Egy új jégkorszak operája

CSEHY ZOLTÁN

Aulis Sallinen A király Franciaországba megy (Kuningas lähtee Ranskaan) című operája a történeti valóság konvencióinak nevetséges, de törvényszerű diadala az időn. Angliát egy új jégkorszak fenyegeti, a Herceg pedig átkel a befagyott La Manche csatornán, hogy meghódítsa Franciaországot. Sallinen zenéjének tragikomikumát elsősorban a teatralitáshoz és a közhelyhez való ragaszkodás makacs iróniája biztosítja, a felfokozott reprezentációs gesztusok. Négy potenciális feleség kíséri az uralkodót: két Carolina (a Vidám és a Kancasörényű) és két Anna (az egyik lop, a másik folyton levetkőzik), s ez egyrészt alkalmat ad a zeneszerzőnek arra, hogy komikus női karaktereket bontakoztasson ki, másrészt hogy parodizálja a dinasztikus házasságok politikai játszmáit.

Sallinen maga nyilatkozta, hogy operája valóságreferenciákon alapszik: az új jégkorszak fenyegető eljövetele tudományos jövendölés, a walesi herceg és Lady Diana házasságának groteszk felidéződése sem merő véletlen. A szövegkönyv a jeles finn költő és drámaíró, Paavo Haavikko alkotása, aki afféle finn Dario Fo, azaz az idősíkokkal és a hitelességgel csínján bánó aktualista: a történelemben csakis az állandót hajlandó meglátni, a haladás eszméjét teljes egészében elveti, s jobbára arra szorítkozik, ami az emberi természet konstans kisszerűségéből és közhelyekből építkező heroizmusából láttatható. Anglia fiktív történelme az emberi történetírás eredendően fiktív karakterére utal, s a kulturális emlékezet mítoszteremtő gesztusrendszerét leplezi le.

Sallinen, ha kell, megfordítja az időt: a király a jelenből a múltba megy, majd előbb Crécynél nyer egy csatát, s csak aztán ostromolja meg Calais-t. Az angol történelem egésze mintegy sűrítve válik egy zenei tabló jelenévé. Sallinen zenéje inkább hangulatfestő karaktert kap, a zenei történetírás alternatívája kíván lenni, és nem a kiélezett drámai helyzetek lélektani megjelenítője. Ez a komolynak látszó magatartás, a históriás énekköltő póza dramatizálódik: a történelem és a történelem rögzítése nem más, mint csapongó emlékek sorozata, melyek szélsőséges érzelmek közt villannak fel. A mű buffa karakterét mindvégig jelzi a zene, de a parabola végeredményben tragikus színezetűvé válik: ez a kettősség figyelemre méltó zenei feszültséget teremt. A kórus teatralitása bámulatos líraiságot teremt, melyet az intim szféra zenei ábrázolásának kontrasztja a nyilvános, a történelmi én kemény, rideg és heroikus tónusaival még inkább kiemel. A kórus itt az antik drámákra emlékeztető kommentátori szerepkörben mozog, és érzelmessége egyszerre jelent magyarázatot és kételkedést. A vihar, a jég terjedése a történelem kiszámíthatatlanságát jelképezi, illetve azt, hogy a konvenciókon nőtt ember a konvencionális tudás rabjaként képtelen megválni legőrültebb ideáitól. A hadjárat maszkulin reprezentációja a történelemformáló énbe vetett hit paródiája – Sallinen a heroizmus zenei reprezentációját ragyogóan ellenpontozza a nőkkel való bánásmód és a női világ kontrasztjával. A király nem a négy hölgy közül választ feleséget, hanem egy német hercegnőre fanyalodik, akit elzálogosít, hogy folytathassa a hadjáratait. Kiderül az is, hogy a Vidám Carolina áll hozzá a legközelebb, s ezzel a Kancasörényű a romantikus operákban oly tipikus őrülési jelenet eljátszására kényszerül. A király végcélja már elveszti a történelmi konkretizálás igényét is: itt már a napfény és a bor meghódítása a tét, illetve maga a hadjárat, mely a maszkulinitás töretlen kiteljesedését reprezentálja.

