Feljegyzések halottak napján – az életből

Olyan téma ez, amelyhez egy élet is kevés. Egy élet azonban mindenképpen kell hozzá. Legyen ez most az enyém. Ehhez jó, hiszen – mint valószínűleg mindenkié – tele van halottakkal. Már indulni is halottal indult: ötéves voltam, amikor eltemettük édesapámat. Azóta bennem él, ő a viszonyítási pont, életem szüntelen közelítés, folyamatos közeledés hozzá. Egyszer, már nem is olyan soká, újból elérem őt.

Már pályakezdő koromban, egészen fiatalon, legelső verseimben is központi szerep jutott a halálnak. Annak idején, húszéves koromban elkövetett, kisebbfajta botrányt keltett versemben – előbb Férfiak fohásza volt a címe, utóbb ez Szülj hát, Máriá…-ra változott – a (lélek)harang a központi motívum, az általa jelképezett halállal való azonosulás a versalakító szerep, s a végén az istenanya nevén szólítom-biztatom a nőt: „szülj hát mária / ó szülj egy újabb halált.” Ez, persze, még nem én vagyok. Ez a becketti „Sírgödrök fölött terpeszállásban szülnek az anyák” (legelső nagy, később sok mindent eldöntő műélményem volt a Godot-ra várva a pozsonyi Divadlo na korze 1968 végi – vagy 1969 eleji? – előadásában, ha jól emlékszem, a már akkor is legendás Milan Lasicával és Július Satinskývel). De nem, ez mégis én vagyok. Talán így a pontos: én is vagyok ez. Falun nőttem fel, ott ez és akkor, ez a kettős egység, élet és halál egybefogódzása, az 1950-es években, az 1960-as évek elején még természetes volt. A halál az élet szerves részét képezte; aki a halálról beszélt, az az életet akarta, szolgálta, élte.

De mi alapom lehet nekem ahhoz ma, hogy könyvet írjak a halálról? Ha más nem is, hát a bizonyosság: nekem már jóval kevesebb van még hátra, mint amennyi mögöttem. (Nagyanyám előszeretettel és sűrűn emlegetett mondatát – „Én már kifelé megyek, te még befelé jössz” – már én intézem okkal s joggal a gyermekeimhez; hát még az unokáimhoz!) Vagy az is lehet, nem is én írom ezt a könyvet a halálról, halottaimról. Meglehet, maga a halál, maguk a halottaim írják bennem, íratják velem, mondatják általam a magukét. És én csak rájuk figyelek, mert bizonyosan engem is mondanak. Mert ők én is vagyok. Illetve, ők is én vagyok.

Az elmúlásról való beszédben nem feltétlenül a halál-vágy fejeződik ki. Az elmúlás nem az élet lezárása, nem az élet végetértét követi, hanem szerves részét képezi annak, elválaszthatatlanul beletartozik (és nem hozzá), így az elmúlás tudása, illetve a róla való ismeretek halmaza az emberi identitásnak, ön- és énazonosságnak, sőt jövőtervezésnek is az alapja lehet. Ilyen értelemben az énkeresés, az énlátás könyvének készül tehát ez a munkám. Az ember ugyanis, állítom, nemcsak az, aminek gondolja-tudja magát, sőt, nem is csak az, ami valójában (lehet-e az ember valójában valaki, vagy mindig csak valaki/valami más?), hanem az is, akinek a környezete látja-tudja őt. Tehát legtöbbször meghalni sem akkor kezd, amikor gyógyíthatatlan kór támadja meg (stb.), hanem amikor megszokott, bensőséges környezete: családjának tagjai, barátai, ismerősei (s ehhez még hozzávenném a szellemi rokonait is) sorra kezdenek meghalni mellette. Amikor a környezete kezd elmenni mellőle, amikor az kezdi otthagyni őt. S mindegyik elmenő elvisz belőle is valamit: azt, aminek ők látták; azt, ami belőle nyomot hagyott bennük; azt a többletet, amit ők tudtak róla, s amit ők tettek őhozzá. Az ember akkor kezd meghalni, amikor szaporodni kezdenek körötte a közömbös ismerősök és a kedves halottak.

