Félúton – merre tovább?

A demográfiai hullámvölgy ellenére tizennégy magyar tannyelvű óvodával és alapiskolával gazdagodtunk.Somogyi Tibor felvételeNégy éve bízott abban, hogy egészen a választási ciklus végéig megmarad a tisztségében?

Nem. Csaknem teljesen biztosra vettem: bizonyos politikusok, újságírók és más véleményformálók nem tűrik el, hogy ezt a posztot négy éven át magyar személy töltse be. Két fogadást is elveszítettem emiatt. Egyik barátomnak azt állítottam, hogy elsőként hívnak viszsza, a másodikkal pedig abban fogadtam, hogy szerintem az első három között vonják meg tőlem a bizalmat.

Amikor mással nem tudták támadni, akkor szinte menetrendszerűen elővették a romák ügyét és amiatt bírálták önt, hogy elhanyagolja őket, csak a magyar nemzeti kisebbséggel törődik...

Amikor nem találtak rajtam más fogást, akkor előhúzták a romákat. Holott az Európai Unió illetékesei, továbbá ismert külföldi szakmai tekintélyek jelentették ki, hogy Szlovákiában még sosem született enynyi projekt, ennyi jó kezdeményezés a romák anyagi és szellemi felemelkedése, emberibb életkörülményeinek a megteremtése érdekében, mint az eltelt négy esztendőben. Csak hát évszázados lemaradásokat nem lehet még néhány év alatt sem behozni. Miként életszemléletet, értékrendet gyökeresen megváltoztatni vagy megrögzött előítéleteket felszámolni sem, ilyen rövid idő alatt. De ezek a folyamatok előbb-utóbb éreztetni fogják kedvező hatásukat. Hadd mondjam el azt is, hogy a többi szlovákiai kisebbségiekkel ugyancsak korrekt volt a kapcsolatom, miként a civil szerveződésekkel is. Ezt egyébként ők hangsúlyozták, többször is.

Gyakran bízták meg úgynevezett kényes feladatokkal. Miért?

Részint azért, mert a kisebbségi és emberi jogokat felügyelem a kormányban. Tény viszont az is, hogy szlovák kollégáimnak nem nagyon fűlt a foga belenyúlni bizonyos darázsfészkekbe. Rám bízták a holokauszt áldozatainak kárpótlását, amely remélhetően még ebben a kormányzati ciklusban rendeződik. Őszintén szólva ez a feladat éppenséggel szlovák kollégáim erkölcsi kötelessége lett volna, de ők ódzkodtak ettől. Ugyancsak engem bíztak meg a képviselői mandátumától törvénytelenül megfosztott František Gaulieder ügyének rendezésével, vagy például a szlovákiai görög katolikus és pravoszláv egyház közötti viták csitításával.

Eddigi válaszai alapján esetleg azt hihetném, hogy az ön munkája, miként a többi magyar kormánytagé is hibátlan volt...

Ezt egy szóval sem mondtam, s nem is mondhatom, hiszen nem felelne meg a valóságnak. Az viszont tény, hogy a legkülönbözőbb szlovák felmérések a magyar kormánytagokat a jobbak, esetenként a legjobbak közé sorolták. Választópolgáraink pedig összességében egy egész hatvanhét százados osztályzattal értékelték a munkánkat, amit jómagam azért túlságosan jóindulatúnak tartok. Egyébként az MKP Országos Tanácsának legutóbbi ülésén nyolcvanoldalas elemzés készült a magyar kormánytagok munkájáról.

Idézne néhány, mondjuk, bíráló részt ebből a dokumentumból?

Erre nincs felhatalmazásom.

Véleménye szerint miért ítéli meg ilyen kedvezően a közvéleményünk a magyar kormánytagok munkáját?

