Együttérzőn ábrázolja a vidéket

Bukta Imre Munkácsy-díjas képzőművész alkotásai a falusi lét átalakulásának, a paraszti életforma moderni-zációjának ironikus-groteszk képi-formai lenyomatai. Mife-lénk sem ismeretlen, 1992-ben részt vett a Stúdió Erté által Érsekújvárban rendezett nemzetközi intermediális fesztiválon. Tavaly visszatért a városba az Én és a falu című kiállítással, melyet a Zmeták Ernő Művészeti Galériában láthatott a közönség.

Helena Markusková kurátor a Mezőszemerén élő és alkotó művész két nagy korszakát mutatta be a tárlaton, korai akciós műveit (1974-től 1980-ig), valamint a festészet dominanciáján alapuló érett kori munkásságát (2001-től napjainkig). Bukta Imre pályája szorosan összefonódik szülőfalujával, Mezőszemerével, ahol felnőtt, dolgozott, ahonnan elindult és ahová visszatért. A falu és a környező természet formálta, nyújtotta számára az első impulzusokat, témákat és a munkáiban megjelenő különféle anyagokat, eszközöket. Művei a magyar falu sajátos világáról vallanak.

Mi érdekli a falusi témákban?

Maga a vidék, a vidéki élet abszurditásai, a felemás helyzet, ami kialakult a szocializmus után Kelet-Európában. Szlovákiára is ugyanaz jellemző, mint ami Magyarországra.

Képei azonban nem ostorozza a változó helyzetet.

Igyekszem lírai közléssel előadni a meghökkentő abszurditásokat is. Soha nem bántón, mindig empatikusan, sajátos motívumaimmal és ábrázolási koncepcióval.

Empatikusan, megértéssel, mivelhogy ön is a vidék része.

A Heves megyei Mezőszemerén éltem, és ott élek most is. Az első időben kerestem a közlési módot, hogy miként lehetne a vidéket másként ábrázolni, mert nekem már nagyon fiatalon sem jött be az akkori szocialista romantikus ábrázolás. Egy kicsit giccsbe hajló nosztalgiázásnak tűnt, hogy húzunk egy horizontot, fent a lemenő nap, alul egy szekér. Tudtam, hogy más irányba akarok lépni, és kialakítottam egy sajátos tájábrázolási stílust. Szálkás motívumokból teremtettem meg az alapot, ami fű is lehetett, tarló, búza, bármi, és ebbe helyeztem el különböző, néha disszonáns elemeket. Emellett fotóztam, performanszokat, akciókat csináltam a termelőszövetkezet elhagyatott udvarán. Ezek voltak a kezdetek.

Aztán hirtelen jött egy nagy változás.

Elkerültem Szentendrére. Több mint húsz évig tartott az ottani lét. A Vajda Lajos Stúdióban leltem barátokra, akik hasonlóan gondolkodtak, mint én. Tulajdonképpen ezért mentem oda, egy ilyen közegben létezni.

S mi történt húsz év után?

Visszaköltöztem a faluba, 1999-ben. Az eltelt idő alatt minden megváltozott. A faluban is, meg bennem is. Új koncepciót dolgoztam ki, mert a régi már nem működött. Ekkor már az emberábrázolás érdekelt inkább, az ember a tájban. Az, hogy az ember hogyan viszonyul a faluhoz, a közösséghez. E témát is festőiségben igyekszem előadni. Nem dokumentarista megközelítésről vagy száraz társadalomkritikáról van szó, hanem pont ellenkezőleg, olyan közlési mód ez, amelyben érződik, hogy ott élek, velük élek, belülről ismerem a falusi életet. Nem egy kívülről odalátogatott alkotó munkái ezek, hiszen ez az én falum.

Az „én falumból” elindult, az „én falumba” visszatért, a közben eltelt húszévnyi idő mennyire változtatott a faluhoz való viszonyán?

