Egy hadmérnök, aki megszállott könyvgyűjtő

MIKLÓSI PÉTER

Rendkívül barátságos és nyitott férfi, mégis titokzatos ember. Már a kertkapuban várja az újságírót, viszont még 2013-ban sincs sem autója, sem mobiltelefonja. Csupán vezetékes vonalon lehet őt felhívni, feltéve persze, ha otthon van éppen, s nem valamelyik hazai vagy magyarországi antikváriumban a könyveket bogarássza, a hajdani irományokat, jeles irodalmárok fakuló korrespondenciáját keresgéli. Vagy ha éppenséggel nem levéltárakban kutat, hiszen ilyen irányú munkája nyomán tavalyelőtt egy négyszáz oldalas kötetben megírta például a felsőszeli ágostai hitvallású evangélikus egyház történetét. És Felsőszeliben az ő telke az, ahol a magánkönyvtára működik, amelynek polcain jelenleg több mint 6700, javarészt a szerzők ajánlásával ellátott kötet található, beleértve az 1918-tól megjelent (cseh)szlovákiai magyar irodalmi, helytörténeti és egyéb jellegű alkotásokat. De fellapozhatók itt a két hivatásos színházunk színlapjai, képzőművészeink tárlatainak katalógusai, a szlovákiai magyarság életével s történetével foglalkozó múzeumi kiadványok is. E tekintélyes gyűjtemény tulajdonosa joggal büszke minderre, mert nem az üzleti hasznot keresi – a belépés díjtalan! –, hanem az alapvető erkölcsi értékeket. Hogyan lehet manapság kevés pénzből, a hadmérnöki nyugdíjból fenntartani s gyarapítani ezt a páratlan magángyűjteményt – Oros Lászlóval erről is beszélgetünk a Felsőszeli peremén, már a szántóföldek tőszomszédságában álló portán.

Ezt az amolyan kis múzeumnak is tekinthető Bibliotheca Pro Patriát annak idején Ozsvald Árpád – miután itt jártakor körbepillantott – kisriportjai egyikében egy elvarázsolt kastély titkos szobájának titulálta. Ön viszont hivatása javát szép sarzsit elért katonatisztként töltötte, indokolt hát a kérdés: mi a nyitja gyűjtőszenvedélyének?

Az őszinte érdeklődésen kívül nemigen tudok más érvet felhozni. Bár azt sem tagadom, hogy a tiszti egyenruha szintén tetszett. Huszonöt éves voltam és friss diplomával, hadnagyi rangban Turócszentmártonban befejeztem a katonai főiskolát, amikor egy alkalommal, még 1977-ben, édesapám villanyszerelői tudásában bízva itt járt nálunk a szülői házban Fónod Zoltán és Dobos László. A szakmai dolgok megbeszélése után odaléptek az akkor még szerény könyvtárunkhoz, és Dobos Lászlónak föltűnt, hogy az ő egy szál kötetét leszámítva könyveink között éppen a hazai magyar írók és költők művei hiányoznak. Talán ez az enyhén számonkérő megjegyzés volt az, ami elindította bennem a könyvek iránti valóban szenvedélyes érdeklődést. És ami máig fogva tart.

Ne haragudjon, de a rendhagyónál is ritkább tiszti allűr, hogy a katonai ranglétrán fölfelé masírozó, nőtlen hadmérnök a könyvek halmozásában lelje önmegvalósítását. Mondjuk a tiszti kaszinó kínálta szórakozás helyett, ráadásul a Prágától nem messzi Kostelecben, több száz kilométerre a szülőfalujától...

Engem az italozás, a mulatozás, a hejehuja kaszinózás sosem érdekelt.

Nem is a riporter dolga firtatni, hogy miként vélekedtek erről a tiszttársai vagy akár a sorkatonák. Tény viszont, hogy a könyvtára idehaza hasznát látta a józan mértéktartásának!

Nézze, Csehországban magyar szót inkább csak elvétve hallhattam. Így az olvasás meg a hazai és magyarországi írókkal folytatott sűrű levelezésem révén tudtam a kosteleci hidászévek alatt is a kívánt szinten megőrizni anyanyelvemet.

Miközben Felsőszeliben impozánsan bővült a könyvgyűjtemény. Mivel a Bibliotheca Pro Patria két helyisége nem is túl magas, nem is túl tágas, én úgy nézem, ezt valamilyen melléképületből alakították át...

Ez a szülői ház udvarában egy régi duplagarázs, aminek boltívesen egybenyitottuk a válaszfalát, eltüntettük a szerelőaknát, a mennyezet fából készült borítását és a könyvek polcait pedig az édesapámmal együtt csináltuk. Mára viszont már így is kevés itt a hely.

