Egy iskolamentés anatómiája

„1978. szeptember 4–6. – Félben a magyar szülők három napon át tartó tüntetéssorozatukkal elérik, hogy az általuk felépített új iskolaépületben, amelyet a járási szervek a szlovák iskolának utaltak ki, a magyar iskola is helyet kaphasson.“ (A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992; 359. old.) Napjainkban, amikor szinte naponta követik egymást a szlovákiai magyar oktatásüggyel kapcsolatos riasztó hírek, az embert mélyebben elgondolkodtatja: a rendszerváltás után kis híján negyedszázaddal vajon miért nincs komolyabb nyoma közéleti emlékezetünkben az anyanyelvi iskoláink fennmaradásáért vívott örökös küzdelem fent idézett „epizódjának”?! Pedig a helytállásnak ez a husáki érában vállalt bátor kiállása lehetne – akár a szó eredeti értelmében – iskolapéldája a mostanában is ajánlatos civil kurázsinak... A Fél községben 35 évvel ezelőtt történtek előzményeiről, az ott és akkor megéltek közvetlen résztvevőjével s egyik szervezőjével, özv. Varsányi Lászlóné Kováts Borbála nyugalmazott pedagógussal az otthonában, a régi tanítói lakban beszélgettünk. Az ő erkölcsi mércéje máig magasan van. 1985-ben elhunyt férjével kitartóan küzdött a féli magyar iskoláért. Mikor döntötte el, hogy pedagógus lesz?Így alakult. Eredetileg gyermekorvos vagy rendező szerettem volna lenni. Az élet mégis úgy hozta, hogy az első munkanapomtól egészen a nyugdíjazásomig pedagógus lettem. Tanítónőként 1954-ben került Félbe. Miként emlékszik az akkori ötosztályos magyar tannyelvű elemire?Jó iskola volt, lelkes tanerőkkel. Varsányi László volt az igazgató, ő lett a férjem is. De már régen itt tanított például a mindenki által tisztelt Ürge István is. Az ötvenes évek derekán iskolánk öt évfolyamába 151 tanuló járt. Igaz, a tanulók száma a rákövetkező években már nem tudott gyarapodni, de még 1961-ben is megvolt a másfélszáz diákunk. A felső tagozatosok, nagyon rossz közlekedési körülmények között, naponta Éberhardra utaztak. Itt Félben közös épületünk volt a szlovák iskolával, ezért váltott műszakban délelőtt és délután folyt a tanítás. Az ötvenes évek vége felé a két igazgató elhatározta, hogy egy új iskolát kell építeni, ahol a felsősök osztályai is elférnek. 1960-ra elkészült a tervdokumentáció és a kellő anyagi fedezet is megvolt, amikor országos közigazgatási reformot hajtottak végre Csehszlovákiában. Megszűnt a Somorjai járás, Fél község pedig a Pozsony-vidéki körzet része lett. Sajnos, ekkor mind a kész terveket, mind a velejáró anyagiakat az új járásszékhelynek kellett átadnunk, így a nálunk remélt iskola szlovák vidéken épült fel... A későbbi végkifejlet ismeretében nyilván mégis elhatározták, hogy megküzdenek az új iskoláért.Igen, s ezzel elkezdődött a hosszas és meddő aktatologatás. Írtuk az újabb és újabb beadványokat a hivataloknak meg a pártszerveknek, de a kérvényeinkre évekig választ sem kaptunk. A férjem ezért elhatározta, hogy írásban egyenesen Prágában, az államfői irodában tesz panaszt. Ennek eredményeképpen, tizenkét esztendei huzavona után, 1972-ben engedélyt adtak az iskolaépítésre, de csak az akkoriban divatos Z-akció keretében. Tehát a kiemelt szakmunkálatokon kívül mindent társadalmi munkában kellett elvégezni. A szülők, az iskolabarátok és a Csemadok-tagok önzetlen lelkesedését igazolja, hogy mindössze 18 hónap elteltével, 1974 nyarán már készen állt az új iskolaépület! És ekkor jött a hidegzuhany: az átadási ünnepélyen a felsőbb