Fejezetek a vidéki zsidóság deportálásából

SZITA SZABOLCS

Horthy Miklós kormányzó Klessheimben Hitlernek tett előzetes engedményei vezették fel a tragédiát. Ezekből következett, hogy a magyar kormányhatóságok a „zsidónak tekintendő” állampolgárokat kiszolgáltatták a németeknek. A gyors ütemű deportálás összehangolt magyar-német együttműködéssel, készséges magyar hatósági segítséggel volt kivitelezhető.

Munkások

a birodalomnak

Eichmann SS-Obersturmbannführer a terror – korábbi európai akciói során alkalmazott – teljes eszköztárát bevetette. Április 13-án Sztójay Döme miniszterelnök és a mielőbbi deportálást támogató Edmund Veesenmayer, Hitler budapesti helytartója megegyezett, hogy Magyarország a hónap végéig legalább 50 ezer zsidó munkást ad át a birodalomnak. A deportáló törzs parancsára Budapesten Zsidó Tanács alakult. A tanácsnak kiadott német intézkedések megbénították az információs kapcsolatokat, az önvédelemhez szükséges érintkezést a települések zsidó lakossága között. A háromnegyed milliós zsidóság – különösen a peremvidékeken – magára maradt.

Sajátos lélektani helyzetre utal, hogy a megszállás hozta változásokkal a legtöbben nem kívántak szembenézni. Reménykedtek. Nem akarták elhinni, hogy amit a környező országok zsidóságával a németek megtettek, Magyarországon is bekövetkezhet.

A zsidóként besorolt magyarok elleni hadjárat gyorsan kiteljesedett. Internálótáborokban nagyobb számban őriztek letartóztatott zsidókat a délvidéki Bácstopolyán, valamint Kistarcsán, Csepelen, Nagykanizsán és Sárváron. A visszacsatolt területeken a csendőrségi nyilvántartások alapján gyanúsnak, veszélyesnek tartott zsidókat elkülönítetten őrizték, brutálisan vallatták.

A zsidóság teljes tömegeit átfogó, nagyléptékű elkülönítési intézkedéseket a magyar közigazgatás német „tanácsra” előbb Kárpátalján hozott. Április 8-án Munkácson a „magasabb parancs folytán” létrejött Zsidó Tanács irodája közzétette, hogy a jövőben „az illetékes hely összes utasításait a Zsidó Tanácson keresztül fogja kiadni”, és felelőssége teljes tudatában biztosított mindenkit, hogy „nyugtalanságra nincsen semmi ok”. A megszállóktól megtévesztett Zsidó Tanács az osztrák, lengyel és szlovák menekült zsidóktól évek óta hallott deportálások, tömeggyilkosságok tényeitől éppúgy eltekintett, ahogy a kárpátaljai zsidóság fölötti újabb sötét felhőktől. Pedig egy hét múlva, április 16-án újabb megszorító intézkedés történt: a tömeges gettóba kényszerítés.

Rendeltetési állomás:

Auschwitz

A deportálási menetrend előkészítésével április 20-ától Eichmann nagy gyakorlatú kommandója foglalkozott. Napok múltán Veesenmayer megírta, hogy a zsidók elszállításának „rendeltetési állomása Auschwitz”. Április 29-én a kistarcsai internálótáborból, 30- án a bácstopolyai kisegítő toloncházból egy-egy tehervonatot indítottak a birodalomba. A magyarországi százezrek deportálása ezekkel a szerelvényekkel kezdődött.

1944 kora nyarán voltak, akik tudták, mi következik. Mégis hallgattak. A legtöbben napi teendőiket végezték; a rendeleteket, az utasításokat vagy parancsokat rutinosan végrehajtották. Nem akadékoskodtak, nem nehezítették a deportáló németek és a szorgos magyar végrehajtók dolgát. A helyi közösségek pusztán szemlélői maradtak az SS terrorjának, a készséges magyar hatósági együttműködésnek, az embertelenségek sorozatának.

A megszállók terve bevált. A példátlan gaztettbe, az üldöztetés kiteljesítésébe a magyar társadalom beletörődött. A vidéki zsidóság tömeges deportálása a kassai csendőrkerületben kezdődött. A „zsidóakciók” törzsét Munkácsra telepítették.

A németek május 11-én 48 fős különítménnyel érkeztek Munkácsra. Novak és Wisliceny Hauptsturmführer a kihelyezett német deportáló bizottságokat irányította. Magyar oldalról az „akciókat” a városokban a rendőrkapitányság vezetője és a csendőralosztály-parancsnok (vagy csendőrszárnyparancsnok) vezette. Május 14-én Nyíregyházáról és Munkácsról – Eichmann tisztjeinek szigorú felügyelete alatt – 3200 és 3169 magyar „transzportzsidóval” Kassán át elindultak az első 45 vagonos deportáló szerelvények. A kivezényelt magyar karhatalom mindenütt „teljesítette feladatát”. A tehervagonokba préselt emberek május 16-án estek át a gyors szelekción. A gázhalálra ítélteket ötösével vezették el őreik.

