Ennek a szakmának mint művészetnek vége van

Csak olyan filmeket érdemes csinálni, amelyek maradandó élményt szereznek a nézőknekDömötör Ede felvételeGondolom, számított rá, hogy a film bemutatóját végigkísérik az aktuálpolitizáló felhangok.

Természetesen, sőt úgy érzem, a sajtó inkább agyonhallgatta a filmet. Ez volt az idei Filmszemle nyitófilmje, és viszonylag kivételezett forgalmazási feltételek között vetítik, ám sok fontos lap „elfelejtett” kritikát közölni róla. Az internetes fórumokon is elintézték azzal, hogy az Ének a csodaszarvasról egy sulifilm. Ezt Magyarországon olyan filmekre mondják, amelyekre kötelezően beterelik az iskolás korú gyerekeket, és ott – ki tudja, milyen irredenta ráhatásokkal – rossz irányba terelik az elméjüket. Ez volt az alaphangvétel, de magát a rajzfilmet nem igazán bántották.

Azaz szakmailag nem tudtak belekötni?

Nem lehetett. Furcsa lenne azt mondanom, hogy ez a film jobb annál... A kritikusok nyilván úgy hitték, azért kaptam rá támogatást, mert magas kormányhivatalt töltöttem be. Ám a kapott összeg, 245 millió forint, nem olyan sok, hogy abba bele lehessen kötni, aki pedig belekötött, rögtön a szájára ütöttem, hiszen én húsz éve nem csináltam filmet. Savanyú volt a szőlő, ezért bele akarták kényszeríteni a Csodaszarvast a Honfoglalás, Sacra Corona, Hídember-féle vonulatba. Ténylegesen nem tudtak vele mit kezdeni. Mondok egy példát. Egy közismert magyar értelmiségi, akit sűrűn lehet látni a tévében, ráadásul filmszakembernek, esztétának aposztrofálja magát, azt mondta, hogy nem nézte meg a Csodaszarvast, mert „Ez nem a mi filmünk.” Vagyis Magyarországon létezik egy értelmiségi réteg, amelyik úgy gondolja, hogy csak az „ő” filmjeiket nézik meg, és ami nem olyan, arról szót sem érdemes ejteni.

A kultúrában is érezhető a politikára jellemző kettéosztottság, úgy veszem észre, a közönséget is igyekeznek két szemben álló táborra osztani...

Abszolút mértékben egyetértek. A filmre ez fokozottan érvényes. A szocialista korszak elejétől volt egy törekvés népi tárgyú magyar filmek készítésére, ezek némelyike, például a Talpalatnyi föld rendkívül sikeres volt. Később a filmet elsősorban városi értelmiségi réteghez szóló műfajnak kezdték tekinteni, és ezek a törekvések elhaltak. Azt is tendenciózusnak tartom, hogy a filmet mint műfajt igyekeznek beilleszteni egy világfolyamatba. Ezért nem tudtak mit kezdeni például a Pan Tadeussal, pedig Andrej Vajda világhírű rendező, és a lengyel közösség mégiscsak negyvenmilliós. Azt a filmet sem lehetett eladni külföldön, mint ahogy a Hídembert vagy a Csodaszarvast sem lehet. Ám tíz-egynéhány millió embernek is érdemes filmet csinálni, ha úgy tetszik, kormányzati feladat, hogy ez a közösség kapjon nemzeti jellegű filmeket. Közülük ugyan nem mindegyik sikerült, de ez nem a szándék, hanem a tehetségtelenség okán történt.

Ön szándékosan nem választja ketté a filmet és a rajzfilmet?

Igen, mivel nem azért lettem rajzfilmes, mert az akartam lenni, hanem mert így hozta a sors. Vannak témák, amelyeket szívesen leforgattam volna játékfilmként. Számomra a mondanivaló a fontos, nem a kifejezés eszköze, ami esetünkben az animáció. Tény, hogy a rajzfilm általában a művészet kategóriáján kívül esik, megkapta a „gyerekközönség számára készült olcsó szórakoztatás” címkét. Én ezen belül mindig megpróbáltam valami mást csinálni.

