Egyenjogúság a vegyes területeken

SZALON-FIGYELŐ

Igen figyelemreméltó következtetésekre jut Lampl Zsuzsanna a Magyarok és szlovákok (Szociológiai tanulmányok nem csak az együttélésről) című könyvében (Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2008), melynek itt egy kis szeletét ismertetjük.

A mű egy fejezete, mely a szlovák–magyar együttélés 2007-es állapotait elemzi Dél-Szlovákiában, külön taglalja egyebek közt a szlovák–magyar viszonyt, továbbá a szlovákok és magyarok hatalmi pozícióját, valamint a szlovákok és magyarok egyenjogúság-érzését.

A szakember által 2007-ben gyűjtött és feldolgozott adatok előtt szükséges ismertetni a kutatás körülményeit. A szerző a dél-szlovákiai nemzetiségileg vegyes járások lakosait szólította meg, magyarokat és szlovákokat egyaránt. A 821 felnőtt korú válaszadó 46,9 százalékát (385 személy) magyarok képezték, 52,5 százalékát (431 személy) szlovákok, öten pedig más nemzetiségűnek vallották magukat. (A minta tehát megfelelt a 2001-es népszámlálás szerint vizsgált érintett terület lakossága összetételének: a Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Komáromi, Érsekújvári, Lévai, Nagykürtösi, Losonci, Rimaszombati, Nagyrőcei, Rozsnyói és Tőketerebesi járás lakosságának 51,9 százalékát alkották szlovákok, 45,7 százalékát magyarok, 2,4 százalékát pedig más nemzetiségűek.)

Egyenjogúak-e vagy sem a vegyes területeken élő szlovákok és magyarok?

A szlovákok közül ma többen tartják magukat egyenrangúnak, mint a legutóbbi hasonló kutatás (2001) idején. Egyenjogúság-érzésük mind a négy szinten (lakóhely, járás, kerület, Dél-Szlovákia) nőtt, legfőképpen járási és dél-szlovákiai szinten. A szlovákokhoz hasonlóan a magyarok többsége sem tartja magát nem egyenjogúnak. Az, hogy nem egyenjogúak, legkevésbé a lakóhelyükre jellemző, leginkább pedig a kerületre, ahol élnek. Dél-Szlovákia szintjén az elmúlt hat évben nőtt a magyarok egyenjogúság-érzése.

Bár a szlovákokat nem egyenjogúnak tartó magyarok aránya nagyon alacsony, 2001-hez képest 2007-ben többen voltak, főleg azok, akik úgy tartották, hogy a szlovákok a lakóhelyükön nem egyenjogúak. A szlovákok töredéke gondolta s gondolja a magyarokról, hogy nem egyenjogúak. Elmondható, hogy az egyenjogúság kérdése szempontjából mindkét nemzet három csoportból áll:

1. A magukat egyenjogúnak tartók: részarányuk területenként változó, de ők alkotják a legnagyobb csoportot (lásd a táblázatot!). A szlovákok 51–81 százalékáról, a magyarok 48–86 százalékáról van szó.

2. A magukat nem egyenjogúnak tartók: nagyjából azonos nagyságú csoportja mind a szlovákoknak, mind a magyaroknak; részarányuk a szlovákoknál 12–35% között mozog, a magyaroknál 10–34% között.

Mindebből újfent az derül ki, hogy Dél-Szlovákiában a lakóhelyet leszámítva inkább a szlovákok tartják magukat egyenjogúnak, mint a magyarok. Ez különösen szembetűnő a kerület tekintetében, hiszen a vegyesen lakott kerületekben a szlovákok kétharmada, a magyaroknak csupán 41 százaléka érzi magát egyenjogúnak. Dél-Szlovákiában a szlovákok és a magyarok fele érzi ugyanezt.

Lampl Zsuzsanna azt is vizsgálta, hogy a kérdéses területen a lakosság mekkora hányada érzi úgy, hogy élete során különböző okok miatt igazságtalan bánásmódban részesült. Az esetleges hátrányos megkülönböztetés tíz területe (oka) a következő volt: nemzeti hovatartozása; vallása; származása; életkora; anyagi helyzete; a vidék, ahonnan származik; politikai nézetei; neme; foglalkozása; anyanyelve. A szlovákok diszkriminációérzése az alábbi területekre (okokra) vonatkozott leginkább: életkor (22%), anyagi helyzete (19%), a vidék, ahonnan származik (15%). A magyaroké: anyanyelve (39%), nemzeti hovatartozása (35%), politikai nézetei (20%).

Az adatok alapján leszögezhető: ha a magyarok hátrányos megkülönböztetést érzékeltek, akkor az a nemzetiségük miatt volt, hiszen összesen háromnegyedük jelezte, hogy anyanyelve vagy nemzeti hovatartozása miatt került hátrányos helyzetbe. Ezzel szemben az említett két ok miatt a szlovákok egynegyede tapasztalt bántódást. Azt látjuk, hogy a két nemzet diszkriminációérzése nem említhető egy napon. Elmondható, hogy a dél-szlovákiai szlovákok döntő többsége identitására, anyanyelvhasználatára és hétköznapi életének bármely területére nézve nem érzékel semmiféle „magyar veszélyt”. A dél-szlovákiai szlovákok asszimilációjának emlegetése tehát nélkülöz minden valóságalapot.