Nagyon sokat. Amikor Szentendréről hazakerültem, nagyon siralmas állapotokat tapasztaltam. Próbálkoztam a falusi társadalomba bekapcsolódni, ami azt jelentette akkoriban, tizenhat évvel azelőtt, hogy civil egyesületet alapítottam a párommal. Ezáltal tudtunk művésztelepet szervezni a faluban, művészeket csaltunk oda, akik ingatlanokat, házakat vásároltak. Nem olyan helyről van szó, ahol turisztikai látványosságok lennének. Nagyon átlagos falu, mégis sikerült alkotókat odavonzani. Többen ott dolgoznak, műtermük van nálunk. Később, mivel úgy éreztem, hogy ezek között a keretek között nem tudom eléggé kifejteni, elérni, megvalósítani azt, amit szeretnék, képviselőnek jelentkeztem. Ez már a harmadik ciklus, amikor mint önkormányzati képviselő igyekszem segíteni a falut, kapcsolataim révén. Nagyon sok olyan projekt van, ami az én ötletemből fakad. Van egy, szerintem bombasztikus ötlet, a nagy tyúkprojekt. A lényege, hogy Mezőszemerén lenne Európában egyedülállóan a világ tyúkjait, kakasait bemutató madárkert, állatkert. Ami nagy turisztikai látványosság lenne, és amire egyéb programokat is rá lehetne fűzni. A tyúk nagyon falusi állat. 1957-ben volt a faluban állatszámlálás. Ötszáz tehenet, háromszáz lovat számláltak össze, most meg nincs se tehén, se semmi. Már a gyerekek is csak képekről ismerik a háziállatokat. Ezért gondoltam, hogy fontos lenne egy ilyen létesítmény.

A nem ott töltött húsz év mit rakott önre, mit adott a művészetéhez Szentendre?

Az ott töltött évek alatt rám nem hatott a szentendreiség, a szentendrei motívumok, az elődök. Vajda Lajosra vagy az általam nagyon-nagyon tisztelt, tavaly tavasszal elhunyt Deim Pálra gondolok, akiknek nagyon fontos volt ez a város. Nekem nem annyira. Inkább igyekeztem megőrizni azokat az élményeket, emlékképeket, amelyeket faluról vittem magammal az én tarisznyámban, és persze haza-hazajártam. Végül is a vidékkel való kapcsolatot nem szakítottam meg, de igazából fogyott az az elemózsia. A szellemi raktárból fogytak az emlékek. Ezért is volt fontos, hogy hazamenjek, hogy ez élő legyen, reális legyen a kapcsolódás.

Nem bánta meg a visszatérést?

Nem, bár az első időben nagyon nehéz volt. Az autópálya még nem készült el arrafelé. Bár nincs lehajtó, mégis fontos, hogy van. Nem volt még mobiltelefon se, az internet is épphogy döcögött... akkor még nagyon elásva éreztem magamat. Ráadásul a szülői ház is, ahova költöztem, a falu szélén volt. Aztán egyszer csak elkezdett átfordulni a helyzet, és már nem nekem kellett mennem Budapestre információért, hanem hozzám jöttek le és hozták a híreket. A mai napig is így van, és a kapcsolat egyre inkább erősödik. A technika előrehaladásával most már teljesen mindegy, hogy az ember hol él, minden információ eléri.

A 70-es években fototechnikával készült alkotásainak szereplői régi falusi tárgyak, szekerek, ekevas. Hogyan élte meg a régi falu kimúlását? Gondolom, erről szólnak a korai munkái.

Akkor erről szóltak, most már más üzenetet is hordoznak, másként is lehet ezeket értelmezni. Egy felemás társadalomban eszméltem. A langyos kádárista évek alatt, így hívták a hetvenes éveket. Megalakultak a termelőszövetkezetek, a nagyapámat bekényszeríttették. Apám feljárt Pestre, ő munkás volt. Ezekben a tipikus szocialista években alkotóként, mint említettem már, kerestem a kifejezési módokat, és eljutottam a termelőszövetkezetbe is. Óriási halomba összehordott szekerekre leltem, amelyeket azért vettek el az akkori parasztoktól, hogy ne legyen nekik. Egymás hegyén-hátán rothadtak a telepen. Megtaláltam nagyapám szekerének a maradványait. Megcsapott egy különleges emlék, mert gyerekkoromban ezen a szekéren utaztam, mentünk ki a kis földünkre, és szállítottuk be a tököt. Fura világ volt a hetvenes években. Sok mindent szabad volt már Magyarországon. Létezett az a bizonyos három T, a tiltott, a tűrt és a támogatott. A megtűrt kategóriába tartoztam, de hamar támogatott lettem. Ugyanis autodidakta módon kerültem a fiatal művészek stúdiójába, és így is elértem, hogy már huszonnyolc évesen kiállítottam a párizsi biennálén, a Pompidou Központban. Nagyon nagy lehetőség volt ez akkor nekem. Hamar megjött a siker. Meghozta a különleges ábrázolási mód. Mezőgazdasági gépekre utaló fiktív szobrokat készítettem. Melléktermékgyártó gépet, falusiszemét-felszedő kombájnt vagy műanyag granulátumból tiszta búzát gyártó cséplőgépet. Egyfajta csavar és irónia volt abban, hogy műanyag granulátumból készítünk búzát. Kifejezte a fura világot, aminek akkor már a küszöbét tapostuk.