Miért irtózott a szocialista kulturális vezetés a népi megjelenítéstől, attól a világtól, amelyet ön képviselt akár a Magyar Népmesék sorozattal, akár a János vitézzel vagy a Fehérlófiával?

Megpróbáltak kiengedni egy szellemet a palackból, amelyről azt hitték, sokkal kisebb, mint amekkora végül megjelent előttük. Ez történt a János vitézzel. Amikor elkészült a film, rögtön jöttek a gondok. A szovjet átvételi bizottság nem volt hajlandó átvenni, és a környező országokban is nagy ellenérzéssel fogadták. Túl jó lett a film. Alexandrov elvtárs, a bizottság elnöke nacionalista propagandának nevezte, azért, mert tíz másodpercig látszik benne a magyar zászló. Attól kezdve az elvtársak nem nagyon örültek, ha új filmet csináltam.

A János vitéz volt az a film, amelyet a Disney-stúdió megvásárolt és rögvest „bedobozolt”?

Nem ők voltak, hanem a Hanna-Barbera. Disneyék másképp csinálták, minden filmemről beszereztek egy kópiát, hogy tanulmányozhassák. A Hanna-Barbera üzletkötői visszaéltek a magyar partnerek tájékozatlanságával, akik nagy pénzért hajlandóak voltak odaadni a film örök jogát. Aztán persze nem forgalmazták, így Olaszország kivételével a nyugati világ nem láthatta, a szocialista blokk és Kína viszont igen. Ez utóbbira nagyon büszke vagyok, Kínában négyszáz millióan nézték meg a János vitézt. Főleg a zene ragadta meg őket, egy pekingi szállodai liftben később hallottam is részletet belőle. Nálam ez a „bedobozolás” sorsdöntő fordulatot eredményezett, mert akkor döntöttem el, hogy tojok én a világra, a magyar közönségnek fogok filmet csinálni!

A Fehérlófia tehát már tudatosan csak a magyar nézőknek készült?

Igen, az Ének a csodaszarvasról pedig még inkább. A Fehérlófia Los Angelesben felkerült minden idők ötven legjobb rajzfilmjeinek listájára, elsősorban képzőművészeti kvalitásai miatt. A Csodaszarvas viszont már elszántan magyar rajzfilm. Évek óta dolgozom Az ember tragédiáján, legfőbb vágyam, hogy egyszer befejezzem. Ám amikor megtudtam, hogy létezik egy millenniumi filmpályázat, nem a Tragédiára kértem támogatást, hanem a Csodaszarvasra.

Miért?

Mert láttam, hogy itt egy kormány, amely nemzeti célokat tűzött maga elé. Sejtettem, hogy ez rövid lejáratú program lesz, ki kell használnom, mert soha az életben nem lesz meg egy ilyen lehetőségem. A Tragédiát meg majdcsak befejezem valamikor. Ha nagyon szigorú akarok lenni, azt mondhatom, ezt a filmet magamnak csináltam. Csak remélem, hogy rajtam kívül van még néhány tízezer ember, akiket foglalkoztat a téma. A Cannes-i fesztiválon külföldi érdeklődők is felbukkantak, érdekes módon iráni, közép-ázsiai, indiai, kínai és japán forgalmazók. Ez nem kis piac. És azt is jelenti, hogy bár én nyugat-európainak gondolom magam, azért állandóan kacérkodom a keleti múlttal, és próbálok nem elfeledkezni arról, hogy a magyaroknak ápolniuk kell a keleti szálat.

A film képi világa is közelebb áll a keleti gondolkodáshoz, mint a nyugati rajzfilmcsatornákon látható dolgokhoz...

Igen, ráadásul olyasmire teszek kísérletet, amire mások nem: megpróbálom ugyanabban a stílusban, látásmódban rekonstruálni a múltunkat, amely az adott időszakban dívott. Nem nyugat-európai festészeti eszközöket használok, hiszen a régészeti leleteken is keleties, ábrázolás látható. Szándékosan késő-középkori török miniatúrák alapján dolgoztam. Ez a színekre is vonatkozik, az Álmos korát bemutató részben például sok a türkiz. E színnek akkoriban rendkívül fontos szerepe volt, a Selyem-út mentén rendkívül meghatározó, a mecsetek tetején is megjelenik. A Hunor-Magyar történetet képileg is a szkíta múltba helyeztem. Izgalmas dolog felfedezni, milyen tárgyak állnak rendelkezésünkre az adott korokból.

