„Ez a mi komolyzenei fesztiválunk”

Igen, mindig ezt szerettem volna csinálni. Gyerekkoromban zeneiskolába jártam itt, Dunaszerdahelyen, jól ment a zongorázás, szerettem a zenét, a tanárnőm, Laczkó Stefánia ajánlotta, hogy menjek konzervatóriumba. Amikor elvégeztem, azonnal tanítani akartam, de Mašinda tanár úr rábeszélt, próbáljam meg a felvételit a főiskolán, hisz ha esetleg nem vennének fel, nincs semmi sem veszve, még mindig mehetek tanítani. Szerencsém volt, felvettek. Utána taníthattam volna Pozsonyban, de közbejött a családalapítás.

Nem esett nehezedre eljönni Pozsonyból?

Nem, a család fontosabb. Fel kellett valamit adni, mert a férjem is olyasmit csinál, ami egész embert igényel. Neki itt volt a műterme Étén, máshol nem tudott dolgozni, nekem pedig nehéz lett volna naponta ingázni. ĺgy aztán a zeneművészeti főiskola elvégzése után, 1981-ben a dunaszerdahelyi zeneiskolában kezdtem tanítani.

Szereted csinálni?

Szeretem. Bár 1990 óta, amióta igazgató vagyok, kevesebbet tanítok. Az igazgatói teendők mellett nem koncentrálhat annyira a tanításra az ember.

Hanem mire?

Az iskolára mint egészre. Most már, hogy jogilag önállóak vagyunk, az anyagiakra is figyelni kell, hogy kijöjjünk a költségvetésből, fussa a fizetésekre, a karbantartásra. Alaposan ki kell számítani, mire mennyit költhetünk, hisz évről évre kevesebb a pénz.

Erről elsősorban magad döntesz, vagy közösen döntitek el az iskolában?

Az iskolának van könyvelője, aki állandóan figyeli a történéseket, folyamatosan beszámol, hogy állunk, és ehhez alkalmazkodunk. Most például kénytelenek voltunk lemondani a személyi pótlékokról, mert erre már nem futotta.

Hogyan reagáltak a pedagógusok?

Természetesen nem örültek neki. Én is borzasztónak tartom. Mert vannak aktívabbak, akik többet és jobban dolgoznak, és ez nem látszik a fizetésükön. De akkor mi ösztönözze a jó pedagógust? Látja, hogy a másik is ugyanannyit kap, mint ő, holott csak feleannyit dolgozott. ĺgy aztán nem érzi, hogy érdemes többet, jobban dolgozni, reprezentálni az iskolát. Pedig csak akkor tudunk létezni, ha valamilyen módon bekerülünk a köztudatba: ha kiállítás-megnyitón, különböző eseményeken ott szerepelnek a gyerekeink. Mi bármilyen felkérésnek eleget teszünk. Újabban még lakodalomba is hívnak bennünket, kérik, hogy adjanak egy kis műsort a növendékeink, úgy látszik, ez most divatba jött. Hál’ istennek Dunaszerdahelyen elég gyakran vannak különböző rendezvények, amelyek lehetőséget adnak a diákjainknak a szereplésre, tudásuk bemutatására. Ez nagyon jó, egyrészt a gyerekek megtapasztalják, milyen is közönség előtt fellépni, másrészt reklám az iskolánknak, ami nagyon fontos.

A pénztelenség és mindaz, ami belőle következik, több mint lehangoló.

Folyton halljuk, hogy az állam nem tudja dotálni a művészeti alapiskolákat, le akarja építeni őket. Fel kellett emelnünk a tandíjakat, most havonta 230 koronát kérünk az individuális, 130 koronát a kollektív oktatásért. Ennél többet már nem nagyon lehet kérni.

És ha végképp lerázza a válláról az állam a művészeti alapiskolákat?

Akkor magániskolák lesznek, mint Nyugaton. Bár az ottaniaknak, ahogy hallom, több – főleg anyagi természetű – okból nem igazán jó a színvonaluk. Ezek mind kisebb iskolák, nem akkorák, mint a miénk. Nekünk jelenleg 660 diákunk van rajz, zene, tánc és színjátszás szakon. De nem tanítjuk mindannyiukat az iskolánkban, hanem városunk különböző alapiskoláiban, sőt még falun is. Ahol igénylik; mint például Gelén, Vásárúton, Abonyban – oda kijárunk. Kevés olyan remekül felszerelt iskola akad, mint a miénk; csak az a baj, hogy messze esik a központtól, és a szülők félnek felügyelet nélkül olyan messzire elengedni az elsős-negyedikes kicsiket, ezért nekik az iskolájukban adunk órákat. A buszmegállótól is messze vagyunk, így a környező falvakból sem nagyon járnak hozzánk. Pedig érdeklődés lenne. Bősön és Alistálon ezt úgy oldották meg, hogy nyitottak zeneiskolát, mert a falu ragaszkodott hozzá.

