Egy kötet, amely alatt beszakad az asztal...

NÉMETH ZOLTÁN

Csehy Zoltán nagy vállalkozása irodalomtörténeti jellegű. Az utóbbi évtizedek irodalomelméleti megfontolásai szinte kétségbe vonták az irodalomtörténetnek mint műfajnak a létjogosultságát. Itt vannak egyrészt a kánon kérdései: azaz hogy kik kerüljenek be az irodalomtörténetekbe (nők, melegek, etnikai és vallási kisebbségek). Másrészt kérdés az elit és a populáris irodalom keveredése (lásd az esztétika vége: van-e még esztétika, illetve az esztétika nem inkább csak az ideológia elfedésére szolgál; mitől értékes és mitől nem egy elit és egy populáris irodalmi mű; jelen kell-e lennie az irodalomtörténetekben egy populáris alkotásnak vagy sem). Harmadrészt adottak a recepcióesztétika által támasztott igények: minden irodalomtörténetnek szembe kell néznie a különböző korok által képviselt olvasásmódokkal, a történetiség meghatározó erejével, hiszen az irodalmi mű története nem más, mint a befogadás története.

Csehy Zoltán úgy nézett szembe ezzel a problémával, hogy sajátos megoldást javasolt: alternatív irodalomtörténetet írt. Könyve más okok miatt is nagy és rendhagyó vállalkozás, hiszen egy tabu alá vont, elhallgatott és elhallgattatott témáról ír: meleg irodalomtörténetet, homoerotikus témák, motívumok és szerzők irodalomtörténetét. Olyan kulcsszavak mentén írta meg a magyar líra történetét, mint homoszexualitás, biszexualitás, queer, homoszocialitás, leszbikus, szapphizmus, tribadizmus, gay, barátságretorika, szodómia, buzi, nemi másság. Ahogy a szerző írja: „Ez a könyv elsőként vállalkozik arra a feladatra, hogy a magyar költészet történetén belül láthatóvá tegye, áttekintse, jelezze és próbálja megérteni a fenti jelenségek mintázatait. Ebben a vállalkozásban nincs semmiféle heroizmus, de merem remélni, gyávaság sem.” S bár a szerző hozzáteszi, hogy „ugyanakkor ez, a magyar költészetre fókuszáló kötet sem a meleg költészet története kíván lenni, csupán a homoerotikus vágy (és az ahhoz köthető fantáziák, tévhitek, mítoszok stb.) versbe íródásának történetéből villant fel néhány stációt”, én mégis úgy vélem, sokkal többre vállalkozott ez a könyv, és sokkal jelentősebb annál, mint amiről szerényen a szerző beszél. Csehy valóban egy sajátos kisebbségiirodalom-történetet tár az olvasó elé, mozaikosságában is szintetizáló jelleggel. Erre jól utal az is, hogy könyve elején komoly elméleti és történeti bevezetés olvasható az egyes fogalmakról és azok történeti megjelenéséről, használatáról.

A könyv értelmezései azért mintaszerűek, mert egyrészt textuális mélyfúrásokból, másrészt a legtágabban értelmezett kontextuális kitekintésből állnak. Egy-egy jelentős költő helye a kötetben éppen ezért nem illeszkedik sem az irodalomtörténet-írás portréhagyományához, sem valamiféle egyenes vonalú, lineáris történetmondáshoz. Leginkább a mozaikszerű szerkesztésmód laza illeszkedésű, több ponton egymásba kapcsolódó töredékeiből és réseiből láthatunk rá egy-egy jelentős költői teljesítményre. Ilyen például a Janus Pannonius-fejezet, amely Pannonius költészetének homoerotikus aspektusait tárgyalja – felfejtve a Beccadelli Hermaphroditusához fűződő viszonyt (amelyet Csehy Zoltán fordított magyarra), a homoerotikus gúnyverseket, ahol is a méznyaló medve (Ursus) az anusba hatoló hímtag, az odú az anus, a szőrös medve pedig a szexuálisan telhetetlen hímtag allegóriája. Külön alfejezetben tárgyalja a homoerotikus Linus-vers fordítástörténetét, kitérve a titokzatos, titkosírással fordított (Teleki Sámuel – Kovásznay Sándor, 1784-es kiadás) „Tfhhcfcáta” kifejezésre, amely az ábécé előző betűinek az összeolvasásával nyer értelmet. További alfejezetek foglalkoznak a csábítás, az obszcenitás kérdésével, valamint az antik mitológia homoerotikus utalásainak egymásra kopírozásával Janus Pannonius költészetében, a különféle műfajok (epigramma, elégia, gyászének) hagyományának témába illeszkedő megjelenítésével, valamint Janus Pannonius és Galeotto Marzio kapcsolatával (lásd barátságretorika).

Csehy érzékeny elemzései által a magyar irodalom történetének olyan rejtett jelenetei bukkannak elő, amelyeket eddig hallgatás és titok övezett, s a kizárás és megsemmisítés eljárásai nyomán az irodalomtörténeti cenzúra, vakfolt és tabu fogalmaival írhatók le. Külön fejezet foglalkozik az olyan antik mítoszoknak, keresztény szenteknek és művészettörténeti alakoknak a magyar költészeti hagyományával, mint Ganümédész elrablása, Akhilleusz és Patroklosz, Hyacintusz és Apolló, Szapphó, Szent Sebestyén, Michelangelo Dávid-szobra. Csehy Zoltán monográfiája, irodalomtörténete több helyen is kikezdi a magyar irodalomtörténetek steril nemiségképleteit: Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzában Radivoj és Juranics párosát például a túlfokozott maszkulinitás és az amor felől értelmezi. Ilyen a Thaly Kálmán-fejezet, vagy Czóbel Minka és Büttner Helén kapcsolata, amit Radics Rozi, Tálas Anikó, Kiss Margit és mások nyomán értelmez a szerző. („Az irodalomtörténet-írás diskurzusa sokkal inkább a szexuális, magányosan epekedő nő imidzsét választotta, mint a leszbikusét, s evidensen ebbe a képbe illesztette Czóbel verseinek értelmezéslehetőségeit is” – állítja Csehy). Ilyen, a steril nemiségkoncepciókat kikezdő fejezet a Faludy György-fejezet, valamint a Pilinszky János és Toldalagi Pál barátságáról és költészetük homoerotikus vonásairól szóló fejezetek. Csehy a kortárs irodalom több alkotójának is külön részt szentel: Gerevich András, Fabó Kinga, Dunajcsik Mátyás, Rosmer János és mások elemzésén keresztül a kortárs magyar líra fontos területére láthatunk rá.

Csehy Zoltán kötete véleményem szerint a kortárs magyar irodalomtudomány és irodalomtörténet-írás egyik alapműve, megkerülhetetlen viszonyítási pont. Ezután már nem lehet úgy irodalomtörténetet írni és a magyar irodalomról gondolkodni, mint előtte.

Csehy Zoltán: Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2014.