Fekete Apollók Kenya és Tanzánia szavannáin

Feljegyzéseiben írja: „Alkatuk, viselkedésük, szokásaik csakúgy, mint vallási hiedelmeik nagyban különböznek a teljesen fekete népeknél tapasztaltaktól. Ők a legtökéletesebben megkonstruált primitív népcsoport azok közül, amelyeket valaha láttam, vagy amelyekről valaha is olvastam. Az arányosan megalkotott, leginkább az Apolló-típus szabályos vonalaira emlékeztető emberek egy igazi atléta erős izomzatával rendelkeznek…”

Bizonyára nemcsak ezért, de minden bizonnyal ezért is: divatba jöttek a maszájok. Szépek, különösek, vonzóak. Szokásaikkal, megjelenésükkel, erősen őrzött hagyományaikkal már nemcsak kutatókat, tudósokat, hanem írókat, filmrendezőket, fotóriportereket, sőt turisták egész hadát csalogatják Kelet-Afrikába. Már Teleki Sámuel, a híres erdélyi gróf is megemlíti őket Monarchia korabeli naplójában. Adatai, feljegyzései, a maszájokról szóló első hiteles beszámolók közé tartoznak.

Nem kell hát sokat fáradoznia annak, aki ma akar a lehető legtöbbet tudni a maszájok (maszaik) életmódjáról, hagyományaik sokszínűségéről, páratlan kultúrájukról. Az első leckét a francia Pascal Plisson dokumentum jellegű játékfilmjéből is megkaphatja, amely valós szereplőkkel mutatja be a maszájok hétköznapjait, társadalmi és rituális szokásait, sokszor elképesztő hiedelemvilágát. A Maszájok – Az eső harcosai című film kalandjaik révén kíséri végig két elszánt ifjú útját a szavannák rejtélyes világán, hogy megtalálják falujuk legkiválóbb harcosának gyilkosát, és megbosszulják halálát.

Nina Hoss és Jacky Ido főszereplésével, Afrikai szeretők címmel igaz történetet vitt filmre Hermine Huntgeburth, aki Corinne Hofmann világszerte nagy sikert aratott önéletrajzi regénye nyomán rendezett látványos szerelmi drámát. Kenyában nyaral a huszonhét éves svájci nő, amikor Mombasa közelében, a likoni kompon meglát egy délceg szamburu harcost. Villámcsapásként éri a látvány:

„…a komp korlátján egy magas, sötét bőrű, gyönyörű, egzotikus férfi ül hanyag tartásban… Istenem, fut át rajtam… még sosem láttam ilyen szépet. Ruházata mindössze egy rövid, piros ágyékkötőből áll, ezzel szemben tele van ékszerekkel. Homlokát egy színes gyöngysorra erősített, ragyogó gyöngyház gomb díszíti. Hosszú, vörös haját finom copfocskákba fonta, arcára és a mellére jeleket festett. Nyakában két hosszú, színes gyöngysor lóg, csuklóján több karperec. Az arca olyan szabályosan szép, hogy azt hihetné az ember, nőt lát. A tartása, a büszke pillantása és inas izomzata azonban elárulja, hogy férfi a javából. Nem tudom levenni róla a szemem. Mint egy ifjú isten, úgy ül ott a naplemente fényében.”

Meglátni és megszerezni. ĺgy kezdődik ez a szenvedélyes szerelmi történet a „lélegzetelállítóan szép” maszáj teljesen felforgatja a jómódú svájci üzletasszony életét. Kedvesét, Stefant egyedül küldi haza kenyai nyaralásukról, ő pedig marad az ismeretlen világban, és elindul a varázsos küllemű, idegen férfi után. Bár minden áldozatra készen áll, az ismeretlen afrikai vadonban számtalan testi és lelki megpróbáltatás vár rá. Az évek során fehér maszájjá válik, új családja minden tiszteletét kivívja, csak éppen elmúlik a szerelem. Attól a perctől fogva pedig már csak a hazaút gondolata foglalkoztatja, s noha nem szakít kenyai rokonaival, valósággal elmenekül az országból, és kétéves lányával a karján tér vissza Svájcba.

