Emlékek: belső haza az otthontalanságban

Jegyzetek már régebben készültek hozzá, rövid novellaként néhány történet meg is jelent. A vonatos rész például magyarul is, a Hagyaték című 1992-es kisprózakötetben. Két évvel ezelőtt aztán nekifogtam a komoly munkának, az átdolgozásnak, a végleges átírásnak. Általában négyszer szoktam átírni egy könyvet, amíg kiadásra megfelelőnek találom.

Miért?

Ez olyan folyamat, melynek során egyre több húst rakok a csontvázra. Közben észreveszem azt is, ami fölösleges. Egy idő után maga mutatja, mi tartozik oda, mi nem.

Volt valami konkrét hatás, indíték, amely rávett ennek a regénynek a megírására?

Igen, 2005-ben a Silver magyar kiadása és annak az itthoni bemutatása.

Mi lehet az oka, hogy éppen akkor? Hiszen korábban is jártál Ipolyságon.

Az 1947-es emigrálás után először ’83-ban jöttem haza, nagyon rövid időre. Nem volt idő az emlékezésre. Fiatalabb is voltam. Meg nagyon borúsnak is láttam a dolgokat. Másodszor, ’85-ben fölmentem a Kálváriára. Láttam a szabályozott Ipolyt, de még ott voltak a régi meder nyomai is. Akkor föl akartam robbantani, hogy menjen vissza a helyére. A rendszerváltás után egy kicsit jobb lett a helyzet. Én ugyan demokráciában élek, de nem hiszek benne. Szóval a Silver hazahozott a könyvbemutatóra. Találkoztam a régi ismerősökkel. Valami följött belőlem, nagyon mélyről feldobódott a múlt, a gyerekkor, az érzések, a háztetőn a gólya, ami nagyon elementáris, egyszerű, de az emberben mélyebben benne van, és több a súlya, mint gondolná. Akkor jött, hogy no, erre a dologra én ráfekszem. Az is lehet persze, hogy az öregség teszi, de nem biztos.

Számvetésnek is készült?

Lehet.

A regény egy gyermek látószögén át mutatja a világot. Mennyire találod helyénvalónak azt a vélekedést, hogy az emberrel tízéves koráig gyakorlatilag minden fontos dolog megesik?

Nálam ez egy kicsit kitolódott, úgy 12-13 éves koromig. Nyolcéves voltam, amikor Ipolyságról emigráltunk Argentínába. Ez nagy sokkot jelentett, meg kellett tanulnom egy másik nyelvet, miközben el kellett fogadnom és elsajátítanom a más mentalitást, szokásokat. Ma is úgy nézem a világot, mint egy argentíno. Azt állítják, hogy a második anyanyelv 12-13 éves korig tanulható meg tökéletesen. Utána is lehet jól beszélni, sőt írni is, hiszen vannak írók, akik felnőtt korukban váltottak mondjuk angolra, de az valahogy sterilnek tűnik, a spontaneitás meghal.

Az emlékezet sajátosan működik. Mondják, illetve nagyon idős emberekkel beszélgetve tapasztalható, hogy a régebbi, gyerekkori élmények élesebben megmaradnak, mint akár a két héttel ezelőtti események.

Én még nem vagyok olyan öreg. Lehet, hogy 10-15 év múlva – persze, ha megérem – előjönnek majd olyan dolgok, amelyekről most sejtésem sincs.

Mennyire másolódtak rá a családi legendárium történetforgácsai a saját gyerekkori élményeidre?

Argentínában anyám sokat beszélt a múltról. Szüleim egy kicsit késve érkeztek, már nem voltak annyira fiatalok, hogy könnyen beilleszkedhettek volna az új környezetbe. Nem tanulták meg olyan jól a nyelvet, főleg magyarokkal érintkeztek. Később aztán persze egyre kevesebb szó esett a régi dolgokról. Elhallgatott a múlt. Nagyon érdekes, hogy a sorsuk az enyémben megismétlődött, amikor 38 évesen kénytelen voltam Kanadába emigrálni. Lazán álltam a dologhoz, hiszen volt már mögöttem egy emigráció. Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem olyan könnyű, mint előre gondoltam. Miután pedig jobban megismertem a kanadai társadalmat, már nem is akartam beilleszkedni. Argentína a gyerekkori élményeim alapján nagyon befogadó vagy elfogadó ország volt, különböző népek keveredtek problémátlanul, tisztelték egymásban a másságot. Ez Kanadáról nem mondható el. A gyerekeimen láttam, hogy sokkal jobban szenvednek, mint annak idején én Argentínában. Miközben persze Kanada tárt karokkal fogadta az emigránsokat, hiszen szüksége volt rájuk, sőt el kell ismerni, hogy aki ott letelepedett, azt az állam mindenben támogatta – nyelvtanulásban, munkához jutásban stb. Csak emberi testvériességről nem beszélhetünk. Ott élsz harminc évig, és néznek rád, hogy ki vagy, mit akarsz.