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején még a szocializmus kemény időszakát éltük, nyakig a hatalom zaklatásában. Az átkosban nem kötött bele senki, hogy a szülői ház udvarán privát, jelesül javarészt magyar „könyvmúzeumot” igyekszik kiépíteni, méghozzá hangyaszorgalommal?

A könyvgyűjtemény folyamatos gyarapítása, tudtommal, nem zavart különösebben senkit. Viszont a magyarországi, illetve a világ más pontjain akár disszidensként is élő magyar írókkal, az ismert hazai és külföldi személyiségekkel zajló levelezésemet szóvá tették. Különösen akkor, amikor az autogramgyűjteményembe a politikailag kegyvesztett Alexander Dubčektől kértem magánlevél útján saját kezű aláírást. A remélt válaszlevél helyett a katonai kémelhárítás egységparancsnoka szólított magához, hogy kérdőre vonjon: miért írtam Dubčeknak? Védekezésképpen elmondtam, hogy gyűjtő vagyok, és a hobbim keretében aligha tilos a levelezés. A dolog lezáratlanul maradt, de többször nem piszkálódtak.

És otthon? A járási vagy a helyi közigazgatási meg pártszervek?

Néha eljöttek, be-benéztek hozzánk. Látták a stószokban szaporodó különböző könyveket, de rossz szót nem szóltak. Én meg örültem, hogy nem molesztálnak. Ebben talán a katonatiszti egyenruha is segített.

Most, hogy lényegében már tekintélyes magánintézménnyé fejlődött a felsőszeli Bibliotheca Pro Patria, ki látogathatja azt?

Akit érdekel. Előzetes időpont-egyeztetés alapján.

Mi kell ahhoz, hogy abban a világban, amelyben manapság végképp minden a pénzről szól, fönn tudjon maradni egy ilyen nagyszabású könyvgyűjtemény és a múzeumi hangulattól sem idegen „duplagarázs”?

Ha válaszolhatok tőmondatban: óriási elszántság. A könyvek télen is megkívánják a 18-19 fok körüli szobahőmérsékletet, és hát a fűtőolajat nekem sem adják ingyen. De nekem ez a könyvekkel körülbástyázott miliő az egyetlen szenvedélyem, a nyugdíjamból erre nem sajnálom a pénzt. Mások támogatása pedig annyi, hogy a kiadóktól, a szerzőktől ingyen, esetleg kedvezményesen megkapom az új könyvek egy-egy dedikált tiszteletpéldányát. Ami pedig nem újonnan megjelent kötet, azt az antikváriumokban, könyvpiacokon és börzéken igyekszem megszerezni. Az utóbbi helyeken, szerencsémre, mostanában szinte hihetetlenül jutányosan lehet könyv- és okiratgyűjtőként kincsekre lelni. Budapesten így vettem meg például Jászai Mari és Fedák Sári dedikált könyvét, Lehár Ferenc autogramját, Blaha Lujza saját kezűleg aláírt fényképét!

Mi az, amire érdekességként különösen büszke ebben a két „titkos komnatában”?

Itt sorakoznak a polcokon az első nemzedékbeli íróink munkái, így például Mécs László, Győry Dezső, Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Egri Viktor és mások kötetei. A később indult nemzedékből többek között Duba Gyula, Dénes György, Cselényi László, Mács József dedikált könyvei, de a fiatalabb hazai magyar irodalmárok művei sem hiányoznak a gyűjteményből. Akárcsak az olyan kitűnő magyarországi szerzők, mint Faludy György, Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Csoóri Sándor nekem ajánlott kötetei. A felsőszeli könyvgyűjtemény ékes darabja például Heltai Jenő Elfelejtett versek című kötete, amely 1947-ben Budapesten jelent meg, és a szerző Korda Sándor filmrendezőnek Londonban dedikálta. Hasonlóképpen említést érdemel Molnár Ferenc Andor című könyve, amely 1918-ban látott nyomdafestéket, és az író az első felesége apjának, Vészi Józsefnek ajánlotta. Számomra pedig külön érdekessége a szóban forgó kötetnek, hogy a 2012-es budapesti könyvhét alatt jutottam hozzá, amikor Molnár Ferenc unokájával, a Londonban élő és a saját könyvét dedikáló Sárközi Mátyással is találkozhattam, aki az Andor már kissé kopottas borítólapjának belső oldalára nekem írt ajánló sorokat! Büszke vagyok Mécs László Forgószínpad című kötetére, benne a pap költő Kodolányi Jánosnak írt dedikációjával, vagy Jarnó József Prometheus című, 1925-ben Kassán megjelent verskötetére, amelynek ajánlása Vámbéry Ármin fiának, Rusztemnek szól. A különböző okiratok közül okvetlenül említésre méltó Kazinczy Ferenc őszinte barátjának, Kis János költőnek és evangélikus szuperintendensnek néhány egyházi irata; katonaként pedig nagyra értékelem Jány Gusztáv vezérezredesnek, a 2. magyar hadsereg parancsnokának kézjegyét is.

