Egy politikus a történeti tények tükrében

Személyének, politikusi nézeteinek és cselekedeteinek megítélését az 1989-es rendszerváltás óta eltelt negyedszázad után is komoly történészi ellentmondások és magyar–szlovák közéleti ellenérdekeltségek jellemzik. Vajon a korabeli, tehát a hetven-nyolcvan esztendővel ezelőtti (cseh-)szlovákiai reáliák immár valóban tárgyilagosabb ismeretében tisztulhat-e az Esterházy-kép? Ezt a szélesebb összefüggésekbe ágyazott dilemmát – az egykori Magyar Párt elnökével éppen hét évtizede történtek kapcsán – Simon Attila egyetemi docenssel feszegettük. Tanár úr, ön az „Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt – Iratok a szlovákiai magyarok történetéhez (1938–1945)” című dokumentumkötetének előszavában azt írja, hogy a szóban forgó párt története nem csupán a szlovákiai magyar kisebbség sajátosságait, hanem a korabeli szlovákiai és tágabb értelemben vett közép-európai fejlődés hatásait szintén magán viseli. Tömören összegezve: miben?Arról az Esterházy János vezette és 1936-ban a két elődpárt egyesülése folytán alakult Magyar Pártról beszélünk, amely az első bécsi döntés után Szlovákiában maradt 70-80 ezer magyar, addig azonban a viszonylag liberális demokráciát garantáló I. Csehszlovák Köztársaságban élő mintegy 800 ezres magyarság politikai képviseletét vállalta. Az önálló szlovák állam viszont már autoriter rendszer volt, így politikai pártjainak a felépítése is ehhez igazodott. Ez a Magyar Párt esetében azt jelentette, hogy szintén vezérelvre épült; az elnöke ennek értelmében nemcsak a szervezet politikai irányvonalát határozta meg, hanem tulajdonképpen ő döntött a párt alsóbb szintű vezetőinek kinevezéséről és anyagi eszközeinek felhasználásáról. Esterházy János neve emiatt fonódik össze annyira szorosan magával a Magyar Párttal, amely nyilvánvalóan az akkori idők jelentősen megváltozott közép-európai helyzetét is magán viselte. Ugyanis az 1938 után létrejött politikai légkörben egész Közép-Európában más lett a kommunikáció tartalma, más szavak váltak fontossá. Egyfajta jobbra tolódás tapasztalható, a bizonyos fokú liberalizmusellenességgel járó német szimpátia jelenik meg, amit akarva-akaratlanul a szlovenszkói Magyar Párt is átvett. Higgadt érdeklődéssel vizsgálódva milyen fontos tényezők befolyásolták a Magyar Párt és elnökének politikáját, személyes politizálását, illetve ebben mennyire volt benne az akkori Budapest keze?Úgy mondhatnám, hogy Esterházynak a többirányú megfelelés kényszere révén lényegében lehetetlen feladatot kellett teljesítenie. Egyrészt az akkori Szlovákia politikai vonalvezetésének, másrészt szükségszerűen Németországnak, a régió meghatározó erejének s nagy patrónusának kellett megfelelni. Továbbá konveniálni kellett Budapest igényének, hiszen Trianon után erre épült az egész szlovákiai magyar politika; sőt, a vitás kérdésekben a mindenkori magyar miniszterelnök döntött. És persze ki kellett elégíteni a szlovákiai magyar választók elvárásait is. Esterházy ebben a fonák szituációban kiváló politikusi képességekről tett tanúbizonyságot. Szerintem politikusként 1938 után jutott pályafutása csúcsára, mert nemcsak e szerteágazó elvárások különbözőségének, hanem elsősorban a szlovákiai magyar választók igényeinek is képes volt megfelelni. Elérte, hogy azok előző liberális, baloldali vagy éppenséggel aktivista és kormánypárti beállítottságukat félretéve, 1938 után a Magyar Párt oltalmazó keze alá húzódtak. Esterházy János nem tett közöttük különbséget, ellenkezőleg, olyan emberekkel vette magát körül, akik addig gyakran politikai ellenfelei voltak. De meg tudott felelni Budapestnek is, ahol legalábbis 1944-ig a tradicionális politikai elitnek mondható garnitúra volt hatalmon. Mind a Horthy-családdal, mind a korabeli magyar politikai körök tagjainak többségével kitűnő kapcsolatokat ápolt. Ez később már nem mondható el a