Téged a kollégáid választottak igazgatóvá, most viszont már pályázni kell erre a posztra.

Igen, de legutoljára is az történt, hogy nem pályázott senki. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert annyi a probléma, az embereknek nincs kedvük ehhez a poszthoz.

És neked?

Én már úgy vagyok vele, hogy benne vagyok a körforgásban, hát csinálom. De sokszor érzem úgy, hogy már elég volt. Nem könnyű emberekkel dolgozni, megtartani a jó viszonyt, mondhatnám, ez a legnehezebb az egészben. Ma már nehéz az embereket kielégíteni, mert mind úgy érzi, hogy a másik többet kap nála. Általában nem a jót veszik észre, hanem a rosszat, és az utóbbi időben ez különösen jellemző. Tizenöt év hosszú idő, az alkoholizmustól kezdve nagyon sokféle problémát kellett megoldani, és az embernek gyakran lelkiismeret-furdalása van, mert nem akar a másiknak rosszat tenni. Kevés az óra, és a pedagógusok elvárják az igazgatótól, hogy valahonnan kerítsen, adjon. Sajnos ma már nem ilyen világ van. És vannak pedagógusok, akik saját magukat építik le.

Leépítik magukat? Hogyan?

Kevés diák jelentkezik hozzájuk, ha vannak is, ilyen-olyan okok miatt átíratják a szülők más pedagógushoz. És a szülők kérését respektálni kell. Hovatovább egyre jobban, mert ha nem, akkor nem fogják hozzánk járatni a gyerekeiket.

Ilyen esetben nem neked kellene, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen, hisz bizonyára oka van annak, ha egy pedagógustól elmennek a tanítványai.

Volt, aki belátta, hogy ennek így nincs perspektívája, és miután nagyon kevés órája maradt, saját elhatározásából elment az iskolából. De már előzőleg kénytelen voltam felvenni ugyanarra a hangszerre egy fiatal tanerőt, hogy ne épüljön le az iskola, mert ez már hosszú évek folyamata volt. Ezek nem könnyű döntések, és nagyon kellemetlen, amikor érzi az ember a negatív kisugárzást abból a másikból, aki megbántva, megrövidítve érzi magát. Mindenkinek nem lehet a kedvére tenni. Ez az, amit sokszor nagyon nehéz elviselni.

Egy kollektíva nagyon jól tudja, ki dolgozik, ki nem, és a többség biztosan belátja, hogy a fájó döntések az iskola érdekében történtek.

Persze, a többiek is tudják, belátják, de egy állami iskolából nem olyan könnyű valakit elbocsátani. Ott nyomós oknak kell lenni.

Vannak pedagógusok, akik szakmailag még jók is lehetnek, de emberileg nem tudják elfogadni őket a diákok.

Mert nem tudnak megfelelő kapcsolatot teremteni a növendékekkel, pedig ez nagyon fontos a mai világban. Manapság a szülő is egészen másképp áll hozzá a művészeti alapiskolához. Az, hogy a gyerek hozzánk jár, az jó. De nem ez az első. Az első az iskola. Emellett a gyerekek még járnak nyelvekre, sportkörbe, ilyen-olyan tanfolyamra, és kevés idejük marad arra, hogy gyakoroljanak otthon a hangszeren. Ez pedig nagyon érezhető. Különösen az abszolvens koncerteken, ahol a korábbi évekhez viszonyítva egyre könnyebb darabokat adnak elő a növendékek. Mivel nem gyakorolnak eleget, nem tudnak fejlődni technikailag, tehát képtelenek eljátszani a nehezebb darabot. Kivételt csak azok a tehetségesek képeznek, akik zenei pályára készülnek. Velük tényleg el lehet érni a maximumot, de ilyen nagyon kevés akad.

Nagyon frusztráló lehet a pedagógus számára, ha óráról órára felkészületlenül jönnek a diákok.

Rendkívül lehangoló, mert nincs inspiráció. A jól teljesítő tanítvány a pedagógusnak is szárnyakat ad. A tanár akkor örül, ha tud valamit adni annak a gyereknek. Óráról órára olvassuk a kottát, és minden órán ugyanazt magyarázzuk. Szinte gyakorolunk. Az órán, holott ezt otthon kellene csinálni. A pedagógus tehetetlen, mert a heti 65-70 perc alatt nem tudja megtanítani a gyereket, ez lehetetlenség.