A zeneszerző tehát végeredményben egy férfi, vagy egy férfiasnak kikiáltott hatalmi pozíciót beteljesítő entitás belsejében vájkál, vagyis analitikus darab, pszichológiai tragikomédia: s itt néhány ponton a főszereplő alakja rokonítódik Bartók Kékszakállújával. A nők alávetettsége és történelmi kiszolgáltatottsága szerencsére nem emelkedik általános, közhely-allegóriává, hanem nyílt, zenei döbbenetként tárul elénk. Sallinen nem pusztán a retorikán és a közhelyeken alapuló civilizáció álságos rituáléit leplezi le, hanem a férfi én kétségbeesett identitásválságából fakadó történelmi kényelmet is. Vagyis: inkább cselekedjünk úgy, ahogy a múltat megstilizálták a számunkra, mintsem hogy kicsússzunk a történelemkönyvekből. Iszonyú felismerés: a történelemformáló erő a retorika, semmi más. Ami zeneileg páratlan, az Sallinen szatírájának zenei allúziókkal terhes karakterológiája: a Kancasörényű Carolina evidensen, de meglehetősen finom eszközökkel idézi meg Donizetti vagy Bellini klasszikus világának zenei vonatkozásait, felidéződik Schubert Katonaindulója, s megjelenik Prokofjev, de még Weill vagy Poulenc univerzumának felvillantása is. Aki viszont azt hiszi, hogy egyfajta zenei idézet-tűzijátékban lesz része, téved. Sallinen ugyanis az egyik legkifinomultabb és legtapintatosabb kortárs zeneszerző: számára az idézés az újrateremtés része. Az operatörténet ugyanúgy a történeti emlékezet része, ahogy a király számára megjelenő angol történelem: a látószög viszont a mindenkori jelené, ahogy az előítéletek rendszere is, melyek kerülése nemhogy nem hoz eredményt, de énünk teljes feladásával is jár.

Sallinen darabja szembesíti hallgatóját azzal a felismeréssel, hogy a civilizáció alapja a bürokrácia, a hatalmi mechanizmusok eleve elrendeltsége, s az ezt felismerő, illetve az e felismerés tudatában élő ember számára csak olyasfajta autentikus magatartás marad, melyet Rorty teremtett meg a liberális ironikus ember koncepciójában. Az írnok az opera végi viharban (a történelmi tudat és emlékezet viharában) megkérdi a királyt: „Mondd, felséges uram, mikor lesz időd arra, hogy elolvasd hatalmas történetírói művemet?” A király pedig azt válaszolja: „Soha.” Egymás mellett halad el a tett, a valós, történelmi lét és a retorika, illetve a dokumentáló igény szólama. A király még odaveti: „Engem az idő kreált. Folytasd a történetet úgy, ahogy akarod. Legyen boldog vége.” Az iszonyú, orkán erejű vihar mindent elnyel.

Sallinen háromfelvonásosa a kortárs finn opera egyik pazar remekműve: az 1984-es, a szemtanúk leírása szerint forradalminak ható savonlinnai (a nemzetközi rangú savonlinnai operafesztivál nagyban előremozdította a finn opera fejlődését) premier után bemutatták többek közt Kielben, Santa Fében és Londonban is.

A cd-n különösen kiemelkedő Tommi Hakala alakítása, aki a király heroikus énjét a maga groteszk sokértelműségében tudja lebontani, Jyrki Korhonen a miniszterelnök szerepében ragyogóan jeleníti meg a bürokrata szaggatott, csonkolt frázisait, Riika Rantanen Vidám Carolinája pazar ellenpontja a Kancasörényű Carolinát megjelenítő Lilli Paaskivi érzéki hangjának, de a teljesség igénye nélkül említendő még az Angol Íjász hősködését szellemesen megjelenítő Herman Wallen teljesítménye is.

A Helsinki Filharmonkusokat Okko Kamu vezényli.

(Aulis Sallinen: The King Goes Forth to France, Helsinki, Ondine, 2006, 2CD)