Izgalmas olvasmány az Afrikai szeretők. Sokkal izgalmasabb, mint a film, amelyet eredeti helyszíneken, az ott élők statisztálásával forgattak. Csak a főszereplők (és a kulcsfigurák) európaiak. Nina Hass német, Jacky Ido Párizsban élő afrikai színész. Corinne Hofmann három kötetben taglalja életre szóló élményét (kalandját, szerelmét), a film két órába sűríti mindazt, amit a nézővel közölni akar. A lélek tájain nem sokat időz, inkább „képeslapokat” mutogat. Mégis azt mondom: látni kell! Ez lehet ugyanis a belépőkártya abba a világba, amelynek Kelet-Afrika több mint szafari című lenyűgöző fotóalbumában Lóránt Attila külön fejezetet szán. Az ő tollából sokkal többet megtudhat a maszájok iránt érdeklődő olvasó, mint Hofmann romantikus szerelmi drámájából. Ez érthető is, hiszen a regény nem egy Afrika-kutató elszántságával, felkészültségével és tudományos feltárásaival íródott, hanem egy hétköznapi ember első próbálkozásaként.

„Lóránt Attila – ahogy azt a könyv borítóján Kemény Zoltán, a National Geographic művészeti vezetője írja – a gesztusok és effektek világában egy eltűnő kultúrát igyekszik megmenteni nekünk, és talán utódainknak is.”

Maradandó értékű munkájáért a maszájuk is hálásak lehetnek. A maszájok, akiknek istenük, Engai, egy ősi legenda szerint három gyermeket adott. Amikor felnőttek, mind a három fiút ajándékkal bocsátotta útra. Nyilat kapott az első, hogy rátermett vadász lehessen. Kapát a másik, hogy a földet termékennyé tegye, s gyümölcseit majd szerettei között oszthassa szét. A harmadik fiú rengeteg marhát kapott, a világ összes marhája az övé lett, hogy vándorlása során pásztorként élhesse életét. Ő a maszájok ősapja, Natero Kop. És a világ minden marhájának büszke tulajdonosa.

Kenya és Tanzánia földjén rengeteg maszáj él, egységes nemzetről mégsem beszélhetünk. A népszámlálás is kivitelezhetetlen köztük: a maszájok szándékosan valótlan adatokat diktálnak be, s hogy az áttekinthetetlenség tökéletes legyen, a számlabiztosok elől egyszerűen elbújtatják családtagjaikat. ĺgy a becslések sem lehetnek pontosak, amelyek szerint Kenya és Tanzánia területén 300-450 ezer maszáj él. Lehet, hogy jóval kevesebb.

A maszájok manyattában, marhatrágyával tapasztott kunyhóban élnek. Harcosaik, hatalmukat jelezve, bunkós végű botot hordanak maguknál, hosszú ruhájuk a tradíciónak megfelelően vörös vagy narancsszínű, de már lehet mintás is. Gazdagságuk (vagy szegénységük) fokmérője marháik száma. Szegénynek azt a maszájt tartják, akinek legfeljebb húsz marhája van. Akinek ötven, az már jómódúnak tekinthető. Gazdagnak csak az számít, aki hetven darabnál is többet mondhat magáénak. De ha csak hatalmas marhacsordája van, gyereke egy sem, akkor ugyanolyan szegénynek számít, mint az, akinek csupán néhány állatra sikerült szert tennie. Marháit azonban ugyanúgy szereti a maszáj, mint a gyerekeit. Elvégre tőlük kapja mindennapi táplálékát. A tejet és a vért. Utóbbiból naponta három-négy litert is képes meginni. Ha húsra vágyik, kecskét vagy ökröt vág. Növényi eredetű élelmet, köles- vagy kukoricakását inkább csak a gyerekek, az idősek és az asszonyok fogyasztanak, a férfiak hússal és vérrel táplálják erejüket. A vért sokszor tehéntejjel együtt isszák. Ahogy Lóránt Attila írja:

„Az állat egyik nyaki visszerét felsértik egy speciális lándzsaheggyel, és a kicsorgó vért frissen fejt tejbe keverik. Az állatot nem ölik meg – csak annyi vért csapolnak belőle, hogy ne gyengüljön le. Állításuk szerint a vér lecsapolása nem fáj az állatoknak, és csak a legerősebb, legegészségesebb állatok vénáját nyitják fel. A harcosok gyakran isznak vért, mivel hitük szerint az erős állat vérével együtt átadja életerejét is. A harcosok valójában a vérrel óriási adag proteint vesznek magukhoz. Vért isznak szülés után, körülmetéléskor és sebesüléskor. ĺgy remélik visszanyerni elvesztett erejüket.”

