Fejezetek egy sikertörténetből

„A magyarlakta vidék jó részét elláttuk magyar könyvekkel”Egy sikeres könyvkereskedő gyerekkorában vajon arról álmodozik-e, hogy könyvkereskedő szeretne lenni?

Az én koromban a gyerekek tűzoltók, mozdonyvezetők és rendőrök szerettek volna lenni. Az előző kettő nálam is bejött, de a rendőr nem. Volt ellenben egy nagy vágyam... valójában nem tudtam megfogalmazni, mi is az igazából, milyen foglalkozás vagy szakma, csak azt tudtam, hogy az elektromossággal függ össze. Az alapiskola harmadik osztályától a szüleim zsákszámra vették a laposelemeket, a huzalokat, az égőket. Egész gyerekkorom arról szólt, hogy huzalokat vezettem. Érsekújvárba jelentkeztem az elektrotechnikai szakközépiskolába, de csalódtam, mert elsőben, másodikban lényegében csak képleteket magoltunk, elmélettel tömtek bennünket. Én meg azt képzeltem, hogy majd műhelybe visznek bennünket. Érettségi után Kassán kötöttem ki, az elektrotechnikai főiskolán, ahonnan átjelentkeztem Pozsonyba. Itt a harmadik évfolyammal meg is szakadt a kapcsolatom az elektrotechnikával, mert nem tettem le egy vizsgát, s októberben búcsút vettem az iskolától. Szerencsére jött a november, a bársonyos forradalom, s akkor elhatároztam, hogy mivel már lehet, a saját lábamra állok.

Igen, a társadalmi változás is megadta azt a lehetőséget, hogy másképp gondolkozhatott egy fiatal a jövőjét illetően is. Mint ahogy Ön is elindult... a könyvkereskedés felé.

Voltak ennek azért előzményei. Ifjúkori víziókkal kezdődött, amikor nyolcadik osztályos koromban felutaztunk Pozsonyba, és mivel megéheztünk, betértünk egy étterembe, ahol pizzát ettünk. Nagyon ízlett. Soha nem ettem ilyet előtte: a nagymama nem tudott pizzát sütni, ő lepényt tudott. A környékünkön viszont akkor még nem lehetett kapni. Fejembe is vettem, hogy pizzériát szeretnék nyitni. Akkor, 1980-ban ez még irreális elképzelés volt, de eltökéltem, ha úgy alakulnak a körülmények, mindenképpen a saját lábamra szeretnék állni, és valamilyen vállalkozásba kezdeni. Ezt a képzetet erősítették bennem a diákként végzett munkák. Kassán a vasgyárban jelentkeztem idénymunkára, és sokszor többet dolgoztam, mint az ottani műszakra járó munkás. Az egyik mesternek egészen más hozzáállása volt a munkához, más elképzelései voltak a teljesítményről, mint amiről addig hallottam. Azt mondta, volt itt már idénymunkás akármennyi, de olyan, aki megfogta volna a végét a munkának, nem. Azzal indított el bennünket, hogy srácok, ez a munka nyolc órára, ez tizenhatra, az huszonnégyre van. Amennyit ebből elvégeztek, annyit írok be. És tartotta magát ehhez. Mi meg húztuk, ahogy bírtuk, hogy minél többet teljesítsünk.

Valóban nem ez volt az általános gyakorlat.