Volt a szüleidben nosztalgia a szülőföld iránt?

Kezdetben apám sokszor hasonlította az új környezetet a régihez. Anyám le is torkolta, hogy akkor mit keresünk itt. Egy idő után eltemették a témát. Ám egyszer anyám meglátogatott minket Kanadában. Éppen nyílt az orgona. Argentínában nincs ilyen bokor. Anyámban pedig elindult valami, szóvá is tette, hogy milyen csodálatos volt egykor az orgonaillat otthon. Rögtön ajánlottuk neki, hogy utazzon haza, fizetjük a költségeit. Erre ő azt mondta, hogy ha megérzi az ipolysági orgonák illatát, ott hal meg azon nyomban. Félt a feltörő érzésektől. Talán így védekezett a múlt és önmaga ellen. Egyébként sose tért vissza.

Az Isten állatkertjéről szóló híradások az önéletrajzi ihletettséget emelik ki. Mennyiben autobiográfia ez a könyv?

Vannak benne önéletrajzi dolgok, de 70-80 százalékban fikció. Azt gondolom, hogy egy író nem írhat úgy akár nem kifejezetten önéletrajzi regényt se, hogy ne legyen benne valami saját élmény, ami őt megfogta, megrázta, tehát nem lehet autobiografikus elemek nélkül írni.

Mindenesetre nem az volt a célod, hogy hűen ragaszkodj a dokumentumokhoz.

Nem, nem végeztem helytörténeti kutatást. Az emlékeimre hagyatkoztam. Igaz, írás közben többször felhívtam Ipolyságon Gál Imrét, aki iskolatársam volt, bár csaknem hatvan évig nem találkoztunk, hogy az ő emlékeivel vessem össze az enyéimet. Gyerekkori pajtásaimnak rémlett valami Urbányi család, amelyik hirtelen eltűnt a városból, de egy idő után (hiszen 7-8 évesek voltunk) nem lehetett tudni, hogy igaz volt-e, vagy csak legenda, szóbeszéd, kitaláció a létezésünk egyáltalán. Imre sokat segített, adatokat gyűjtött, utánakérdezett, pontosított, amiben nem voltam biztos, hogy úgy történt-e, megtörtént-e vagy se. Igazából viszont az a fontos, hogy neked kell elhinned ezeket a dolgokat, másképp nem tudod elhitetni az olvasóval.

Tehát az íráshoz egyrészt emlékezel, másrészt hallasz történeteket, harmadrészt elképzeled az eseményeket.

Bizonyos szempontból elképzelsz egy történetet, storyt, de hogy hogyan legyen, arra van egy belső rend. Ha esetleg ebből megpróbálsz kiugrani, tönkreteszed az egészet. Ma már könnyen lehet regényt írni, akár havonta is megírhatsz egy regényt, amióta van komputer, előre kész séma szerint ez csak szalagmunka. Elég sok szemetet dobnak így piacra. De ha valami újat, különöset akarsz, a dolog nem fog úgy menni, ahogy akarod. Van egy elképzelésed a történetről, de van egy pont, amikor elkezd önmagától működni a szöveg, és azt diktál, amit ő akar.

Miért nem egyes szám első személyben írtad meg az emlékezés, a gyerekkor regényét?

Nehezebb írni harmadik személyben, de nagyobb lehetősége, területe van a mindentudó írónak. Ezért is választottam, mert nem lehet pontosan tudni, hol van, mit csinál az a felnőtt, aki emlékezik.

A szülőhely adományai közül mit tartasz a legfontosabbnak?