szervek a szlovák iskola 1–8. évfolyamának adták át az épületet; mi az alapiskola alsó évfolyamaival nem kaptunk benne helyet. Minden különösebb indoklás vagy előjel nélkül, mi maradtunk a régi iskolában. Ekkor nyeltek egy nagyot?Nagyon nagyot. Mert nem volt elég ez a váratlan pofon, azt szintén látnunk kellett, hogy szemünkbe nevet a cinikus hatalom. A szülők egy részén a düh, másokon a reményvesztettség lett úrrá. Viszont a férjemet nem olyan fából faragták, aki feladja. Ebben támasza volt az akkoriban még helyi nemzeti bizottság szlovák elnöke, Rudolf Maholányi, aki elkötelezetten kiállt a csalódott szülők mellett. Közben, ki tudja miért, de a járási nemzeti bizottság 1974 őszén éppen Félben tartotta kihelyezett plénumülését, amelyen az iskolaügyi osztály egyébként magyar nemzetiségű illetékese rászólt Varsányi Lászlóra, hogy ne folytassa tovább az új iskoláért vívott harcot! Ő erre azt felelte, hogy most már erre tette föl az életét. Írtuk tehát az újabb beadványok tucatjait, nem kihagyva a címzettek közül a köztársasági elnök prágai irodáját sem. Az ő újbóli közbenjárásának köszönhetően másodjára is nekifoghattunk az építkezésnek. A szülőket már többet kellett kérni, toborozni; ám ha nem is másfél év alatt, de 1978-ban készen állt az önerőből épült újabb iskola. Augusztus elejére esett az átadás napja, ahová az akkor kórházban kezelt férjem helyett én voltam hivatalos. Jelen volt a helyi nemzeti bizottság elnöke, a községi pártszervezet elnöke, a járási iskolaügyi osztály képviselője, az építésvezető, a szlovák iskola igazgatónője. És természetesen a járási nemzeti bizottság elnöke, aki kezében az iskola kulcsát tartva a szlovák igazgatónőhöz fordult és azt mondta: Drága igazgatónő, átadom önnek ezt a kulcsot, az iskolaépület az önök rendelkezésére áll! Én ránéztem arra a férfira, és csak azt kérdeztem, hogy velünk mi lesz. Nem válaszolt senki, pusztán döbbenet ült az arcokon. Az ön beteg férje miként viselte ezt az arculcsapást?Amikor hazajöhetett a kórházból, a felettes hatóságok megtiltották, hogy az iskola ügyében akár csak egyetlen lépést is tegyen az illetékes hivatalokban. Az utasítás szerint csak a szülői tanács és annak elnöke intézkedhetett. Ezt a tisztséget akkor Olgyay György után a talpig becsületes Bús Tibor töltötte be. Egy párttag, akinek az édesapja koncentrációs táborban lelte halálát. Mi eközben régi barátunktól, Hasák Vilmostól, a Szlovák Központi Pedagógiai Intézet magyar kabinetjének vezetőjétől kértünk tanácsot. Az ő javaslatára – mialatt Bús Tibor a felettes szerveknél kilincselt – a tanévkezdés előtti hét derekán nálunk döntés született, hogy sürgős panaszunkkal a központi párthatalom irányította Népi Ellenőrzési Bizottsághoz fordulunk, amelynek miniszteri rangban a magyar Ferenczey István volt az elnöke. És néhány szülő jelenlétében ekkor született meg az elhatározás is, hogy amíg nem érkezik miniszteri válasz, addig Félben a szülők ne engedjék a felső tagozatos gyerekeiket sem Éberhardra, csak abba az iskolába, amelyet immár másodjára ők építettek. Ki járt volna ebbe az újabb ajándékiskolába, ha a helyi szlovák diákságnak már 1974 óta megvolt az épülete?Erről nem szivárgott ki semmi konkrétum. Valószínűleg valamiféle ipariskolát telepítettek volna oda. Nyilván ebben a feszült légkörben érkezett el tehát 1978 szeptembere, az új tanév első napja.Igen. Eljöttek a gyerekek az iskolába, velük a szülők, a nagyszülők, egyikük, Harangozó