Egy filmet

képzelek el, mondod, melyben szép dolgok lennének csak, és amelyet vetítenél nekem körbe-körbe azon a rozoga, kapkodó szuper 8-asodon, emlékszel? A csillámporos vászonra, vagy ha az már nincs meg, akkor csak úgy spontán a falra, a helyszűke miatt kissé billentett géppel, a kép így kicsit trapéz, mondhatni, kajla, de ez minket nem zavar most, mért is zavarna; napfény, szél, tünde felhőjáték, ez mind-mind a szemünk előtt futna, csillagok, folyók, a sok virág: rózsák, jázminok, szelíd margaréták, s ahogy ölelkeznénk – kandi kinematográf –, mint egy jól megírt Bach-fúga, előbb én teperlek le, majd hirtelen te kerekedsz fölém; ennyi szépség együtt, kérded, elfér a mozinkba? Jól van, szólnék, akkor legyen valami rossz is benne, valami nagy-nagy bánat, mondjuk, mindjárt az elején, bár veled, súgnám füledbe, még az is milyen szép, de kezdődjék csak így: lassú kocsizás, hosszan kitartva, akár egy Antonioni, vagy a Jancsó, figyeljünk, a háttér mintha életlen volna, de nem, inkább afféle tagolatlan táj, egy hatalmas sziklavonulat tövében történne mindez, egyik szirt lassan ki, másik ugyanúgy be, hasadékok, törések követik egymást, kisebb-nagyobb kiszögellések, mintha karok, hatalmas lábak pihennének, most az előtérben egy apró alak érkezik a képbe, és ballag szomorúan e különös sziklasor előtt, nálunknál lassabban, egy pici gyerek? De mit keres egyedül ilyen zord vidéken, nem, nincs egyedül, kicsivel messzebb, a kőtömbökhöz közel, arcát tenyerébe rejtve, ott gubbaszt egy másik is, lehet, hogy sír? És mások, ahogy távolodunk, látjuk már, hogy a furcsa, apró lények többen is vannak, és mindahányuk: valami nagy-nagy szomorúság, de mi történhetett? Mi a baj? „Hogy mekkora volt!”, mondja egyikük halkan, „egy igazi óriás!”, így a másik, „és most meghalt… meghalt…” Ó, jaj! De mi lesz a vége, azt mondd el, ugye a vége már tényleg szép lesz? Igen, a vége az szép lesz, megígérem, ha lesz egyáltalán „vége”, bár tudható, minden filmnek van: eleje, közepe, vége, csak nem feltétlenül ebben a sorrendben; most én képzellek el, csupa báj vagy, mint mindig, csupa derű, de egészen kicsi, már-már apróka, mint a gyerkőcök itt a szomorú szikla előtt, és repülni is tudsz, bizony hogy tudsz, bár szárnyad az nincsen, tehát holmi angyalféleség sem lehetsz, talán egy tündér? Talán, egy afféle huncut jó tündér, aki takarodóm után, tudtomon kívül persze, mindig meglátogat, halkan kotorász a vezetékben, vagy a szekrényeket pattogtatja, időnként eldug, elcsen valami fontos apróságot, kitöröl egy fájlt, de aztán később mindig visszahozza, szóval, élvezi a bosszantásom: ma is meglátogat, éjfél és egy között, a boszorkányos óra, résnyire nyílt balkonajtón át röppen, surran be, könnyen libeg a függöny, megzizzen a tévéműsor széle, aztán mosolyogva megáll fölöttem, hasamon nyitott regény, meg az asztallámpa fénye, de én ekkor már alszom, hogyne, közelebb hajol, néz, kicsit beletúr a hajamba, aztán elveszi a könyvet, egy-kettőt lapoz benne, majd az éjjeliszekrényre rakja, végül egy szalmaszálat húz elő, s mint gyerekek a szörpöt, felhörpinti hasamról a fényköröm, ezzel mintha vákuumot – és persze sötétet – teremtve, mert hallani nem lehet, hogy a lámpát lekattintaná… (György Norbert)