Az átlagnéző, aki nem jártas a letűnt korok képi és színvilágában, mennyit fejthet fel ebből?

Semennyit.

Ezért mondta az előbb, hogy önmagának csinálta a filmet?

Igen, de azért mégsem így van, mert már a könyveimet is úgy írtam, hogy bíztam a számítógép nyújtotta lehetőségekben. A nyolc könyv mindegyikének legfontosabb része a névmutató. Úgy kell használni őket, mint a lexikont. Ha valaki az almáról akar tudni valamit, megnézi az „alma” szócikket. Ez a film is ilyen. Hagyományos mozikeretek között csak egyfajta élményt ad, ám videón, és főleg DVD-n sokféleképpen használhatom. A tervek szerint hamarosan megjelenik a DVD, amelyre több órányi magyarázó szöveget lesz lehetőségem felmondani.

Milyen reakciók érkeztek a gyerekközönség felől?

Körülbelül hatezer gyerekkel találkoztam a vetítések során, és azt láttam, hogy sokkal fogékonyabbak és nyitottabbak voltak a felnőtteknél. Tíz év alatt az ember még nem akar mindenáron összehasonlításokat tenni. Nem bánják, hogy eddig nem ilyen rajzfilmeket szoktak nézni, most meg valami mást kaptak. Amiket megkérdeznek, az viszont rávilágít a magyar gyerekneveltetés óriási problémáira. Ha több gyerek is azt kérdezi, hogy hogyan változhat ember állattá, akkor nem ismerik a békakirályfi történetét, ha nem tudják, mi az a „sárga kör” az ember feje fölött, akkor nem hallottak a glóriáról. Ezekre a hiátusokra két megoldás létezik. Vagy ki kell dobnunk az egész kultúránkat, és újat alapítani, vagy törekedni kell arra, hogy valamit átmentsünk ebből. Ez utóbbit én nagyon fontosnak tartom, és a filmbe belepakoltam mindent, ami számomra fontos. Nemrég megjelent a mesekönyv változat, még több információval, a DVD segítségével pedig olyasmiket is át fogok tudni adni, ami „direktben” nem ábrázolható.

Ezek szerint mégiscsak megvan a Csodaszarvasban az oktatófilmjelleg, önben pedig az oktatási szándék?

Bevallom, igen.

A műalkotást és az oktatási célt szolgáló művet legtöbben szigorúan kettéválasztják...

Assisi Szent Ferenc megalapította saját rendjét, amely tanító rend, helyesebben szólva prédikátorrend, és a ferences templomok falain megjelentek a faliképek, hogy a prédikátor illusztrálni tudja azt, amiről beszél. Mindaz a csoda, amit Giotto és utódai produkálnak, azért született, hogy a művészek taníthassanak, hasznosak lehessenek. Az, hogy a művészetnek nem feladata az oktatás, tipikus huszadik századi nézet. Szerintem ugyanaz a feladatunk, mint a tudósoknak: épeszű, harmonikus emberek nevelése. Ezt a szolgálatot igenis teljesíteni kell. Én filmkészítés és írás közben azért vagyok tudományosan alapos, mert úgy gondolom, ez erősíti az üzenet átadását.

Ön a jelképekről is írt egy könyvet. E szempontból a Csodaszarvas-történet legjobb megjelenítési módja a rajzfilm, mert ugyanazok a jelenetek egy játékfilmben, pont a jelképesség miatt, nem hitelesek.