szélsőjobboldaliakról, illetve a nyilasokról. A legkevésbé Jozef Tiso elvárásainak tudott megfelelni, mert a pártot nem abba az irányba vezette, ahogy a pap elnök szerette volna. Ez Tiso ismert privigyei beszédéből is világosan kiderült, így a szlovenszkói Magyar Párt számos tekintetben hátrányt szenvedett a Tisóékkal rokonszenvező Deutsche Parteijal szemben. Miért tarthatják/tartják egyesek mártírnak, mások viszont kétszínű személyiségnek, sőt árulónak gróf Esterházy Jánost?Esterházy János személyének és politikai karrierjének objektív megítélése nem feltétlenül azon múlik, hogy egyénileg ki és miként vélekedik róla. Őt értékelve mérföldkőként 1938, illetve a korábbi tevékenysége az igazán mérvadó. Ahogy az is különválasztandó, hogy 1947 szeptemberében, távollétében, a Szlovák Nemzeti Bíróság jogilag miért ítélte kötél általi halálra, illetve valójában mi a vele szembeni igazi vád. Úgy vélem, ebben számottevő különbség van. A jogilag felrótt vádak visszakereshetők a peranyagban: hogy részt vett Csehszlovákia szétverésében, támogatta Németországnak a Szovjetunió elleni terveit, együttműködött a náci eszmékkel satöbbi. Tulajdonképpen mindenki előtt világos, hogy mindezek egy koncepciós per álvádjai. Őt egyszerűen azért ítélték el, mert ő volt a szlovákiai magyarok vezére, és a szlovák „lelkiismeretnek” szüksége volt egy jól felmutatható bűnbakra. Nem volt elég kimondani az itteni magyarság kollektív bűnösségét, hiszen százezreket mégsem lehet börtönbe zárni... A személyével kapcsolatos mai vélekedéseket ezért nem lehet ok-okozati összefüggésekbe hozni a gróf és politikus valódi tevékenységével. Egyesek csakis az eredendő bűnt meg a rosszat, mások szinte kizárólag a mártírt látják benne. Történészként az egyik sarkos állásponttal sem tudok teljes mértékben egyetérteni, elvégre egy emberélet ennél sokkal árnyaltabb. Az őt érintő nézőpontok tehát jócskán terheltek előítéletekkel. Mégis találni Esterházyt illetően kapcsolódási pontokat is? Lehetséges egyáltalában akár olyan közös szempontokról beszélni, amelyek lehetővé tennék tevékenységének megfontolt újraértelmezését?Természetesen. Hiszen mi lehet biztosabb, mint kézbe venni és fellapozni a tevékenységéről közvetlenül beszélő korabeli dokumentumokat. Ha ezek tükrében például az első köztársaság idejét vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy azokban az esztendőkben Esterházy olyan politikus, aki szorosan kötődik Budapesthez. És aki számára evidens, hogy az itteni magyar kisebbség helyzetét hosszú távon csak Trianon revíziója oldhatja meg. Na de ez nem bűn, azt a szlovákoknak is el kell fogadniuk, hogy a csehszlovákiai magyarság, így Esterházy is, akkoriban ekképp gondolkodott. Azt is szokás ráfogni, hogy Budapest ügynöke volt, de amikor kiejtik ezt, napjaink ügynökképzeteiben gondolkodnak. Esterházy viszont egészen nyíltan tartotta a kapcsolatot Budapesttel; a pozsonyi és a prágai hatóságok tudtával utazott oda szinte hetente. A Magyar Párt elnökeként tárgyalt, egyeztetett az ottani vezetőkkel, s olykor utasításokat is kapott. Emellett, a csehszlovákiai történések tükrében, ő is befolyásolni igyekezett ottani tárgyalópartnereit. Ez teljesen bevett gyakorlat volt, ezt akkoriban nem is rótta föl neki senki. De akkor miért voltak fedőnevei: Tamás, Mátyás, illetve számjelként a 921?Nyilván azért, hogy az információk forrását bizonyos mértékig titokban tartsák. Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy akik számára ez fontos volt, azok tudtak a dolgokról. Pusztán a titoktartásnak ezt a formáját ezen a szinten illett betartani. Szerintem Esterházynak a második világháború alatti tevékenysége is világos történészi „képlet”, hiszen jelentős szerepe volt abban, hogy a szlovákiai magyarságot távol tartotta a nácizmustól. Nem állt rá a Tiso kívánta együttműködésre, aminek beszédes bizonyítéka, hogy 1939 és 1945 között több alkalommal történik kísérlet Esterházy János eltávolítására pártelnöki tisztségéből. Ezek részben a Magyar Párton belüli próbálkozások olyanoktól, akik inkább a Hlinka-párt és a Deutsche Partei irányát akarták követni. Az első ilyen kísérlet rögtön 1939-ben történik a szlovenszkói magyar nemzeti szocialista párt létrehozásának szándékával, de Esterházy erélyesen fellép ezzel szemben. 