Én is tapasztaltam, amikor később, miután otthagytam az iskolát, fél évre egy pozsonyi nagyüzemben helyezkedtem el, ahol mint rakodómunkást alkalmaztak volna. Azért a volna, mert azzal kezdték: most nincs munka, és vagy két hónapig nem is lesz, de addig valahogy foglaljam el magam, egy kis söprögetéssel, ezzel-azzal. Mindenesetre csak úgy, önszorgalomból azért ott is megpróbáltunk valami hasznossal foglalkozni. Beindítottunk például egy olyan masinát, amelyhez más nem mert hozzányúlni, vagy egymással versenyezve raktuk a vagonokat, ki bír többet berakni, többet kizsákolni. A vége az lett, hogy kiutáltak bennünket az ott dolgozók, mert elrontottuk a normájukat. A vasgyári pozitív tapasztalatom ezen a munkahelyen egy negatívval konfrontálódott. Aztán egy nagymegyeri üzembe kerültem. Ott még roszszabb volt a helyzet. Két nap alatt teljesítettem a havi normát. Kértem, hogy a többit írják túlórába, de csak ingatták a fejüket, hogy öcsi, nem olyan egyszerű ez. Akkor, ott eltökéltem, hogy én soha az életben nem szeretnék olyan munkahelyet, ahol kártyát kell leütni. Magam szeretném meghatározni a munkatöltetemet. Édesapámmal voltak is emiatt vitáim, mert ő abban a hiszemben élt, ugyanis az előző rezsim arról szólt, hogy aki három napig nem dolgozik, az börtönbe is kerülhet.

Ehelyett jött a könyvkereskedés.

Nem egészen. Azt még megelőzte egy rövid útkeresés. Még a főiskolára jártam, valahogy az utolsó időszakban volt már ez, amikor a barátommal azon töprengtünk, hogyan, miből tudnánk pénzt csinálni. Kifundáltuk, hogy pipatömőket fogunk Magyarországra csempészni, mert hallottuk, hogy odaát drága és keresett cikk, nálunk pedig az ottani árhoz képest olcsó volt. Megvettünk vagy ötszáz-ezer darabot, és vittük. Később pipákat is. Ez még a szocializmus utolsó évében volt. Aztán amikor az egyik szállítmányt már meglehetősen nehezen tudtuk értékesíteni, latolgattuk, hogy valami más után kellene néznünk. Gyógyteákért jártunk ki a piacra, s láttuk, hogy jön egy néni fekete ruhában, hoz egy fehér batyut és kiteríti. A batyuból házi tészta került elő, amit tizenöt, húsz perc, fél óra alatt elvittek az emberek. Felcsillant a szemünk, hogy itt a biznisz, a tészta. Főiskolás barátommal el is kezdtük gyártani.

Saját kezűleg?

Nem, azt az elején leszögeztük, hogy a tésztagyártáshoz gépek kellenek. Kitaláltuk, rendelünk majd a hajógyárból, akkoriban száz koronáért csináltak ott tésztagépet feketén. Később felfedeztük, hogy lehet nagyobb gépet is beszerezni, asztalra szerelhetőt, cserélhető fejjel, szuper olasz masinát. Édesapám megpróbált lebeszélni róla, mondván, azért tanultál főiskolán, hogy tésztát gyúrjál? Éppen akkor kaptunk egy levelet egy magyarországi rokontól, aki megírta, hogy áttért a tésztagyártásra. Kapva rajta, elutaztunk a barátommal Szentesre a rokonokhoz, és megnéztük, hogyan készítik ők a tésztát. Át is vettük volna a technológiát, de ahhoz, hogy ugyanolyan gépeket alkalmazzunk, pénz is kellett volna. Az viszont nem volt, s hogy szerezzünk, elkezdtünk zöldségben utazni. Hordtuk a piacra a primőrárut. Előbb a pozsonyi nagypiacra, majd Kútyba, a Tátrába, Morvaországba, ahova éppen vitt bennünket az öreg Moszkvics combi. Csakhogy a zöldségszezon szeptemberben lecseng. S megint csak maradt a kérdés: miből csináljunk pénzt?

Még mindig nem a könyvek jönnek?

Feleségem könyvesboltban dolgozott, ő biztatott bennünket, hogy hozzatok át könyveket Magyarországról, és próbáljátok meg eladni. A barátommal fogtuk a diákigazolványt, a hátizsákot, beváltottunk tízezer forintot, és felültünk a vonatra. Odaát bevásároltunk könyvekből, áthoztuk, itthon eladtuk. Aztán felkerekedtünk, és hoztuk az újabb rakományt, már kocsival, mert egyre több kellett. A vámos egy alkalommal ki is nyittatta a csomagtartót, és megkérdezte, mit szállítunk? Csak könyvek, szeretnénk feltölteni a könyvtárunkat – mondtuk, tréfával próbálva elütni a dolgot. De nem hagyta magát, tovább vallatott, hogy az egyfajtából a húsz meg az ötven darab is erre szolgál-e. A végén visszafordított bennünket. Akkor haragudtam rá, de végül is hálás lehetek neki, mert felvilágosított bennünket, hogyan lehet ezt legálisan csinálni, hol kell engedélyt kérni a külkereskedelemhez. ĺgy kezdtünk könyveket forgalmazni.

