Egy hölgy arcképe: Virginia Woolf

Elindulunk a dallamot követve; először csak egy szokatlanul széles karimájú nemezkalapot látunk, Virginia Woolf nemezkalapját, majd a nemezkalaphoz tartozó törékeny test bizonytalan lépteit egy mezőn. Vagy egy virágoskertben? Legyen kert. Virginia egy pad előtt áll. Megfeledkezett a tálcáról, a tálcán a sárga süteményről, a sárga sütemény krémjéről, amely megremeg a szélben, és megfeledkezett a kosárról is, a kosárban hagyott tojásokról, s az ázott pihékről, amik a tojáshéjhoz ragadtak.

Tesz egy lépést, leguggol. A fák alatt túlérett, rothadó gyümölcsök, körülöttük darazsak zajongnak, darazsak és dongók, sárga és narancssárga és narancssárga-fekete bogarak, s egy lepke, amint kitárt szárnyakkal pihen egy penészes mohán, mozdulatlanul, mintha a moha formaldehides vatta volna; a szárnyakról lepergett a hímpor, de a mintázat még kivehető; egy száraz levél vékony erezete, olyan.

De Virginia most másra figyel: a hajnali harmattól nedves fűben egy ragacsos pókháló csillog; valahol a távolban pedig megszólal egy harang. S ahogy gong, gong tompán a messzeségben, Virginia tekintete már nem a csillogó pókhálót, hanem a pókháló alatti virágszirmot fürkészi: nicsak, egy vízcsepp, ahogy megállt a szirom szélén, egy gömbölyű vízcsepp; s ahogy közelebb hajol, a vízcseppben látja a háta mögötti veteményesből felröppenő varjúrajt, a varjak borzas tollazatát.

Van egy preraffaelita festmény, John Everett Millais Ophéliája, amelyen egy gyönyörű fiatal nő fekszik a patakban, arccal fölfelé; szája nyitva, akárha énekelne, mint Ophelia énekelt Shakespeare Hamletjében, amikor megtébolyodva a folyóba ölte magát. De nem: ezen a képen már béke van, tébolyon túli, mozdulatlan nyugalom, Millais Ophéliája szederindás bokrok és szúrós bogáncsok alatt fekszik a vízben, körülötte virágszirmok úszkálnak, virágszirmok és kis fehér tavirózsák, levéltányérokon forogva lassan, körbe-körbe.

„Mennék, el innen… Mert mi is itt minden? Porcelán üvegarcok” – írta Kafkához hasonlóan Virginia Woolf is, utolsó regényében (Felvonások között). Naplóiból tudható, hogy semmi másra nem vágyott olyan erősen, mint a magányra; egyedül ülni egy fa alatt, egy olyan fa alatt, mely álmatag, és őrzi a tenger mormolását. Ülni és nézni, ahogy egy vízipók végigfut egy pocsolyán, s belefeledkezni a nyomában keletkező aprócska hullámokba.

„Untat az intimitás zárt tere, de ugyanúgy az ég is” – mondja Bernard, A hullámok főszereplője; hasonló mondatokat találunk Virginia Woolf naplóiban is (miután nyomtatásban is megjelentek, Virginia sógora, Clive Bell esztéta a Sikolyok a kínzókamrából alcímet javasolta hozzá). Virginia mániákus depreszszióján és állandó idegösszeomlásain nem segítettek sem a szanatóriumi kezelések, sem a vidék csendje. Előadónak hívták Cambridge-be, díszdoktorrá avatta volna a liverpooli és a manchesteri egyetem, felterjesztették a becsületrendre – ő azonban mindet visszautasította. „A falka csahol, de el már nem érhet: szabad vagyok!”

Férjének, Leonard Woolfnak írt búcsúlevele megrendítő szerelmi vallomás. „Drága, érzem biztosan, újra megőrülök… Csak azt akarom mondani, hogy az életemben minden jóságot neked köszönhetek… Minden elmúlt már belőlem, csak a jóságod tudata nem. Nem hiszem, hogy két ember lehetett volna boldogabb, mint mi voltunk egymással.” A levelet a komódon hagyta, kabátja zsebeit pedig – mivel jó úszó volt – kövekkel rakta tele, hogy az életösztön már ne menthesse meg.

Úgy halt meg, mint Ophelia. 1941 márciusában az Ouse folyóba ölte magát.

„A nap még nem kelt fel.”

(Hullámok, 1931. Mátyás Sándor fordítása)