Amíg az ember fiatal, az élet veszi körül. A legbiztosabb jele az öregedésnek, amikor a halottai lesznek mind többen és többen. Nekem is egyre több a halottam. Tizenöt-húsz éve három-négy ha volt mindössze, most nincs elég bátorságom számba venni őket. Tizenöt-húsz éve a halottaim kivétel nélkül mind idősebbek voltak nálam. Egy ideje elkezdtek utánuk menni a nálam fiatalabbak. Vagyis, az is lehet az öregedés jele, hogy lassan kezdünk öregebbek lenni a halottainknál, akik hozzánk képest így egyre fiatalabbak lesznek.

Elkerülhetetlen tehát számomra az összegezés, az, hogy összeírjam – megírjam, kiírjam magamból – a halottaimat, hogy szembesüljek a halállal, s tisztázzam: miként viszonyulunk egymáshoz. Mert olykor elkerülhetetlen az ember számára, hogy kibeszélje magából a halottait, a halált. A halálhoz való viszonyulásunkban ugyanis az is benne van: ő hogyan viszonyul, hogyan közelítget hozzánk (mindenkihez másképp; mindenkit személyre szabottan kezel), s az is – és legfőképpen ez –, hogyan viszonyulunk az élethez, az életünkhöz.

Az ember azzal kezd meghalni, hogy lassan-lassan elmaradoznak tőle a dolgok. Eleinte minden jön/dől hozzá, gyarapodik, több lesz, aztán lassan, a legtöbbször észrevétlenül megfordul ez a folyamat, s fokról fokra kezd elveszni, kiveszni belőle a világ. Eközben egyre magányosabbá válik, melynek feloldásáért mindinkább az emlékeihez fordulna, magánya azonban akkor s azzal válik számára igazán tragikussá, infernálissá, amikor rájön, hogy azok is visszahozhatatlanul s ijesztő mértékben kikoptak belőle.

Ha visszanézek az életemen, egyre kevesebbet látok belőle. Tudom, hogy gazdag vagyok, de egyre kevésbé vagyok képes elsorolni, hogy mi tesz azzá. Egyre bölcsebbnek tudom magam, s az is vitathatatlannak tűnik számomra, hogy e mögött elég sok tapasztalás rejlik, mégsem tudnám részletezni, hogy ez utóbbi miből tevődik össze.

De nemcsak fontos részletek váltak bennem semmivé az évek folyamán – életem hány meg hány meghatározó fő- és mellékszereplője tűnt ködbe, hány meg hány meghatározó eseménye, s nemcsak azok finom részletei fölött csaptak össze a kozmikus semmi hullámai.

Az emberi élet lehetséges legnagyobb ajándéka a részletek minél hiánytalanabb teljessége. De ezek a részletek egy idő után elkezdenek kiszivárogni ebből a teljességből. Végül marad az ürességgel telt váz, s köröskörül az üres űr hidege. Az üresség az ürességben.