Elsősorban azért, mert saját életében, miként a közéletben, szinte mindenhol érzékelte, hogy enyhült, sok helyen pedig teljesen megszűnt a magyarellenes nacionalista légkör. Hogy a járási hivatalokban újra lehet magyarul is beszélni, sőt már hivatalos iratokat is benyújtani, habár ezzel a lehetőséggel, sajnos, nem sokan éltek. És főleg az iskoláink, s velük együtt az önkormányzatok és a regionális hivatalok érzékelték, hogy ez a kormány nem diszkriminálja a déli országrészeket, hiszen teljesen törvényesen több százmillió korona állami támogatást kaptak. A demográfiai hullámvölgy ellenére tizennégy magyar tannyelvű óvodával és alapiskolával gazdagodtunk. Csaknem kétszáz dél-szlovákiai templomot újítottunk, illetve építettünk fel. Stúdiószínházat avattunk Komáromban, új színházépületet Kassán, megnyílik a magyar múzeum Pozsonyban. Több pénz jutott kiadóinknak és más kulturális intézményeinknek is. Nem kis eredmények ezek.

Ön egy alkalommal a félmegoldások kormányának nevezte a Dzurinda-kabinetet. Nem érez ellentmondást mostani válaszai és a fenti jellemzés között?

Nem, mert a Magyar Koalíció Pártja volt a szlovákiai reformok motorja, az önkormányzatiság elvének legkövetkezetesebb képviselője. Ennek köszönhetően végül csak beindult – habár nyögvenyelősen és a semmiképpen sem tartható nyolcmegyés modellel – a közigazgatási reform, de ez is csak félmegoldás volt, hiszen elmaradt az adóreform és számos olyan sarkalatos törvény megalkotása, amely tényleges és anyagi szempontból is megalapozott jogköröket adott volna a regionális és a helyi önkormányzatoknak. De még így is nagyobb lett a jogkörük, mint 1945 óta bármikor.

Miért nem születtek meg ezek a törvények?

Elsősorban az SDĽ kétszínű magatartása miatt. Beléptek ugyan a kormánykoalícióba, de igyekeztek szalonképesekké maradni a HZDS előtt is, hogy ha bukik ez a kormány, akkor Mečiarék őket lehetőleg ne buktassák ki a hatalomból. Ahol csak lehetett, foggal-körömmel védték a központi államhatalmat, s valamiféle ellenőri szerepet igyekeztek betölteni velünk szemben. Ők ragaszkodtak ahhoz, hogy a koalíciós szerződésben rögzítsük az MKP politikai tevékenységét körülhatároló négy feltételt: éspedig azt, hogy ebben a négy esztendőben nem nyitjuk meg a Beneš-dekrétumokat, nem követelünk etnikai alapú autonómiát, valamint magyar egyetemet és a szakemberekre hagyjuk a bősi vízerőművel kapcsolatos magyar–szlovák viták rendezését. Mi becsületesen megtartottuk az ígéretünket, az SDĽ viszont Mečiarékkal szavazott a közigazgatási reform ügyében, az ő ombudsmanjelöltjüket támogatta, igyekezett minél jobban megnyirbálni a kisebbségi nyelvek hivatali használatáról rendelkező törvényt. Ahol csak tudtak, keresztbe tettek nekünk.

Nemrég az SDĽ jelöltje, František Ponický oktatási miniszter még a nemzetiségi iskolák osztályának viszonylagos önállóságát is felszámolta. A magyar államtitkár eddigi szakmai munkája vajon nem könnyítette meg ezt a lépést?

A koalíciós szerződés már nem érvényes, vagyis a minisztert már nem kötötte a politikai alku. Döntését a baloldal egyik utolsó rúgkapálásának minősítem. Ez a lépés egyúttal azt is jelzi, hogy mire számíthatunk, ha posztmečiari kormány kerülne hatalomra. Bizonyosan lerombolnának sok minden olyan demokratikus és egyéb értéket, amit négy év alatt az országban és Dél-Szlovákiában felépítettünk.

Valóban fenyeget ilyen veszély?

Nagyon is. Sok politikus törekszik arra, hogy kiszorítsa a Magyar Koalíció Pártját a leendő kormányból, majd a választási törvény módosításával minél nagyobb mértékben csökkentse az MKP parlamenti súlyát. S bizony, nem mindenki nézi jó szemmel Szlovákia jelenlegi demokratikus irányultságát sem. Most éppen a félúton vagyunk. Most dől el talán végérvényesen, hogy a populista és nacionalista erők győznek-e vagy az európai értékrend szlovák, magyar és más nemzetiségű hazai hívei. Erről csak a választók dönthetnek, éspedig már e hét végén.