A marhák vizeletét gyógyszerként alkalmazzák, a marhatrágyát építkezésnél használják, szarvából apró használati tárgyakat, ruhadíszeket készítenek, bőrükből ruha, ágytakaró, cipő vagy papucs lesz, bár az utóbbi években már traktorgumiból is remek lábbeliket gyártanak.

Maszájföld tizenhét körzetből áll, de minden egyes terület saját nyelvi dialektust alakított ki. Szertartásaikban, ruházataikban, ékszereikben, testdíszítésükben, házépítésben is különböznek egymástól. Vannak helyek, ahol hosszú, tógaszerű vörös vagy sötétkék ruhát viselnek, másutt rövid narancsszínűt vagy világoskéket, hogy a férfiak megmutathassák izmos testüket. Festékeik ásványi eredetűek, vízzel és állati zsiradékkal kenik magukra s egymásra. A maszájföldet megjárt kutatók jóképű, szép izomzatú, igazi atlétaalkatú, szinte szoborszerű embereknek írják le az itt élő férfiakat, ugyanakkor harci erejüket sem felejtik el megemlíteni. Hitük szerint a maszájok számára egy isten létezik, annak viszont két arca van. Jóindulatú istenük, Fekete Engai, mennydörgéssel zúdítja rájuk az esőt, és bő termést hint földjükre. Bosszúálló istenük, Vörös Engai, gonosz villámokkal riogatja őket, öl és pusztít, tüzeket szór. Hőséggel szárítja ki a folyók medrét. A maszáj isten egyébként nem mindig hímnemű, lehet nő is. Ezt mindig a helyzet diktálja.

Egy maszáj életében – ahogy azt Kasserian inkera című fekete-fehérben is színes fotókat kínáló könyvében Klotz Miklós is megírja – a körülmetélés a legfontosabb esemény. „A sokat vitatott szokásoknak lényeges szerepe van az egész társadalom működésében.” Az emorata, vagyis maga a rítus, a körülmetélés mindkét nem életében komoly változást jelent. A férfiaknál a szabadság kiteljesedését hozza el, a nőknél épp ellenkezőleg a szabadság korlátozását. A szertartásra a fiúknál tizennégy-tizenöt éves korban, harcossá válásuk és szexuális életük megkezdése előtt kerül sor, a lányok esetében a család dönti el a klitorisz kimetszésének időpontját. Ez utóbbi esemény a legtöbbször közvetlenül a házasság előtt történik meg. A lányok körülmetélésénél csak nők, a fiúkénál csak férfiak lehetnek jelen. Mindkét beavatkozást egy speciálisan erre a célra kialakított késsel hajtják végre.

Akárcsak a körülmetélésnek, a születésnek és a halálnak is megvan a maga ceremóniája. De amíg az előbbihez látványos szertartás kapcsolódik, a halottaktól vett búcsú szerény és egyszerű. Keletnek fordítva a szavannán hagyják magára a holttestet, s így adják vissza a természetnek. A hiénák és a keselyűk aztán elvégzik a rájuk bízott munkát. Temetés csak a jómódú, tehetősebb vezetőknek jár. A születés után mind az anyát, mind a csecsemőt víz és tej keverékével tisztítják meg. A férj nem lehet jelen az eseménynél, de mézsört kortyolgatva ott ülhet a kunyhó közelében. A sikeres szülés örömére aztán üszőt vág a család, annak zsírját issza meg az anya, hogy a szülés során elvesztett erejét pótolhassa. A szülést követő tíz napban – ősi szabályok szerint – nem léphet be az újdonsült apa a manyattába. Míg gyermeke meg nem tanul járni, nem is ehet odabent. A szoptatás végéig pedig nem hálhat együtt a feleségével.

Mindkét könyv kiemeli: a maszájok imádják a gyerekeket. Olyannyira, hogy szívesen fogadnak örökbe nem maszáj gyerekeket is. A csemeték három-négyéves korukig együtt nevelkednek, később aztán szétválasztják őket. A lányok a háztartásban kapnak feladatot, a fiúk egy idős maszáj felügyelete alatt az állatok legeltetésében vesznek részt. Életüket szigorú szabályok irányítják, megkerülhetetlen rítusaik mégsem szabnak gátat apró örömeiknek és magabiztosságuknak.

„Kasserian inkera?” „Hogy vannak a gyerekek?” – hangzik a kérdés, ha két maszáj találkozik. „Mind nagyon jól van!” – feleli a kérdezett. Még akkor is, ha még nem született gyermeke. A hagyományt a köszöntésben is tisztelni kell.