Na, jó, az öregedésről fogok írni. De csak félve, lopva, meg ne szimatolja senki, mert nem úsznám meg a mostanság ilyenkor szokásossá, általánossá vált reagálásokat: „Ugyan, nem vagy te még öreg, nem vagy ez, nem vagy az.” (Ha történetesen a betegségről írnék, nekem állítanának: „Beteg vagy?” Ha a halált veszem a számra, bujdoshatok a „Ráérsz te arra még!”-ek sűrű egymásutánja elől.) Egyre gyakrabban figyelek föl arra, hogy bizonyos témák kapcsán, bizonyos dolgokról szólván mintha nem értenénk, nem akarnánk érteni, hogy miről beszél a másik. Különösen, ha számunkra kellemetlen témát érint, már nem az a fontos számunkra, hogy miért is hozta azt szóba, milyen indíttatásból, mit is akart mondani vele, hanem csak magunkra figyelünk, a zavarunkra, amiért hirtelen nem tudjuk, mit is mondjunk rá, arra, hogy ettől eszünkbe jut, hogy egyszer mi is lehetünk betegek, öregek, egyszer mi is meghalhatunk, s ettől egyszerűen begőzölünk, esetleg pánikba esünk. Eszünkbe sem jut közben, hogy nem kell betegnek lennünk, nem kell megérintenie bennünket az öregedés szellőjének, nem kell halálunkat éreznünk ahhoz, hogy a betegség, az öregség, a halál része legyen gondolatrendszerünknek, hogy képünk legyen róluk, amely világképünknek is a részét képezi. Közbeszédünknek egyre jelentősebb szeletén egyfajta kényelmes szemérmesség, álszent képmutatás, a dolgokkal szembesülni nem tudás terpeszkedik, s a valóság tényei előtt lehunyjuk a szemünket, befogjuk a fülünket, ezért nagyon sok mindenre nem is tudunk kellőképpen felkészülni, amit pedig nekünk sem sikerül majd kikerülnünk. Ezt valahol a sejtjeinkben tudjuk is, amitől szorongani kezdünk, s mivel a szorongásunkat képtelenek vagyunk feldolgozni, frusztrálódásunk lassan megállíthatatlan folyamattá válik. Emlékszem, huszonéves korom hajnalán szinte kultikus könyvként becsültem Illyés Gyulától a Kháron ladikjánt, pedig nem mondható, hogy az öregkor, az öregség, az öregedés volt napjaim központi gondja. A bemenet angyala voltam még, hol s hogy találkozhattam volna a kimenet ama páriájával, aki évtizedek múltán majd én leszek. Mostanában azonban – minek tagadni – az input veszik egyre inkább ködbe előttem, s kurzorom lassan az output felé tart – erőnek erejével sem tudnám eltéríteni ettől az iránytól, így hát bölcsebbnek gondolom erre pazarolandó erőmet másra fordítani.

Ráadásul az öregedés, ha odafigyel rá – és magára – az ember, nem feltétlenül jelent minőségi változást. Pontosabban, ha minőségi változást talán mégis, magának a minőségnek a felfüggesztődését, megszűntét semmiképp. Ha tehát van is minőség, melyről teljesítőképessége, felfogása, ízlése s más egyebek természetes változása okán az embernek le is kell mondania, találhat ezek helyébe másokat. Életmódbeli, illetve életvezetési, valamint szerkezeti változásokat azonban mindenképp magával hoz az ember életébe az öregedés. Egyszerűen az életnek az iránya és a szerkezete változik meg, ha az értelme és a lényege nem is feltétlenül.

Egy példa. Amíg az ember fiatal(abb), maga szereti megszabni a dolgok alakulásának a menetét. Hogy elkezdett öregedni, abból is kitetszik, hogy elfogadja a dolgokat olyanoknak – amilyenek, s innentől kezdve azokhoz igazítja lépteit, cselekedeteit. Nem, nem megalkuvás, nem én-feladás, nem lemondás ez, ahogyan talán fiatalkoromban hittem, láttam, megítéltem, hanem – ökonómia. Tervszerű gazdálkodás az erejével, a még megmaradt (hátramaradt) lehetőségeivel. Botorság azt hinnünk, hogy ha elfogynak a lehetőségeink, az maga a halál. Inkább úgy néz ki a dolog, hogy ha el is fogynak a lehetőségeink, egy még mindig maradt: a halál, s azzal még, utoljára, élnünk kell.

„Élni kell! Élni kell!” – szokta volt mondogatni szegény Dúdor Pistának hagymázas álmaiban a Gulácsy Lajos vállán ülő madár két tenyerét csattogtatva. Nagyanyámnak a családjáról szóló meséiből, történeteiből mindig a túlélés himnusza kerekedett ki. Sokáig – míg el nem dőlt számomra végérvényesen, hogy nem tudok regényt írni, vagy ha mégis erőltetném, abban nem lenne köszönet – regényt is terveztem a túlélésről mint az élet legfőbb princípiumáról. (Ráadásul életünk is rendre gondoskodik arról, hogy mindig találtasson benne egy gavrilo princípium, aki ránk süti fegyverét, amitől mindig elszabadul valamelyik pokol, s máris nyakunkon a túlélés szent kényszere.) És sokáig azt vallottam magam is: nincs szebb hivatásunk a földön: mint túlélni, életben maradni. Ma már nem vagyok ebben olyan bizonyos.