Érdekes technikákat és különös eszközöket használ, burkolócsempét, gyufaszálakat, olyan elemeket, amelyek mind megtalálhatók a falusi tárgyhasználatban.

Vegyes technikával dolgozom. Ha olajjal festek, akkor is applikált a kép, több összetevője van. A többféle technika azonban harmóniába simul. Kerestem azokat az anyagokat, amelyek a falunak egy bizonyos, jellegzetes korszakából eredeztethetők. Profán anyagok, szegény anyagok, ugyanakkor érdekesek és különlegesek lehetnek a műalkotás részeként. A lehetetlen színű zöld vagy kék fürdőszobacsempe, amelyet használok, nagyon szocialista. Leszedtem a fürdőszobánk faláról, és beépítettem a képmezőbe. Vagy itt van a gyufa! Emlékeinkben benne van, hogy a kiskatonák Eiffel-tornyokat és szélmalmokat készítettek a katonaság alatt, és vitték haza a vonaton a menyasszonyuknak. A gyufaszál is olyan tárgy, amit jól lehet applikálni. De egyéb anyagokat és eszközöket is felhasználtam, például villát vagy ásót, mindig valamilyen furcsa szituációba helyezve.

A falusi lét ábrázolása mennyire népszerű, mennyire tud ráhangolódni, mondjuk, a nagyvárosi közönség?

Nagyon szeretik. Nincs sok olyan művész, aki ezzel foglalkozik, ezért is különleges a téma. A 2012–13-ban rendezett Másik Magyarország című műcsarnokbeli kiállításomat, amit nagyon sokan, több mint húszezren láttak, nyilvánvalóan azért is szerették, mert aki bement rá, azt érezhette, hogy kirándulást tett a magyar vidéken. Nyilvánvalóan a magyar vidék töményen és felfokozva jelent meg az én előadásomban, mert mint mondtam, a közlési módom nem narratív, hanem inkább lírai. Soha nem kritizálom, mindig együttérzőn ábrázolom a vidéket.

Úgy látom, újabb képeinek megváltozott a színvilága, a koraiak visszafogottabbak, az újak villódzóbbak. A műcsarnokbeli kiállításának ismertetőjében is az állt, hogy „új képeit gyakorta élénk színekből építi fel a valóság szilánkokra és buborékokra szétdarabolódó fiktív látványait, ilyenformán sokperspektívájú, bonyolult szerkezetű, mégis egyértelmű jelentést hordozó műveket hozva létre”.

Ezen én is meglepődtem, hogy mintha színesedne, és a hangulata is pozitívabb. Másoktól hallottam ezt, mások veszik észre... ezek szerint így van.

De ez a villódzó színvilág, ami meglátásom szerint a formaelemek nyugtalanabb, impulzívabb alkalmazásával is társul, abszolút kifejezi a mai falu felgyorsult életvitelét. Egyben azt, ami műcsarnokbeli kiállításának kísérőszövege is megfogalmaz, hogy újabb alkotásainak „meghatározó témája a hagyomány átalakulása, a természet elidegenedése, az épített örökség enyészete és az erkölcsi értékek válsága”.

Más a képszerkesztés, nyilvánvaló. Benne van a változás, mai szituációkat ábrázolok a mai életvitel jellemzőivel. Jelenünkben a falu már nem olyan statikus, mint a régi időkben volt, amikor indultam és ábrázolni kezdtem a vidéket. A modern faluban megjelent és egyre intenzívebb a mozgás, a migráció. De arra nem tudok magyarázatot adni, hogy miért színesednek a képeim.