Mennyiben változtatta meg az életét, a gondolkodásmódját a könyvek, kéziratok, dokumentumok gyűjtése, és hogy egyben irodalom- és művészetpártoló? Ugyanakkor érettebb kamaszkorától egy teljesen más világhoz szokott katonaember!

Katonásan szólva: célirányosan. Bár az is igaz, hogy már gyerekkoromban érdekeltek a könyvek. Például a Robinsont rongyosra olvastam. Középiskolásként is inkább a könyvek érdekeltek, mintsem a komáromi ipariban előírt tananyag. És amikor kötelezően berukkoltam, elhatároztam, hogy a hadseregnél maradok, és közben a gyűjtőszenvedélyemnek is élhetek. Azóta is mindenütt a könyveket, a városokban az antikváriumokat keresem.

Elmondható, hogy a felsőszeli Bibliotheca Pro Patria a hazai magyar szellemi élet egyik műhelye? Vagy akár menhelye is?

Igen. Részemre külön öröm, hogy kutatók is járnak ide. Például a katolikus egyház szlovákiai történéseit 1918-tól a második világháború végéig, illetve az azt követő évek kisebbségi létének viszontagságait kutató Sztyahula László kéméndi plébános gyakori vendég itt. Vagy a nyitrai egyetemisták, akik a szakdolgozataikhoz keresnek anyagot.

Az ön kiemelten fontos érdeklődési területe az 1918-tól megjelent csehszlovákiai magyar kiadványok minél teljesebb gyűjtése. Dacára annak, hogy egy hadmérnöknek mégsem sajátja, hogy az I. Csehszlovák Köztársaság magyar irodalmának sajátosságait és jelenségeit ismerje.

Az első világháború végétől az 1945-ig tartó időszakot illetően Turczel Lajos tanár úr volt szinte meghálálhatatlan segítségemre a tájékozódásban. Vele rengeteget leveleztem, a lakásán is fogadott, számtalanszor eligazított a bizonytalanságaimban. Máig is a tőle kapott tanácsok alapján listázott cédulákkal járom az antikváriumokat. És örömmel tapasztalom, hogy fokozatosan azért csak-csak előbukkannak a kitartóan keresett könyvek.

Mi szerint rendszerezi a hétezer kötet felé tartó gyűjteményét?

Itt, ahol társalgunk, elsősorban a csehszlovákiai magyar irodalmat helyeztem el. A másik helyiségben például a helytörténeti kiadványokat találni a polcokon.

Ön szerint mit árul el egy emberről a könyvgyűjteménye?

Szerintem azt, hogy alapjában véve milyen is az illető. Hogy lényegében mi érdekli, következetes és pedáns-e, megvan-e a kellő áttekintése.

Szereti a könyvek, a nyomdafesték illatát?

Hogyne! Számomra, ital vagy cigaretta helyett, ez a kábítószer.

Vajon miért nincs se autója, se mobilja?

Nézze, amíg katona voltam, az autó nekem nem hiányzott. Alezredesként mindig sofőröm volt, haza pedig vonaton utaztam Kostelecből, hiszen közben is olvashattam. Megvan ugyan a járművezetői jogosítványom, de most már nem is vonz az autó. Mobilom meg azért nincs, mert alapvetően telefonellenes vagyok. Viszont a számítógép előnyeit már elfogadtam.

A mai világban is fölcsapna még hivatásos katonának?

Tudja, hogy nem?! A katonaságnak ma már nincs meg az a romantikája, mint az én időmben.

A hadmérnök, de humán érdeklődésű Oros Lászlónak civilben, bár nyugalmazott alezredesként, mi a véleménye arról, hogy az irodalom, a művészet, a színház, egyszóval a kultúra más világ lett?

Hogy a csupa rohanás, az örökös felületesség diadalmaskodik. Az olvasás élménye pedig, sajnos, háttérbe szorul. Én viszont könyv vagy újság nélkül nem tudom elképzelni az életet. A számítógép gyors és praktikus ugyan, de ridegen személytelen. Ezért jó hát, hogy a régi meg az új könyvek között fogom még leélni maradék éveimet. Szerencsére.