Miért ne lehetne elmenni akkor szelíden, békességben, amikor el kell menni? Nem kívánom a halált, és nem megyek elébe. De egyre erősebben gyanítom: vannak helyzetek, amikor jobb hagyni, hogy megtörténjen, mert ennek elmulasztása akár emberi mivoltunkból is kivetkőztethet bennünket. (Lásd például Márai utolsó Naplójának vonatkozó fejezeteit, feljegyzéseit!) Az élet, persze, önmagáért való, s ami él, öncélúan él, de igaz-e ez az emberre is? Nem tudom. Ma már – legalábbis elméletben – nemigen szeretnék ragaszkodni az élethez csak azért, mert más egyéb nem jut az eszembe, vagy nem adathatik számomra más. (Azért elméletben, mert mindaddig puszta hősködés is lehet az egész, amíg ama csont-kéz ujjai a valóságban is szorongatni nem kezdik torkomat. Hogy csendes megadással tűröm-e majd a hideglelős matatást petyhüdt bőrömön, vagy ádázul kapkodok levegőért – előre nem tudhatom, s azt sem, mit szabályoz életösztön, s mit az értelem.) Amikor minderről megpróbáltam beszélni egy irodalmi esten – ráadásul az ötvenedik születésnapom tiszteletére rendezték –, mindenki heves vigasztalásomba kezdett, sőt, néhányan még fel is háborodtak orcátlan pesszimizmusomon, s kikérték maguknak, hogy nem akarok élni. Nekik volt igazuk – balga voltam. Az ember ugyanis azzal, hogy társakat keres a halálról való töprengéseihez, valószínűleg a halálához keres társakat. Pedig a halál, a meghalás szigorúan egyszemélyes műfaj. És lehet-e nagyobb orcátlanság annál, mint hogy – ha mégoly ártatlanul és jó szándékkal tesszük is – személyre szóló meghívókat küldözgetünk a halálunkhoz?

A legkevésbé sem új: a halál misztérium. A halálról ezt írni: szokvány. Egyáltalán a halálról írni, bármit írni róla: szokvány. Mégsem lehet mást írni róla, csak újat. Ha a régit is, ha a szokásost is, de újat. A régit, a szokványt mint újat. Mert nincs régi halál, csak új. Minden halál új. Az ember minden halállal, ami körülötte (s talán benne is) történik, a maga elmúlásával szembesül. Minden halál egyszeri. A számlálatlanból az egyszerire következtet, az ismétlődés az egyszeri miatti szorongás pokoli adományával ajándékozza meg. S bár az egyszerit látja maga körül, az egyszerit egészen a maga halálának pillanatáig nem ismerheti meg. Mert a saját halála is egyszeri lesz. Bármit gondolni róla mások halála alapján: feltételezés. A számára tényleges – az övé – ennél lehet jobb is, rosszabb is.

A halálról írni is feltételezés. Van ugyan némi tapasztalati alapunk hozzá (a saját testiségünkből fakadó tapasztalataink, ezünk, azunk halála, temetések spirituális élménye, szűkebb-tágabb közösségünk kulturális emlékezete, más – távoli – közösségek kulturális emlékezete stb.), de a majdani, a maga idejében mindenki számára elkerülhetetlen primer tapasztalat szempontjából minden más kitaláció. Félünk, tartunk a haláltól, a szorongás köntösét teríti ránk. Azt tudhatjuk csak, amit gondolunk róla. Pedig azt kellene tudnunk, hogy a halott mit gondolt a halálról. Vagy legalábbis a haldokló. Persze, ha még tud beszélni, ha még képes arra, hogy tiszta elmével közvetítse felénk a halálközeli állapot legutolsó pillanatait, ezt-azt felfedhet a nagy titokból. Bár ez nem lesz egészen ugyanaz, mint amit a halott az utolsó pillanat legutolsó ezredrészében megtudott a halálról. Mert addig valóban csak ezt-azt takarhatunk ki belőle. Ugyanis nem arra gondolok, hogy néhány pillanattal a halálunk beállta előtt hogyan várhatjuk annak bekövetkeztét. Hiszen ilyenkor néhány pillanat is túl nagy akadály a hiteles képhez, mindegyik egy évezred is akár. Az utolsó legutolsó ezredrésze az igazi misztikum a számunkra. A filmszakadás bekövetkezte. Az, hogy ekkor kik vagyunk. Mert meglehet, minden más, akik addig voltunk, csak szerep volt. Túlélési stratégia. S mi az vagyunk, akik ekkor vagyunk.