Gyula bácsi csákánnyal a kezében. Békésen felsorakoztunk az iskolaudvaron, de amikor a szlovák igazgatónő tanévnyitó beszédének második–harmadik mondatában ránk förmedt, hogy a magyar felső tagozatosoknak és a szülőknek nincs ott semmi keresnivalójuk, akkor bizony elszabadult a pokol. Szerencsére, a felnőttek hallgattak a férjemre, hogy a tanítási idő alatt maradjanak fegyelmezetten az iskolaépület előtt, sem ők, sem a gyerekek ne hagyják kiprovokálni magukat. Ekkorra már egy tűzoltóautó is beállt az iskolaudvarra, a járási nemzeti bizottság szolgálati autója szintén megérkezett. A férjemet behívatták az irodába, hogy vessen véget a szülők akciójának. Ő kitartott amellett, hogy ezt az iskolát is a szülők építették, aki a szemükbe mer nézni, menjen ki, és az küldje haza őket. Másnap és harmadnap hasonlóan parázs volt a hangulat. Sőt, akkor már egy-két szülőt is kipécéztek, akiket állásuk elvesztésével próbáltak megfenyegetni. Ferenczey István miként viszonyult a kialakult helyzethez?Szeptember ötödikére érkezett haza külföldről, és a szituáció komolyságát látva azonnal fogadta a szülői tanács tagjait, élükön Bús Tiborral, illetve az ügyben érintett járási és kerületi hatóság felelős vezetőit. Persze, ez még aligha jelenthette a megoldást...Hát nem is. A tényállás akkor billent a mi javunkra, amikor az egyik szülő, a párttag Lapos Margit rácsapott az asztalra és indulatosan kipakolt. Elmondta, két olyan kislány is jár a féli magyar iskolába, akiket tanév közben a nagymamájuk nevel, mert az édesanyjuk turistaként Ausztriába disszidált, és így rövidesen Bécsben is tudni fogják, hogy a kommunizmus milyen nemzetiségi jogokat nyújt itt a magyaroknak! Ferenczey István ekkor úgy döntött, hogy márpedig a magyaroknak Félben az az iskolaépület jár, amelyet ők választanak, és az lesz ott az igazgató, akit a szülők akarnak. Szeptember 6-án ezzel megnyugodtak a kedélyek?Meg. Bár a férjem erősen megrendült egészségi állapotára való tekintettel nem tudta tovább vállalni az igazgatói teendőket. A hangulatot később már csak az borzolta, hogy a beadványainkat évekig sorra elfektető hivatalnok hosszú ideig még a beosztásában maradhatott. Illetve az, amikor azt is megtudtuk, hogy volt egy titkos terv, mely szerint az 1970-es esztendők végére a Pozsony-vidéki járásban már ne legyen magyar iskola. Ehhez képest, ha talán nem virul is, de 2013-ban működik Félben a magyar tannyelvű alapiskola.Igen, bár a nyolc évfolyamba ma már csak 90 tanuló jár. De megvan az iskola, annak idején nem volt hiábavaló a kiállásunk. Ön szerint miért nincs ennek a derekas iskolamentésnek több forrásban is bármikor fellapozható nyoma?Valószínűleg több oknál fogva. Például azért, mert a korabeli sajtóban ennek nem volt, nyilván nem is lehetett lecsapódása. A rendszerváltás után pedig, úgy tűnik, nem volt eléggé fontos. Miért feltételezi ezt?Válaszképpen hadd említsek pusztán egyetlen „apróságot”. A kilencvenes évek elején megjelent Ki kicsoda Kassától Prágáig? című életrajzi lexikonban a Varsányi László alatti címszóból egyszerűen hiányzik a vonatkozó passzus, noha az alapanyag kéziratában ott szerepelt a féliek kiállása az iskolájukért. Az egykor történtek emlékére legalább a Csemadok helyi szervezetének sikerült egy kopjafát állítania az iskola udvarán. Ha mostanában alakulna úgy a helyzet, mint akkoriban, megismétlődne az emlékezetesen karakán helytállás?Őszintén feleljek? Kérném.Nem hiszem. Sajnos, nem hiszem.