A szülői odafigyelés hiányzik, vagy túlterheltek a gyerekek már az iskolában is?

Azt hiszem, ez is, az is.

Mennyi a tehetséges gyerek? Milyen az arány?

Ritkán fordul elő, hogy akad az osztályban egy olyan gyerek, akivel lehet kreatív módon, tartalmasan dolgozni. A zongoraszakon volt egy ilyen fiú, épp most végzett, szeptembertől a pozsonyi konzervatóriumban tanul tovább. Nagy tehetség, ilyen talán még nem is volt az iskolánkban.

Mondd, mi adta az ötletet, hogy Dunaszerdahelyen komolyzenei fesztivált indíts?

A gyerekek kiskoruktól mindenhol a könnyűzenét hallják, klasszikust szinte alig. Amikor igazgató lettem, azon kezdtünk gondolkodni az iskolában, hogyan lehetne ezt ellensúlyozni, hogyan lehetne elérni, hogy a komolyzenének is legyen közönsége. Mert nem nagyon volt. A múlt rendszerben nem egyszer megtörtént, hogy jöttek Dunaszerdahelyre művészek, de elmaradt a koncert, mert nem volt közönség. A hetvenes években én is tanúja voltam ilyen esetnek, nagyon örültem, hogy hangverseny lesz, aztán ott ültem vagy harmadmagammal az üres kultúrházban. Mert nem olyan egyszerű egy ilyen kisvárosban a komolyzenének közönséget szerezni. Úgy gondoltuk, hogy a mi zeneiskolánknak egyebek között ez is a feladata: a közönségnevelés. Ezért is indítottuk el a dunaszerdahelyi zenei napokat.

Jött az ötlet, és belevágtatok?

Fokozatosan jött, először csak beszélgettünk erről a kollégákkal, aztán azokkal, akik hajlandók voltak bekapcsolódni, elkezdtük. Mind Pozsonyban végeztünk, a konzervatóriumban vagy a zeneművészeti főiskolán, néhányan Nyitrán. Számba vettük, ki kit ismer az iskolaévekből az előadóművészek közül. Először ilyen baráti alapon hívtuk meg az előadókat. A pedagógusok feladatul kapták, vegyék rá a növendékeket, hogy jöjjenek el a szüleikkel a koncertekre. Fokozatosan egyre többen jöttek el, öröm volt látni, hogyan növekszik a hallgatóság száma. Mára már eljutottunk odáig, hogy megtelik a 180 férőhelyes terem. Sőt van, hogy több mint kétszázan is eljönnek. Ez nálunk van, az iskolában, ahol külön erre a célra épített, szép koncerttermünk van. De a templomokban és a Vermes Villában is tartunk koncerteket. Az új református templom nagyon jó hangversenyekre, ott vagy 300 ember fér el, volt rá példa – Varnus Xaver orgonaestjén –, hogy ennyi hely is kevésnek bizonyult. Varnus kétszer is járt Dunaszerdahelyen. Annyira népszerű, hogy azok is kíváncsiak voltak rá, akik különben nem mennének el egy komolyzenei hangversenyre. És el voltak ragadtatva. De a dzsessz-koncerten vagy Jandó Jenő zongoraestjén is teltház volt az idén. Mindig szép, nyomtatott programot csináltatunk, ezt osztogatjuk, és plakátokat ragasztunk ki a városban.

Kik teszik ki a plakátokat? Ezt is te csinálod a pedagógusokkal?

Persze. Erre is megvan a recept, leginkább a központban, ahol mindenki megfordul, üzletekben, kirakatüveg mögé helyezzük el a plakátokat. Ott nem tépik le, nem mossa el az eső. De itt is fontos, hogy legyen ismerős, mert minden üzletben nem engedik meg kitenni. A kinyomtatott műsort pedig minden növendékünk megkapja, hazaviszi, és még postán is szétküldjük. Vannak stabil címeink, olyan emberek, akikről tudjuk, hogy szívesen járnak koncertre, a volt diákjainkat is meghívjuk.

De ma már nem csak az egykori konzervatóriumi évfolyamtársak jönnek Dunaszerdahelyre koncertezni.

Sok mindenki megfordult már itt. Megtörtént, hogy Ránki Dezső játszott a feleségével Pozsonyban, és elmentem a hangversenyükre. Jaj, de jó lenne, ha Dunaszerdahelyre is el tudnánk hozni őket, gondoltam magamban. A szünetben elmentem utánuk, elmondtam, milyen rendezvényünk van, mit szólnának hozzá, ha meghívnánk őket, és nagyon kedvesen igent mondtak. El is jöttek, négykezeseket játszottak, akkor is tele volt a koncertterem.