És hol sikerült eladni?

Nagymegyeren és a környező falvakban. Piacnapokon hajnalban keltünk, és vittük, kipakoltuk az árunkat. Később boltosoknak is szállítottunk. A könyvárusítást valójában mi csupán egy karácsonyi idényre terveztük, azzal, hogy utána visszatérünk a tésztagyártáshoz. Itt, a tésztagépeknél azonban barátommal elváltak üzleti útjaink, mert én aztán a könyvekkel folytattam családi vállalkozásként. ’91-ben nyitottuk meg az első üzletünket, mivelhogy hálószobából már nem lehetett kiszolgálni a vásárlókat. Persze, a hitelfelvétel a boltra nem ment olyan simán. Az egyik bank hitegetett, ám az utolsó héten közölték, hogy mégsem hiteleznek. Akkor fejvesztve, copfba fogott zsíros hajjal, szakállasan, szakadt farmerben bementem egy másik bank igazgatóhelyetteséhez. Letettem elé a projektemet, és közöltem vele, hogy könyvesboltra kérnék kétmilliót. Belelapozott, aztán tíz perc múlva rábólintott, hogy rendben. Csak köszönni tudom a bizalmát, mert tulajdonképpen rajtam kívül senki nem hitt ennek az üzletnek a sikerében. Ha akkor nem kapom meg azt a hitelt, ma nem tartunk ott, ahol tartunk.

A nagymegyeri bolt után hogyan folytatódott a sikertörténet?

Nehéz négy év következett, amíg visszafizettük a kölcsönt. Volt úgy, hogy miután kifizettük a munkásokat, megtérítettünk mindent, amit kellett, a kasszában mindössze ötven koronánk maradt. Csapongtam valahol a lelkesedés és a letargia között. Úgy képzeltem, ha a hitelt visszafizetjük, megkönnyebbülök és nagyon boldog leszek. De akkor már körvonalazódtak előttem a további lehetőségek is, amelyekhez megint csak pénz kellett. Közben teltek az évek, amelyek a magyar könyv behozataláról és terjesztéséről szóltak. Gyakorlatilag a magyarlakta vidék jó részét elláttuk magyar könyvekkel.

Hogyan kerültek el a Polusba?

Éreztem, hogy az a volumen, amelyben dolgoztunk, nem felel meg azoknak az elképzeléseknek, amelyek kirajzolódtak bennem. Valami arra sarkallt, hogy továbblépjünk. Gondolkodtunk könyvklubban, faluprogramban, hogy minél több falu élelmiszerüzletében könyvsarkot alakítsunk ki. Ez, amíg hiánypótló kiadványokat szállítottunk, működött is, de azt tapasztaltuk, hogy az emberek könyvet inkább könyvesboltban szeretnek venni. Megnyitottuk az érsekújvári könyvesboltot, s azt hittem, ez volt az a lépés, aminek a meglépése belülről még feszített. De nem az volt. Szerettünk volna belekóstolni a könyvkiadásba is. Jött egy felkérés a Tálentum Kiadó részéről, aminek kapcsán elindítottunk egy közös kiadási programot. Erre azért tértem ki, mert épp az egyik könyvünk, egy gombahatározó révén jutottunk el a Polushoz. A fordítótól elektronikus formában kértük az anyagot. Rábólintott, hogy rendben. Csakhogy félreértettük egymást, mert neki volt egy elektronikus írógépe, s azon dolgozott, az anyagot pedig gépelve tette le elénk. Mivel a nyomdába adás időpontja nagyon szorított bennünket, gépírót kellett kerestünk, aki a szöveget két-három nap alatt számítógépbe tudja írni. ĺgy jutottunk el Janák Évához, aki a Polusban volt alkalmazásban. Ő írta át a kéziratot. Próbált elvezetni a Polushoz, buzdítgatva, hogy Magyarországon is vannak a Polusban könyvek. Én ennek ellenére azt mondtam, az a nagyok játéka. Később mégis elkezdtem latolgatni, mert Magyarországról is kaptam biztatást. Ha nincs az a könyv, amelyet a fordító elfelejtett számítógépbe írni, s ha nincsenek a magyarországi erkölcsi támogatók, akkor nincs a könyvesbolt a Polusban. Amikor megnyitottuk, azt mondták, mi vagyunk a szakma öngyilkosai. Én bíztam abban, hogy ha másutt működik a dolog, nálunk is működnie kell. Oly-annyira, hogy megcéloztuk az Auparkot is. Az ott lévő üzletünk a megnyitáskor az ország legnagyobb könyvesboltja volt. Aztán jött Kassa, majd az Avion.

