy az érintett organizmusok miképpen oldják meg az utódok elrejtését, hiszen a sötétség beállta után a felszín – enyhén szólva – nem biztonságos.) A másik utalás viszont nagyon is szembetűnő: a menekülő főhősök egy barlangban olyan apró élőlényekre bukkannak, melyek világítanak. Ezeknek valószínűleg olyan fénytermelő szervecskéik lehetnek, melyek a sötétség hatására aktivizálódnak, és távol tartják a ragadozókat, melyek fényérzékenyek. (A fénykibocsátó szerv kialakulása földi körülmények között egyáltalán nem ritka, például a szentjánosbogarak és számos óceáni hal jellemzője.)

Egy másik fontos szempont természetesen a tartós sötétséghez szokott fajok életmódjának és viselkedésének feltérképezése lehet. A film egy jelenetéből kiderül, hogy ezek a lények föld alá vezető csatornákon keresztül napvilágnál is táplálékhoz juthatnak. (Izgalmas kiegészítő kép a bolygó felszíne alatt húzódó labirintushálózat elgondolása.) Létüket a fény mint fizikai tényező veszélyezteti. A Pitch Black ragadozóinak emellett van egy olyan közös tulajdonsága, amiből kiindulhatunk. Az általuk keltett zajokról az egyik szereplő megjegyzi, hogy valószínűleg a tájékozódást szolgálják. (Ezeket az effektusokat a film nagy részében folyamatosan halljuk.) S ez bizony igaz lehet, hiszen a sajátos felépítésű bestiák látása rendkívül korlátozott (ezt Riddick, aki viszont megbuherált szemének köszönhetően jól lát a sötétben, nemegyszer ki is használja). Ez alapján nem túl nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az említett lények „szonárral” tájékozódnak. Ezen a ponton megint önként adódik egy földi párhuzam: a denevérek összetett észlelési képessége.

A denevérek és a filmbeli éjszakai ragadozók több tulajdonsága is közös nevezőre hozható, de talán a legkülönlegesebb az echolokáció. Ez azon alapul, hogy az állat repülés közben hangot bocsát ki, s úgy tájékozódik, hogy „megméri” a küldött jel és visszhangja közti időtartamot; ráadásul kiszűri az idegen zajokból a számára használható információkat. Könynyen lehet tehát, hogy a bolygó ragadozóit egy ehhez hasonló mechanizmus segíti áldozatai megtalálásában, a vér észlelése csak kijelöl egy még pontosítandó térbeli tartományt.

A megfontolandó példák további sorolása helyett berekesztésképpen arra utalnék inkább, hogy mindez beilleszthető egyfajta szabályszerű folyamatba. Az elméleti biológia K-szelekciónak nevezi az olyan tulajdonságokat előtérbe állító kiválasztódást, amelyek stabil, megjósolható környezeti viszonyok között vezetnek sikerre. Ha 22 évente meghatározható időszakokra elsötétül az ég, elered az eső, csillapodik a forróság stb., akkor a környezet ilyennek számít. Nos úgy tűnik, hogy némi darwini fantáziával bizony megérthetők az idegen világ működési elvei, melyeket a remek Pitch Black – ezek szerint – csak részben hagy homályban.