Először is azt, hogy megszülettem itt. Aztán megismertem egy nyelvet, ami segít abban, hogy kényelmesen járjak a világban. (Bizonyos értelemben Latin-Amerika is ilyen szülőhely számomra a spanyol miatt, hiszen ezen a nyelven írok.) Igazából csak belső hazám van, hiszen otthontalan vagyok. Van egy idea, hogy itt boldogabb voltam. Vagy itt voltam a legboldogabb.

A regény viszont nem nosztalgikus hangvételű.

Nem, mert én kritikus vagy szkeptikus vagyok, nem számítok optimista írónak.

Az is érdekes, hogy a második világháborúban megélt borzalmak ellenére nincs hamis pátosz, erőltetett drámaiság a szövegben.

Nincs, hiszen a háború és a vele járó gyakori hatalomátvétel nekünk hozzátartozott a gyerekkorunkhoz. Láttuk a borzalmakat, megéltük a tragédiákat, de gyerekként nem éreztük annak súlyát. Sokkal később szörnyülködtem el, amikor felnőtt fejjel gondoltam vissza azokra az eseményekre, hogy szinte percenként hajszálon múlt az életünk.

A regény arról is tanúskodik, hogy háborús helyzetben is megélhet az ember nagyon kellemes pillanatokat, ahogy ezt a poétikus szerelmi szál sejtetni engedi.

Igen. Abban a szenvedéssel teli időszakban mi nem éreztük igazán a szenvedést.

Milyen visszajelzéseid vannak az új regénnyel kapcsolatban?

Eddig két kritika született róla Argentínában. (Ott jelennek meg egyébként a könyveim.) Azt írták, hogy érdekes, szokatlan, nagyon poétikus, sajátos formában szól a gyerekkorról azzal, hogy nem időrendi sorrendben mondja el az eseményeket.

Újabban rendszeresen jelennek meg magyarul a könyveid. Fontosnak tartod ezt?Minden fordítás jót tesz egy könyvnek. A Naplemente szimptómát mondjuk kifejezetten a fordító forszírozta. Megvolt tehát a lehetőség, kérték, ahogy ezt a legújabbat is.

Elolvasod magyarul a könyveidet?

Néha belenézek, de nem olvasom végig. Ahogy az angol fordítást se. Azt a feleségem készíti.

Könyveidet spanyolul írod, és jól beszélsz magyarul. Hogyan sikerült anyanyelved máig megőrizned?

Argentínában a családban természetesen magyarul beszéltünk, és említettem, hogy szüleim főleg emigráns magyarokkal érintkeztek. Kanadában pedig van egy nagyon jó barátom, Gábor Csepregi, aki a Dominican College igazgatója, az intézmény történetében az eddig egyetlen nem szerzetes vezető. Vele találkozom rendszeresen, hetente egyszer-kétszer, jókat beszélgetünk, ami szellemileg is, nyelvileg is edzésben tart.

Az idei budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon Kanada volt a vendég. Volt-e szerepe ennek a regény gyors magyar kiadásában? Hiszen az Isten állatkertje esetében a spanyol megjelenés és a magyar fordítás publikálása között alig fél év telt el.

Mindenképpen megjelent volna, hiszen a fordító dolgozott rajta, de azért természetesen a könyvfesztiválra volt időzítve.

A Noran Kiadó egy könyvbemutató körutat is szervezett neked.

Igen, a fesztiválhelyszínen kívül találkoztam az ELTE spanyol szakos hallgatóival, volt egy előadásom Budapesten a Külkereskedelmi Főiskolán, bemutattuk a könyvet Veszprémben, megyünk Debrecenbe, Nagyváradra és Dunaszerdahelyre is. (Dunaszerdahelyen e hét csütörtökén mutatták be a regényt – a szerk. megj.) Egyébként nem szeretem a fesztiválokat, a tömeget, mert vakon mászkál, mint egy szupermarketben, és rakja ész nélkül a kosárba a könyveket, amiket nem is biztos, hogy el fog olvasni. Egyes írók viselkedése is kétségeket ébreszt bennem. Igazából ez a kiadóknak és a terjesztőknek jó, marketing főleg.

Lesz-e folytatása a regénynek?

Mondhatom, hogy nagyon hosszú regénybe fogtam, melynek az első része készült el Ipolyság alcímmel, hiszen Ipolysághoz köt életem első fejezete. De hát az író akar. Isten pedig megmondja, mi lesz.