Biztos vagyok, hogy itt sem áll meg, vannak újabb tervei.

Amíg az ember egy bizonyos magaslatra nem kapaszkodik fel, addig nem tudhatja, mi várja ott. A további lehetőségeit ott képes csak felmérni. Ezért konkrét tervekről most nem szívesen beszélnék.

Gondolom, azért olyan „meredek” változások, hogy pipatömő, tészta, könyv már nem jön. Megmarad a könyveknél.

Nincs meg az a belső érzésem, hogy most nyugodt lennék. Hogy mindabba, ami már megvan, beleülhetnék, és diófa árnyékában kortyolgathatnám a borocskát, valahol egy domboldalon. Ez még odébb van. De nem hiszem, hogy váltok. Valószínűleg ezen az úton maradok. Sőt, biztos.

Tehát nem fél attól, hogy egyre kevesebben vesznek majd könyvet, hogy nem fogynak majd a kiadványok?

Én nem vetnék keresztet a könyvszakmára. Minél többet beszélünk a könyvről, annál jobban benne van az emberek tudatában, hogy azt is lehet venni. Aki megszokja az olvasást, az könyv nélkül nem tud meglenni.

Ezért is kérdezném meg, mennyire fontos, hogy boltjaikban elegendő választék legyen gyermekirodalomból?

Nálunk mindig is elsődlegességet élvezett a gyermekirodalom. Nagyobb boltjainkban ezért alakítottunk ki gyermeksarkot.

Mennyire viseli a szívén a szlovákiai magyar irodalmat?

Két boltunk, a zsolnai és az Avionban lévő kivételével minden üzletünkben kapható. Azt hiszem, megfelelő teret adunk neki.

Az internetes lehetőségek mennyire befolyásolják a hagyományos könyvkereskedést?

Biztos, hogy valamilyen mértékben igen, de jelen pillanatban érezhetően nem. Ez a jövő zenéje. Voltak komoly szakmai becslések, amelyek már négy-öt évvel ezelőttre az internetes E-biznis átütő sikerét jósolták világméretekben, mégsem következett be. Egyes országokban megvan a maga részesedése, és jövője is van, de ma, itt jelentősen nem befolyásolja a könyvkereskedelmet.

Az uniós csatlakozás viszont, gondolom, befolyásolja majd. Kell-e azzal számolni, hogy az uniós viszonyok módosítanak valamit a szakmán?

Aki azt állítja, hogy nem, az valószínűleg nem gondolja át azt a „nem”-et. Vagy nem mond igazat. Értelemszerűen átrendeződésre számítunk. Egy-két éve már ennek a gondolata foglalkoztat, és bizonyos dolgokat már ennek tükrében lépek meg.

Nagy elszántság kellett az elején ahhoz, hogy belevágjon. Megváltozott azóta?

Néha az is segített, ha gátoltak, mert még inkább meg akartam mutatni, hogy véghezviszem az elképzeléseimet. Azoknak viszont, akik valóban segítettek eljutni erre a pontra, köszönettel tartozom. Hiszen az ő segítségük is hozzájárult, hogy ma is azt tudom mondani: a mindent egy lapra még mindig működik.