Azt hiszem, ebben szerepet játszott a mosolyod, a közvetlenséged, az a mód, ahogy képes vagy pillanatok alatt kontaktust teremteni bárkivel.

A kontaktusteremtésnek különböző módjai vannak. Megtudjuk valakiről, hogy remek muzsikus, igyekszünk megszerezni a címét, és meggyőzni, hogy jöjjön el hozzánk. Az idén a Bolla Kvartettel voltunk így. Hallottunk róluk, sikerült a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetén keresztül megszerezni a címüket, meghívtuk őket, és nagy sikere volt a koncertjüknek. De persze magától nem megy, hajtani kell a dolgokat. A fesztiválon minden koncertre be vannak osztva a kollégák, az ő feladatuk gondoskodni a fellépő művészekről. Itt besegítenek a szülők is, akiket megkérünk, hogy süssenek házi süteményt. Olyan rendesek, hogy még soha nem mondtak nemet, a vendégek meg el vannak ragadtatva a házi pogácsától és egyéb finomságoktól. A művészek nagyon érzik a törődést, a szeretetet, ezért szívesen jönnek vissza. És mindig nagyon dicsérik a dunaszerdahelyieket, azt mondják, nagyon jó közönség, jól reagál, és nagyon lelkes.

A honoráriumot ki adja?

Azt is mi. Van egy polgári társulásunk, a Talentum. Azt is mi hoztuk létre, az iskolai kollektíva. Eredetileg alapítvány volt, de át kellett alakítani a Mečiar-éra alatt, mert csak így juthattunk pályázati pénzekhez. Ezt a társulást a legnagyobb mértékben Dunaszerdahely városa támogatja, aztán pályázunk a minisztériumnál, az Illyés Közalapítványnál, és vannak kisebb szponzoraink.

Úgy tudom, az idén a kulturális minisztérium egyetlen fillért sem adott.

Semmit sem kaptunk. Nem tudom, hogyan lesz jövőre. Nagyon reménykedünk, hogy a város továbbra is megadja azt a 70 ezer koronát, amit eddig.

Van még egyáltalán Szlovákiában város, amely tizenhat éve ilyen fesztivált működtet?

Van zenei fesztivál Pöstyénben, Trencsénteplicen, Zólyomban...

Ezek már a szocializmus alatt jelentős állami rendezvények voltak.

Somorján vannak a Régi Zenei Napok.

De azokat nem egy zeneiskola szervezi, és nem ennyire sokszínű, szinte minden műfajt felölelő a műsora. Ilyen, mint a dunaszerdahelyi, nem hiszem, hogy létezne.

Erről én sem tudok. De már hallottam, hogy más városokban is próbálkoznak ilyennel, például Galántán és Nagymegyeren.

A zeneiskolai kollégák még nem lázadtak fel? Nem unják, hogy ingyen szervezzenek koncerteket, ragasztgassák a plakátokat?

Nem, dehogy, szeretik a fesztivált. Ez a mi fesztiválunk. Nemcsak munkát ad, de örömet és feltöltődést is. Hogy ingyen csináljuk? A hangverseny végén, amikor szétoszlik a közönség, mindig vannak, akik odajönnek hozzánk, és megköszönik az élményt. Fantasztikus volt, köszönjük, hogy ezt idehozták – mondják. Ez a mi jutalmunk. És valóban nagyon jó koncertjeink vannak, ráadásul fizetni sem kell értük, a belépés ingyenes. Kiteszünk egy dobozt, aki akar, tesz bele pár koronát. Nem gyűlik össze nagy összeg, épp csak annyi, hogy egy kis frissítőt tudunk adni a fellépő művészeknek. A koncert után mindig van egy kis megvendégelés, leülünk, elbeszélgetünk.

Olyan lelkesen beszélsz, hogy a pénztelenség ellenére nem féltem a Dunaszerdahelyi Zenei Napok jövőjét.

A lelkesedés változatlan, mi a magunk részéről továbbra is mindent megteszünk, hogy legyen fesztivál, és jó legyen, azt viszont nem lehet elvárni a művészektől, hogy ingyen lépjenek fel. Az a színvonal rovására menne. Az elért szint viszont kötelez, lejjebb már nem mehetünk, hozzászoktattuk az embereket a minőséghez. Idehozzuk és tálcán nyújtjuk a jó zenét – azt hiszem, ez a maximum, amit meg lehet tenni annak érdekében, hogy szebbé tegyük az emberek lelkét. A mai világban olyan sok a rossz, ezt valahogyan ellensúlyozni kell.