1940-ben a kelet-szlovákiai régióból érkezik egy újabb, hasonló törekvésű javaslat, de ez is eredménytelen, mert ezek a kísérletek Budapesten sem találnak támogatásra. A különböző folyamatok megítéléséhez ezért fontos, ami 1944-ben Magyarországon történik, ahol egy nácibarát politikai kurzus félreállítja az addig hatalmon lévő politikai elitet. Ebben az új szituációban Esterházyt is meg akarják buktatni, akinek nincs ínyére a nyilas hatalomátvétel, amit tettekkel is kifejez. Egyebek mellett Pozsonyban beszünteti a Magyar Hírlap kiadását, s ezzel elejét veszi a magyarországi nyilas hírek közlésének. Elkészít és kijuttat Svájcba egy, a szövetséges hatalmaknak szánt memorandumot is, hogy figyelmeztessen: nem minden magyar – beleértve a szlovákiai magyarságot is – gondolkodik a magyarországi történésekkel összhangban. Sajnos, e dokumentum létezéséről csak tudomásunk van, de maga a hiteles szöveg még nincs birtokunkban. Az események sodrának egy további mozzanata, hogy a nyilasok 1944 decemberében letartóztatják Esterházyt, hogy lemondásra kényszerítsék, mert megvan az emberük, akit pártelnökként a helyére akarnak. Első pillanatban Csáky Mihály neve merül föl, aki szepességi nemesi család sarjaként szintén arisztokrata, és akiről viszonylag keveset tud a hazai magyar történetírás. Róla hamarosan kiderült, hogy mégsem igazán alkalmas, mert nem szimpatizált fenntartások nélkül a náci eszmékkel, másrészt a felesége sem volt árja származású. És bár ebben a politikai játszmában átmenetileg mégis lemondásra kényszerítik Esterházyt, a pártja elnökségében olyan erős tábora van, hogy pár hét múlva újraválasztják. Ön a történész szemszögéből és hét évtized múltán hogyan látja: Esterházy János miért vádolható irredentizmussal?Ha a szó szűk, eredeti értelmében gondolkodunk, akkor vádolni vádolható ezzel a szándékkal, hiszen a trianoni békeszerződés revízióját kívánta. Ez egy tény. Ugyanakkor azt kérdezem: miért baj az, ha valaki egy adott történelmi időszakban más határokban gondolkodott, mint mondjuk a cseh vagy a szlovák politikustársai? Elvégre 1918-ban ők sem az akkor hatályos határokban látták a jövőt; és ezt nem rójuk fel nekik vádként. Hodžának például az járt a fejében, hogy az akkori Magyarország északi vármegyéinek ki kell válniuk; Esterházy viszont úgy gondolta, hogy a Felvidéknek Magyarország integráns részeként vissza kell térnie. Ezt egy-egy gondolatmenetnek tekintem, nem pedig vádnak. Ami a történész számára fontos, hogy Esterházy sohasem tett olyan lépéseket, amelyek erőszakkal akartak volna változtatni a határokon, a Trianon után kialakult földrajzi helyzeten. Ő mindig a politikai konszenzusok szószólója volt, és 1938-ban is ennek híve maradt. Szemben a németekkel, akik több alkalommal próbálták provokátorokként felbujtani a magyarokat. Például 1939 márciusában is Bécsbe invitálták Esterházyt, hogy még a szlovák állam önállósulását megelőzően a magyarok próbáljanak valamiféle lázongást szítani Pozsonyban, amiért majd megjutalmazzák őket. Esterházy János ezt visszautasította, mert jól érezte, hogy a németek, ürügyet keresve, őt agent provocateurként akarják kihasználni. Annyi tagadhatatlanul bizonyos, hogy a politizálásának szilárd elvi alapja, annak egyik forrása pedig a mély keresztény érzület volt. Ezt igazolta egyik híressé vált mondata: „A mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt!” De éppen ilyen távol tartotta magát a bolsevizmustól is. (Az interjú befejező részét az Új Szó április 10-ei számában közöljük.)