A napi négy vonat indítása Magyarországról május közepétől „rutinfeladattá” vált. Ezek június végéig leginkább Kassa-Hernádtihany felé vették az útjukat. Az egyik kelet-magyarországi lapban közben közzétették, hogy a hatóságok „Kárpátalján kétszer annyi zsidót találtak, mint amennyit a statisztika kimutatott”. Május 20-án cinikus hangvételben megírták, hogy „Ungvár, Munkács, Beregszász, Máramarossziget és Huszt térségében a városok és falvak zsidósága kivonult a lakosság köréből”.

Eichmann stábja – elsősorban Wisliceny és Novak járt a helyszíneken – alkalmanként csupán a vagonszám által korlátozva, teljes magyar támogatással, akadálytalanul indította útjára a „munkásszállítmányokat”. A halálgyártól pedig visszaigazolást kapott. Ebben megadták az érkezett zsidó férfiak, nők, gyermekek számát. Azt is, hány személyt irányítottak munkára és mennyit „különleges kezelésre”. Az utóbbi az elgázosítás fedőneve volt.

Naponta átlagban

több mint tízezer

Menekülésre ekkor már alig adódott lehetőség. A gettósítás előtt még több esély volt: átszökés Szlovákiába vagy Romániába (főként cionista szervezetek támogatásával), bujdosás az országban vagy a főváros emberrengetegében. A vidéki gettókból a minden áldozatra kész cionista fiataloknak néhány tucat fiatalt sikerült – legtöbbször maguk gyártotta iratokkal – a fővárosba menekíteniük. A tömegnek azonban nem volt hova menekülnie. A gettókban számos öngyilkosság történt.

Május 22-től a kaposvári zsidók is gettóban éltek. A gazdag zsidókat bevitték egy szabályos kínzókamrába, és próbálták őket kivallatni, hogy hová vitték a vagyonukat. „A kínzásokat pesti detektívek végezték. (…) A tüzérlaktanyából elvittek bennünket a zsidó templom udvarára. Itt magyar csendőrök átkutatták csomagjainkat, értékeket kerestek. Az asszonyokat levetkőztették, s magukat bábáknak nevező hölgyek bevittek bennünket egy helyiségbe és belenyúlva testünkbe, értékeket kerestek nálunk. Ujjunkról lehúzták a jegygyűrűket, akiknek az ujjáról nem jött le, azokat azzal fenyegették, hogy ujjaikat levágják. (…) Egész megalázó módon bántak velünk. Itt egy fiatal dombóvári anyát láttam sírni, aki csecsemőjének a kocsijába egy doboz hintőport tett, de még ezt is elvették tőle” – emlékezett vissza egy túlélő. Júniusban naponta átlagban több mint tízezer – a gettósítást és a gyűjtőtábort megszenvedett – emberrel haladtak a szerelvények Kassán át Auschwitz-Birkenau felé.

Néhány főpap, köztük Apor Vilmos győri püspök látta a végzetet, amely mély aggodalommal töltötte el. Serédi Jusztinián hercegprímáshoz intézett június 15-ei levele a vidéki deportálásról hallgató egyházvezetés felelősségére is utalt. „Hogyan fogunk megállni a történelem előtt – tette fel a kérdést –, ha látszólagos egyetértésben és udvariassági viszonyban maradunk egy olyan kormánnyal, amely országszerte a legnagyobb kegyetlenséggel kínoz ezer meg ezer embert, megfosztja őket minden emberi joguktól és asszisztál ahhoz, hogy őket rabszolgamunkára és a halálra deportálják?”

A „transzportzsidók” vagonjainak kíséretéről Kassáig a magyar csendőrség gondoskodott. A kassai pályaudvaron speciális kiképzésű rendőri kommandó vette át a szerelvényeket. Utóbbi általában egy nap alatt az Ungarnaktion miatt meghosszabbított birkenaui rámpáig, a szelekció máig látható színhelyére vitte a soros „szállítmányt”.

A deportálásról Veesenmayer folyamatos jelentéseket küldött Berlinnek. Július 11-én összesítette az Eichmann-kommandótól kapott adatokat: előző napig 147 szerelvénnyel 437 402 zsidót deportáltak Magyarországról. A vidéki magyar zsidóságot tönkretették, felszámolták. A pusztítás, pusztulás következményei máig lesújtóak, érezhetők.

(Elhangzott a Holokauszt a mai Dél-Szlovákia területén című konferencián, Kassán, május 22-én.)

A szerző történész, a Nyugat-Magyarországi Egyetem oktatója