Egy érsekújvári kitelepített vallomása

„Tizenkilenc éves voltam akkor, és hatvan év távlatából is mindenre úgy emlékszem, mintha ma történt volna velem az egész. Bennünket, magyarokat az akkori csehszlovák kormány kollektív bűnösnek, illetve háborús bűnösnek nyilvánított. Hontalanok lettünk.

Nekem és a családunknak, édesanyámnak, édesapámnak, a tizenhét éves öcsémnek, a hetvennyolc éves nagyapámnak 1947. május 28-án kellett elhagynunk szülővárosunkat, házunkat, ismerőseinket.

A fehér cédulát 1946-ban kaptuk meg. Már hetekkel előtte értesítettek bennünket a kitelepítés tényéről. Mindenünket el lehetett vinnünk. Ládákat készítettünk a csomagoláshoz, az állatok számára báláztuk a takarmányt. Arról, hogy hová visznek, a rádió összevissza beszélt. Azt mondták, hogy az érsekújváriakat Nyíregyházára viszik, de oda az andódiakat szállították, és bennünket Tótkomlósra vittek.

Szomorú volt. Négy-öt szerelvénnyel vittek bennünket. Menet közben találkoztunk az ellenvonattal, amely a svábokat szállította ötven kilogrammos csomaggal. A gazdasági felszerelést, bútorainkat külön vagonokban helyezték el a szerelvény végén.

Szobon meleg étellel vártak bennünket. Egy listán fel volt tüntetve a kitelepítettek neve, hogy kiknek kell Tótkomlósra érkezniük. Minél később érkezett meg valaki, annál szegényebb házhoz jutott. Nekünk szerencsénk volt. A házban volt két hatalmas szoba, konyha, folyosó. A szoba padlós volt, de voltak helyek, ahol földes volt csak. Kaptunk egy tanyát, mely körül legelő volt. Ebből, ha szegényen és szerényen is, de meg tudtunk élni.

Az ötvenes években Magyarországon Rákosi uralkodott. Állandóan félelemben és stresszben éltünk. A fiatal fiúkat munkaszolgálatosnak vitték, az öcsémet is. A helybeli lakosok rendesek és kedvesek voltak hozzánk.

1951-ben mentem el Bánkútra dolgozni. Ez József herceg birtoka volt, egy nagy kastély és kápolna. A jószágigazgatónk külön épületben volt. Engem adminisztratív erőnek vettek fel, és 1958. szeptember 20-ig dolgoztam itt.

1957-ben mentem férjhez egy újvári fiúhoz. Tótkomlóson esküdtünk meg. A férjemmel gyerekkorunk óta ismertük egymást. Két évig jártunk együtt. 1958-ban jöttünk haza, de a szüleim ott maradtak, bár édesanyám nagyon kötődött Érsekújvárhoz.

Most így hirtelenjében még egy kedves momentumra emlékszem, amely segített a szülőföld iránti érzett honvágy leküzdésében. Mielőtt elvittek bennünket, május közepén volt az ún. búcsúmise, amelyet az akkor fiatal káplán, Koller Gyula tartott. Prédikációban azt mondta: »Igaz, hogy elmentek, de a fél szíveteket itt hagyjátok…« Még abban az évben Koller atya meglátogatott bennünket Tótkomlóson is, és azt mondta, hogy elhozta a másik fél szívünket, mert enélkül nem lehet élni. Szép és megható volt az egész.

A régi házunk a Vágóhíd utcában volt, de számomra ma nem jelent semmit. Szüleim már nem élnek, csak drága öcsém, akinek ezúton kívánok jó egészséget. Szoros kapcsolat fűzött egymáshoz. Gyerekeim gyakran nyaraltak ott, Tótkomlóson. Sokat gondolok rá. Nem haragszom senkire. Az embernek meg kell tudni bocsátani, bár még mindig fáj valami itt belül. Akik ott nyugszanak, legyen áldott emlékük és nyugodjanak békében.”

(Az emlékező nem kívánta nevét feltüntetni.)