Egyszerűség, cifraság nélkül

Elöljáróban néhány szót a szerzőről: N. Tóth nAnikónak ez a harmadik kötete a Kalligram nKiadónál; egy tanulmánykötet (Kísérlet megszólalásra és elnémulásra. Olvasói kalandok a 20. század magyar prózájában) és a Dülle és Kandika (Játékok iskolai színjátszóknak) után ezúttal regénnyel jelentkezik a szerző, amelynek részletei már olvashatók voltak folyóiratokban, így a Kalligramban vagy a májusi Jelenkorban akár, de egy részletét beválogatták a Magyar Napló 2005-ös novellaantológiájába is.

Elöljáróban néhány szót Gertrude Steinről: azért (is) szeretem Gertrude Stein írásait, mert nehezen adják meg magukat. Túlságosan próbára teszi az olvasók türelmét — így fanyalgott a korabeli kritika, s csak jóval később fedezték fel annak a prózapoétikai eljárásnak a jelentőségét, amely a kompozíción belül mindegyik részletet egyenértékűvé avatja.

A könyvkatalógus állítása szerint a Fényszilánkok egy családregény, amely három szólamból bontakozik ki. A „családregény” meghatározás leszűkítő, viszont valóban három szólam montázsából áll öszsze a regény: egy kislány, egy felnőtt és egy öregaszszony nézőpontja keveredik.

A regény szociográfiai hitelességét valószínűleg többen is kiemelik majd; esetleg érdemes lenne összegyűjteni, hányszor fordulnak elő a regényben olyan „tájjellegű” szavak, mint vajling, sublót, kredenc, sőt: kredencszag (kezdetnek elárulom: a kredenc nyolcszor, a sublót négyszer). Ilyen értelemben is egyenletesen erős atmoszférája van a könyvnek. De ez csak az egyik szempont.

További szempont, hogy a Fényszilánkok akár a krimi műfaja felől is olvasható, hiszen az egyik elbeszélő nyomoz valami után, bár az nem derül ki, hogy mi után; a nyomozás ténye mindazonáltal nyilvánvaló, „folytatnom kell a nyomozást”, mondja egy helyütt az elbeszélő, és mint a Nagyításban, itt is újabb és újabb fényképek újabb és újabb részleteit veszi szemügyre; a kislány pedig többször is megjegyzi, hogy éppen detektíves filmet néznek („már megint a detektíves filmet”) stb.

Több olyan mikrotörténet van a regényben, amelyekben a kés, az olló vagy a borotva játssza a főszerepet, s amely történetek ezáltal akár a detektívhistóriát is erősíthetnék, a feltételes mód azonban indokolt: ebben a regényben minden csak lebegtetve van, és végig egyfajta finom egyensúlyozás működik az idilli és a borzongató között.

„Nagyapa az almafa alatt ül a hokedlin. Fúj a szél. Pista bácsi kihörpinti a poharát, köténye zsebéből ollót vesz elő. Ahogy szoktuk, mondják. Nyikorog az olló. A hajak szomorúan röpködnek nagyapa feje körül. Pista bácsi benyúl a köténye zsebébe. Kiveszi a borotvát. Nagyapa nyakára illeszti, hátul a haj alatt. Elnyisszantja nagyapa nyakát, mint nagymama a libákét. Becsukom a szemem. Amikor kinyitom, nagyapa a hokedli mellett áll. Vörös a nyaka.”

Az említett három szólam állandóan váltja egymást, ily módon fragmentumokból építkezik a regény, és ezek között a fragmentumok között nincs szelektálás: az elbeszélő (elbeszélők) kerülnek mindenfajta nyomatékot, poentírozást. „Anyám irdatlan mennyiségű — számomra leginkább jelentéktelennek minősülő — adatot rögzít és tárol. Rendszerez. Előszed, kitereget, feltár, bemutat. Idéz. Fel- és megidéz. És persze alakít, kihagy, hozzátesz, színez.”

Mind a három szólam másfelől indul a titok nyomába: a nagymama végeérhetetlen, gyakori ismétlésekkel teli és központozás nélküli szóáradatát meg-megszakítja egy szenvtelen, regisztráló hangnem, amely a fényképek analíziséből szeretne megtudni valamit, s szinte már Robbe-Grillet-re emlékeztető mértani stílussal lát hozzá a képek boncolásához, de minél inkább egyértelműsítené a fényképen láthatót, minél inkább lecsupaszítaná, a képek annál enigmatikusabbakká válnak. S ehhez jön a harmadik nézőpont, a kislányé, amely ezt a deskriptív, pusztán csak leírásra szorítkozó szólamot a maga redukált nyelvével és a mesék világának bevonásával nagyszerűen ellenpontozza.

Ha kreatív írás kurzust tartanék, akkor a Fényszilánkokat kötelező olvasmánnyá tenném: az olvasónak ugyanis szinte minden érzékszerve be van vonva, az ízlelés, a hallás, sőt még a szaglás is. Az elbeszélő pl. úgy jellemzi az anyját, mint akinek „muskátlilevél illatú pára szabadul fel a gallérja alól.” Vagy: „Apám a kamraajtóban áll. Maga elé bámul. Narancsszín fények a frissen meszelt istállófalon. Reggel van, dél van, este van. Harangszó van. Apám illata: a széna, a fa, a must illata.” Éhgyomorra ráadásul nem ajánlott olvasni a Fényszilánkokat, mert váratlanul meleg, dagadt túrós kalácsokat találunk az asztalon, még forró mazsolákkal (de ínyenceknek ajánlható a kacsapástétom elkészítésének leírása is).

Az Andrej Rubljovban van egy jelenet a film elején, amikor Kirill, a szerzetes sokáig nézi Feofan Grek ikonjait; képeket, amelyek az evilági és a túlvilági határán vannak; s csodálatát végül egyetlen mondatban foglalja össze: „Egyszerűség, cifraság nélkül.”

Ugyanez érvényes N. Tóth Anikó regényére is.

Gazdag József

(Elhangzott 2005. május 25-én Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében, a könyv bemutatóján.)