ĺgy van, ám éppen a jelképesség miatt nehéz ez a film. Eddig összesen ötvenezer nézője volt, pedig komoly propagandát műveltem, az ország összes iskolájának írtam. Nem tudtam elérni, hogy annyi nézője legyen a filmemnek, mint egy Koltay-filmnek. Pedig ő is nagyjából ugyanezt a technikát követte. Mégsem érzem ezt akkora veszteségnek, mert Koltay könynyebben emészthető filmeket csinál. Annak idején, a Fehérlófia elkészülte után fanyalogva mondták, hogy a János vitéz sokkal jobb volt, és hogy miért nem követtem azt a hagyományt. Az a film bukásnak számított, mert ötszázezer nézője volt, a János vitéznek pedig másfél millió. A Csodaszarvast bemutató előtt megnézettem kétszáz egyetemistával, és vetítés után egy lány azt mondta, hogy csalódott, mert ő a Fehérlófián nőtt fel, ahhoz képest pedig teljesen mást kapott. Már várom, hogy Az ember tragédiáját nézve azt fogják mondani a csinos és fanyalgó egyetemista lányok, hogy ők a Csodaszarvason nőttek fel. Tudom, hogy ez ironikusan öndicsérő mondatsor, ám arról szól, hogy mindig megpróbáltam valami újat produkálni, és az eredményt mindig nehezen fogadták el.

Hogy néz ki manapság a valaha híres és méltán elismert magyar rajzfilmgyártás?

Ma is évente tíz-húsz egyedi rajzfilm készül, ugyanolyan jók, mint a régi filmek, ám nem tudnak találkozni a közönséggel. Sem a tévék, sem pedig a mozik nem vetítik őket, videokazettán sem lehet hozzájuk férni. Számottevő, úgynevezett művészi rajzfilmgyártás két helyen, a Kecsemétfilmnél és a Pannóniafilmnél történik. Ám ha egy-egy fesztiválon díjat nyernek a magyar rajzfilmek, arról nem számol be a sajtó, mert ez a téma számukra teljesen érdektelen. Vége annak az időszaknak, amikor önkifejezésképpen rövid, zseniális remekműveket hozhattunk létre, mert ez ma a kutyát nem érdekli. Anyagilag szintén kelepcében vagyunk, mert meglepő módon a magyar szakgárda drága ahhoz, hogy külföldi bérmunkát kapjon. A Magyarországon tevékenykedő külföldi tulajdonú cégek, mint a Varga Stúdió, elviszik a munkát Észak-Kóreába, mert az ottaniak egy pohár vízért is hajlandóak dolgozni. Sajnos bekövetkezett az, amit a nyolcvanas éve óta mondunk. A kapitalizmus semmivel sem jobb ennek a szakmának, mint a szocializmus volt.

Alkotás közben mennyire veszi figyelembe a majdani közönség igényeit?

Képzőművészként és befogadóként is azt mondhatom, hogy maga a műalkotás nem a vásznon van, nem is a közönség reakciójában rejlik, hanem valahol a kettő között. Mikor a képtárban találkozom valamivel, amire régóta vágytam, az megrendítő találkozás. Abban a pillanatban születik meg a mű, nem pedig akkor, mikor a festő vászonra viszi a képet. Emiatt fontos, hogy figyelembe vegyem a néző igényeit. Csak így jöhet létre az a bizonyos katartikus pillanat. Én azért nem az átlagnézőre építek, e szempontból kicsit elitista vagyok, és azt mondom, hogy a nézőt nevelni is kell. Szerintem olyan filmeket érdemes csinálni, amelyek nem néhány hét alatt futnak le, mint a mai amerikai produkciók, hanem vissza lehet térni hozzájuk.

Mozilátogatóként vannak nagy filmemlékei?

Igen, például Kuroszawától A vihar kapujábant több, mint húszszor láttam, és mindig megrendülést jelent. Fellini számomra az isten. Animációs filmben a Sárga tengeralattjáró, ami a korábbi alkotásokhoz képest reveláció volt. Ez egyébként hatott is a János vitézre. Csak olyan filmeket érdemes csinálni, amelyek maradandó élményt szereznek, és ha az ember meghallja, hogy vetítik valahol, odarohan, hogy megnézhesse. Persze tudom, hogy a filmművészet momentán nem ezt a korszakát éli, most egyszer nézünk meg egy filmet, és a világon mindenütt ugyanakkor kerülnek piacra a két hét alatt lefutó árucikkek. Kit érdekel ma már a Titanic vagy a Ryan közlegény megmentése? Pedig mekkora hírveréssel mutatták be ezeket! A mai filmek villámgyorsan felejtődnek el.

Térjünk rá az évek óta készülő Tragédiára. Láttam néhány részletet a tévében, és gondolom, sokak nevében vagyok türelmetlen...

A három legigényesebb, legdrágább rész hiányzik még belőle. A görög színen elvileg dolgozunk, pénzszűke miatt éppen leálltunk vele. A bizánci és a londoni színekhez egyelőre nem tudtam hozzányúlni.

Mennyire befolyásolja a Csodaszarvas a most készülő részeket? Van olyan mozzanat, amit e rajzfilm miatt változtat meg?

Ez fordítva működött. Az 1989 óta készülő Tragédiát állítottam le a Csodaszarvas miatt, ezért annak egyik stíluselemét, a realisztikus képalkotást használtam. Az ok pénzhiány, a folyamatos mozgás ugyanis drágább, mint hosszabb ideig mutatni grafikailag kidolgozottabb állóképeket. A Csodaszarvasban ezért vannak realisztikus és kollázsszerű képek, ám ez a film már nem tud visszahatni a Tragédiára. Ha valamit újracsinálnék, technikai okokból tenném. Amikor elkezdtem a munkát, a számítógép Magyarországon még nem volt sehol. Nekem viszont már voltak erről álmaim, és az Űr-szín úgy néz ki, mintha a Csillagok háborújának technikáját használnám. Ma már nagyon látszik, hogy hagyományos eszközökkel imitáltam a dolgot, az egész meglehetősen ódivatú lett. Nehéz lesz 2014-ben elmagyaráznom, miért szerepel a második színben a legmodernebb technika, a 13. színben pedig mindez csak jelzésszerűen és idézőjelben, primitíven van jelen. Ezen szeretnék változtatni, csak nem tudom, lesz-e még erőm és pénzem hozzá.

Ön 2014-re saccolja a Tragédia bemutatóját?

Ez az utolsó határidőm. Akkor 73 éves leszek, Madách Imre halálának viszont ez a 150. évfordulója, utána nincs több olyan évforduló, amit én megélek. Nem hiszem, 2014-re már olyan állapotban lesz a kultúra, hogy évforduló, apropó nélkül nem mutathatják be Az ember tragédiáját. Ha most nem lett volna Nemzeti Színház-avatás, és nem a Szikora-féle rendezéssel nyitották volna a színházat, a Duna Televízió nem kezdi el vetíteni a rajzfilmem meglévő részeit.

Ezzel viszont fokozott várakozási állapotba hozta a híveit...

Akkor adjanak egy kis pénzt, hogy gyorsabban be tudjam fejezni! Ha a tizenöt milliós magyarságból mindenki adna tíz forintot, sínen lenne a dolog! Pont százötven millió hiányzik hozzá. Komolyra fordítva a szót: fogalmam sincs, mennyibe került eddig a film, de akik velem dolgoztak rajta, mindig éhbérért dolgoztak. Ebbe fektettem a magas közhivatalnoki fizetésemet, tízmillió forintot, és már szívesen megszabadulnék tőle. A Tragédia az egyetlen dolog, ami még a szakmai életemhez köt, ha ezen túl leszek, semmi nem láncol többé a rajzfilmhez. 1983-ban, amikor a forgatókönyvet írtam, úgy éreztem, ennek a szakmának mint művészetnek befellegzett. Találni kellett valamit, ami rákényszerít, hogy művészi feladatot hajtsak végre. Ezért vállaltam el a Tragédiát, és azt hiszem, igazam volt. Sok mindennel nem vagyok elégedett, ám azzal például igen, hogy az említett Nemzeti Színház-beli előadásban visszaköszönnek olyan motívumok, amelyek a filmemben jó néhány évvel ezelőtt bekerültek. Ez egyfajta elégtétel számomra.